A tengerimalac

A kicsi Malacka

Egy szép nyári napon kiballagtam a kertbe. Kicsi állatka szaladt felém boldog visítással. Ez az állatka nem más, mint a kis tengerimalac. Sok gyerek álma, hogy rágcsálója legyen, ám a szülők gyakran lebeszélik őket, mondván, hogy mennyi gonddal jár egy apró élőlény gondozása. Nos igen, valóban gondos ápolást és törődést igényelnek, de meghálálják a rájuk fordított energiát, figyelmet.
Gyerekként magam is vágytam rá, hogy megosszam életemet egy kis malackával, de csak felnőtt koromban vált valóra. A mi malackánk egy gyönyörű, trikolór, rövid szőrű leánymalac. Gombszemével, szimatoló orrocskájával kíváncsian fürkészi környezetét élelem után kutatva,hogy állandó éhségét csillapítani tudja. Rágcsálóként ugyanis a rágási kényszernek kell engedelmeskednie, hogy fogai épségét megőrizze. Jaj a vezetékeknek, az elöl hagyott tárgyaknak! Ha kedvencünk megtalálja, bizony kipróbálja, hogy vajon alkalmasak-e a fogacskák koptatására. Nem egy táskám bánta már elővigyázatlanságomat, amikor hazaérkezésem után Malacka számára elérhető helyen raktam le a földre, ugyanis nappal szabadon kószálhat a lakásban, csak éjszakára vonul ketrecébe.

Nagynéném lábát törte, és megkért, hogy vásároljak be helyette. Természetesen elvállaltam a feladatot, és boldogan siettem a piacra. Indulás előtt felkaptam egy bevásárlószatyrot, de nem néztem meg, hogy minden rendben van-e vele. Küldetésemet teljesítettem, a jól végzett munka biztos tudatában jelentem meg nénikémnél. Ő is kifejezte elégedettségét, sőt megjegyezte:
-Milyen gyorsan ideértél! Azt hittem, sokkal tovább fog tartani.
Mosolyogva válaszoltam:
-Nézd meg, mit hoztam!
Kiemelt egy almát a táskából:
-Hiszen ez csodaszép! Hatalmas, és csakúgy csillog!
És sorban elővette a gyümölcsöket és a zöldségeket. Magam is úgy éreztem, hogy sikerült a legszebbeket kiválogatnom. Ám ekkor fekete, ragacsos foltot fedeztünk fel az egyik körte alján. Megvizsgáltuk a többit is, és valamennyin ott volt a folt. Sőt, nemcsak a körtéken, hanem szinte mindegyik zöldségen és gyümölcsön ott virítottak szemérmetlenül.
-Vajon mi lehet ez?- csodálkozott nagynéném.
Hirtelen gyanússá vált a dolog. Valahogyan ismerősnek találtam, nagyon-nagyon ismerősnek. Mintha…De nem, ezt mégsem árulhatom el a néninek! Eszembe jutott, hogy néhány nappal azelőtt a tengerimalac kiszökött a konyhába, és rábukkant a bevásárlótáskámra, amit boldogan birtokba is vett, belemászott, majd elszunnyadt. Mire felfedeztem, talán már órák óta pihenhetett biztonságos menedékében. Ami pedig következményekkel jár. Akkor kerülhettek az apró bogyók a táskába….

A meleg nyári napon a kertben Malacka vágtatott felém. Talált magának egy füves részt, ahol kedvére csemegézhetett. Természetesen csak felügyelettel lehetett a szabadban, hiszen könnyen ragadozók prédájául eshetett volna. Mivel az idő kedvezett a napozásnak, magammal vittem a matracot, és letelepedtem. Ezt Malacka is észrevette, odabújt mellém. Amíg olvastam, békésen szuszogott, elégedett „röfögéssel”.

Mint gazdi, elfogult vagyok szellemi képességeivel kapcsolatban, de meggyőződésem, hogy a tengerimalacok értelmes állatok. Figyelik a környezetüket, reagálnak a változásokra, visszaemlékeznek régi eseményekre.

Kerti partira voltunk hivatalosak az egyik rokonunkhoz. A kert egy kis faluban található, idilli környezetben, az erdő szélén. Szeretem az ilyen partikat, a szalonnasütést, tereferét, a fák, virágok illatát. A természet megnyugtat, kikapcsol a hétköznapi gondokból, lehetővé válik ezernyi apró titok megfigyelése. Például a szitakötők rajzása, vagy a szalamandrák