A te házad az én váram – Vagyok, aki vagyok 03.

– Én nem haragszom. Dehogy haragszom. Csak… nem is tudom, mit érzek. Amit érzek, az… eh, a haraghoz nem elég markáns, a sajnálathoz viszont túl erős. Csak simán kínlódom. Ennyi.

Laca együttérzőn nézett Mónikára. A neves onkológus úgy ült vele szemben, mint középiskolás leányzó az iskolaigazgató irodájában, egy rosszabb napon. Ha valaki, akkor ő ismerte a férfit. Ő volt az, aki tudott róla szinte mindent. De nem mondhatni, hogy ennek a tudásösszesnek kifejezetten örült volna. Ismereteit többre becsülte ugyan, mint a nemtudás bizonytalanságát, de most úgy érezte, határozottan boldogabb lenne a tudatlansággal. Lendített egyet a poharán, és az ital körözni kezdett benne. Nézegette. Nem gondolt komolyan semmire. Csak a vele szemben ülő férfi létezett, a panziószoba, a pohár bor a kezében. Le kellett egyszerűsítenie a világot, bele kellett pottyantania a poharába, és fel kellett oldania az italában ahhoz, hogy egyetlen korttyal lenyelhesse. Máskülönben a torkán akad és megfojtja.

– Mikor indulsz? – kérdezte.

Laca kinézett az ablakon. Már delelőre hágott a Nap. Angelikával még befejezték, amit „elkezdtek”, azután még együtt megreggeliztek a teraszon, gyönyörködve a csodás kilátásban, s mintha csak munkába indulna (ahonnan órák múlva visszatér), elhagyta a nő lakosztályát. Egyszerű búcsú volt, pedig Angelikában ő akkor nagyon sok mindentől búcsút vett. Angelika is jól viselte, látszólag nem érintette mélyen ez a néhány napos futó románc. A férfi megnyugodott ebben a tévhitben, és nem zavartatta magát, az előtte álló útra koncentrált. Az útra, amelynek tudata most olyan zavaró diszkomfortérzéssel töltötte el vendégét. – Nem tudom. Talán bármely percben.

– Akkor jobb lenne, ha indulnék.

Mónika, ígéretéhez híven, benézett a régi kedves baráthoz, még épp időben ahhoz, hogy itt találja. Néhány óra, néhány perc, és Laca nincs többé. Mintha egy siralomházba látogatott volna el. Szörnyen lesújtó és egyszerre fölemelő érzések kavarogtak benne. Jól tudta, hogy nem látja többé a férfit életben, és ez kínozta. De azt is tudta, hogy Laca a legjárhatóbb utat választotta. Keveseknek adatott volna meg ugyanez az őrült lehetőség, ezért orvosként és barátként is rábólintott. De nem töltötte el örömmel, mindössze bizakodással.

Egyszerre álltak fel. – Örülök, hogy beugrottál. Mondjuk, jobb lett volna átbeszélni egy kellemes estét, de ennek a rövid vizitnek is örültem. Jó volt látni téged.

– Téged is. – A nő odalépett hozzá és átölelte. Egyszerűen, mint egy testvér. – Biztonságos utat, és… amennyire ez lehetséges… vigyázz magadra, jó?

– Mindenképp – mosolygott a férfi, és megindult, hogy kikísérje.

Keze a kilincsen volt, lenyomta. Ekkor a nő valamiért még egyszer átfonta karjaival a nyakát és ráfüggött. Így tárult fel az ajtó, és így találta őket a küszöb előtt toporgó lány, aki már harmadszor emelte föl a kezét a kopogtatáshoz.

***

Eszter harmadjára talán be is kopogott volna végre, de már nem volt előtte ajtótábla, amelyen kopogtathatott volna. Csak egy férfi volt, nyakában egy nővel. Egy nővel, aki nem Angelika volt. Sem senki más, akit Eszter ismerhetett volna. Keze megállt a levegőben, ahogy a hang is fennakadt a torkán.

Laca, amint észrevette, melegen elmosolyodott, és lefejtette a nyakáról a doktornőt, akinek időközben mintha unprofi, apró könnycseppecskék jelentek volna meg a szeme sarkában. – Eszter! Meglep, hogy itt látlak. A hölgy Dr. Soltész. Mónika, az orvosom.

– Áh! – A lány máris felvilágosultabb lett kissé, egyszersmind könnyebbültebb is. Illedelmesen köszönt, félreállt, türelmesen megvárta, míg a doktornő befejezi a búcsúzkodást és távozik (közben megragadta a bensőséges „szeretlek” szó kölcsönös cseréje), csak azután lépett be a férfi által feltárva tartott ajtón.

– Fogadónap? – próbált viccelni, és mosolyogtak is mindketten, de csak amúgy keresőn, bizonytalanul. – Ne félj, nem akarok rád akaszkodni, csak…

– Nem. Semmi baj. Jó, hogy jöttél – kínálta hellyel a férfi. – Tudod, épp hívtalak volna, de… akkor jött Mónika.

– Mónika, aki az orvosod – bólintott a lány.

– Természetesen több annál.

– Természetesen – bólintott ismét Eszter.

– Több évtizedes történet, kincsem, ne rágódj rajta – mosolyogta meg a férfi, amire a lány kissé megsértődött. – Egy pohár italt?

– Kösz nem.

Leültek, és nézték egymást.

Némi halogató hallgatás után Laca kibökte: – Ma elmegyek.

Eszterrel mintha megfordult volna a kanapé, amin ült. Szavakat keresgélt, elsőre nem sok sikerrel: – Csak így?

– Nem – sóhajtott Laca. – Nem „csak így”. Ez tudod… kötelesség.

– Kötelesség? Miféle kötelesség?

– Tudod… még nem rendeztem el mindent… a dolgaimat. Még vár rám néhány elintéznivaló.

– Mifélék?

– Unalmas hivatalos ügyek. Nem fárasztalak vele.

Eszter merőn nézte. – Azt hiszem… mégis jólesne egy pohár ital.

Miközben a férfi készségesen töltött, a lány az erős, rezzenéstelen kezeket nézte. – Nem tudom, ezt megköszönjem-e vagy se’, de legyen. Tartsd meg magadnak. Nem azért jöttem, hogy faggassalak. Csak azért, hogy… beszélgessünk.

– Hogy beszélgessünk. Ez kedves ötlet. És… miről szeretnél beszélgetni? – ült le vele szemben a férfi.

Eszter ugyanakkor csaknem felugrott dühében. – Hát ez őrület! Itt ülsz, a szemed se’ rebben, bejelented, hogy ma elmész, én tudom, hogy örökre mész el, te meg tudod, hogy én ezt tudom, és… és simán megkérdezed, hogy miről szeretnék beszélgetni!

– Profán helyzet, belátom – hagyta jóvá a férfi. – De tudod, nekem se könnyű. És nem tudok mindent megfelelően kezelni. Tudod, még sosem voltak utolsó búcsúim. Nem vagyok jó az ilyesmiben.

– Ne haragudj – szégyenkezett a lány, és valami tehetetlenségfélével vívódott.

– Nem, én nem haragszom, dehogyis. Csak azt gondolom, hogy… nem érzem azt, hogy mindenképp valami világmegváltó beszélgetést kellene folytatnunk. Mert, ha nagyon meg akarjuk határozni, akkor biztosan félresikerül. És én nem arra szeretnék emlékezni, hogy az utolsó személyes beszélgetésünk a világ két legégetőbb témája, az élet és a halál körül forgott, érted? Hanem csak lazán, egyszerűen. Mintha mi sem történne.

– Mintha mi sem történne – bólogatott a lány.

S a következő percben kezdetét vette életük első igazi bensőséges beszélgetése. Konvenciók és tabuk nélkül. A lány teljesen lemeztelenítette önmagát, feltárt mindent, ami eddig rejtve volt, kiadott mindent, amit halandó még nem hallott. A férfi nem tehette meg ugyanezt, ám tökéletesen le tudta hasítani Lacát Ridgeback-ről, és a nagybácsi fölfedhette régmúlt valóját. A meztelen férfi és a meztelen lány találkozása volt ez az igazság zöld tisztásán, az élet kusza rengetegének egy titkos és biztonságos zugában, amelyről mindketten tudták, hogy egyikük sem fog oda visszatalálni soha, ettől lesz örökre szent és különleges az alkalom. Soha vissza nem térő.

***

A délután óráiban Esztert elnyomta az álom. Nem akart elmenni, az utolsó pillanatig maradni akart. Végül elnézést kért meg engedélyt, és eldőlt a kanapén.

A férfi véghetetlenül nézte. Ha neki lenne lánya, aki így unokatestvére volna Eszternek, a két lány vajon jól kijönne egymással? Biztosan – mosolygott magában. De azt már csak remélhetné, hogy az ő lánya is olyan nagyszerű gyerek lenne, mint Eszter. Ha az a gyermek megszületik, most huszonöt lenne… De nem így történt.

Hirtelen megrezzent a telefonja. Utána kapott. Azonnal észrevette, hogy kissé ideges. Nyugalmat erőltetett magára. – Mondd!

– Szürke Opel a terepjáród mellett – jelentette be Déta, és letette.

Laca mélyet lélegzett. Majd újra. És újra.

Elővett egy noteszt, kitépett belőle egy lapot, és ráírt egy rövid feljegyzést. Letette a lány feje mellé, a közeli dohányzóasztalra, mellé helyezett egy vastag borítékot, és felállt. Magához vette „bűvös” hátitáskáját, amiben most már elfért az egész élete, s még utoljára a lányhoz lépett. Tudta, hogy nem készíthet róla fotót (az asztali háttérképen se véletlenül egy gyermekkori képet őriz a testvérpárról), ezért csak a memóriájával fényképezheti le őt. Elnézte egy varázsos percig, ahogy ott aludt, összekuporodva, kócosan, betakarva a férfi egy pulóverével.

Kisimította a haját az arcából, abból a gyönyörű arcából. Megcsókolta a homlokát, kétszer is.

– Ne félj, kicsikém – súgta. – Laca bácsi nem téveszt téged szem elől. Ahogy eddig vigyázott rád, ezután is vigyázni fog. Ég veled! Ügyes legyél!

Azzal fölegyenesedett, és többé hátra sem nézve kimasírozott a helyiségből. Halkan behúzta az ajtót.

A lépcsőházban sietve kicserélte a SIM-kártyát, és hívta Tomit. A fiú azonnal fölvette. – Laca bácsi! Mizu?

– Hello! Mi… miért olyan fura a hangod?

– Áh! Bedurrant az arcom. Tudod, a letört fogam. Nem érdekes. Mondd, miért hívsz? Dolgozom.

– Bedurrant arccal nem kéne dolgoznod.

– Ha-ha! Egyelőre ott tartok, hogy örülök, hogy van munkám. Ilyen apróságért nem reszkírozok.

– Értem. Igazad van. Figyelj! Azért hívlak… de ne pörögj fel… szóval bejött egy váratlan felkérés…

– Elmész.

A vonalon szinte áthasított a fiú csalódása.

– Igen. El kell mennem, kölyök. De… nem akarok, érted? Muszáj.

– Értem. Muszáj. Világos.

– Figyelj, tudom, hogy nem telefonon kellene…

– Semmi baj. Így is jó. Semmi baj.

– OK! Figyelj! Hogy a rosszban jó is legyen, hagytam itt neked valamit.

– Igen? Mit? – élénkült meg Tomiban a kisfiú.

Laca elmosolyodott, miközben kitrappolt a családias panzió parkolójába. – Legyen meglepetés, rendben? Egy kis engesztelő ajándék, semmi komoly. Eszter majd átadja.

– Hú! Most aztán jól felcsigáztál! De figyelj, már a laptop is bőven…

– Szót se többet, fiatalember. Használd egészséggel. És vigyázz magatokra, OK?

– OK! Te is vigyázz magadra!

– Értem ne aggódj, kölyök. Na, ki a bajnok?

– Laca bácsi!

– Úgy van, Laca bácsi a bajnok! De a bajnoknak most mennie kell, mert már várnak rá. Hát szépeket, fiatalember!

– Neked is, és… örülünk, hogy láttunk. Gyere mihamarabb.

Laca letette. Felelet helyett nyelt egy hatalmasat.

Amikor beült az autóba, Déta csak megvetően morgott, bár közben melegen mosolygott jó öreg barátjára: – A szíved, Ridgeback. A szíved az a rés a pajzsodon, amin keresztül egyszer leterítenek.

– Csak vezess! – zárta rövidre Ridgeback, aki a kasznin kívül hagyta Lacát. Déta hangos zenét indított el, megveregette barátja vállát, és elindultak. Laca mereven előre nézett. Eltökélt tekintettel egyetlen dologra gondolt: „sum qui sum”.

***

Eszter estefelé riadt fel álmából. Az álom eltűnt, talán nem is volt. De ott volt a cetli. Káromkodva felmarta, és kapkodva olvasta.

Nem volt szívem fölébreszteni téged, kincsem. Jobb is így, nem nekünk való a búcsú. A kulcsot, kérlek, add be a recepción. (Nem akarom még „beadni a kulcsot”, érted? 😊) A kocsit vidd haza, a tiéd. Egy jogi képviselő majd elrendezi az átíratást. Tomi miatt ne fájjon a fejed, ő sem marad ki. Neki más ajándékom van. Az a vastag boríték az asztalon. Vidd haza neki! De csak az említett jogi képviselő jelenlétében bontsátok fel, ő majd minden apróságot elintéz. Kb. holnap. Szervusz, szépségem. Legyél jó!

Eszter egy darabig nézte a feljegyzést, próbálta dekódolni az üzenetet, végül felállt, vette a borítékot, a slusszkulcsot, a „takaró-pulóvert”, annak mélyen magába szívta az illatát, a hóna alá szorította ügyetlenül, zavartan, és kibotorkált a helyiségből. Odalenn beadta a kulcsot, megkereste a parkolót, beült a terepjáróba, és… indítás helyett zokogni kezdett.

Laca elment.

***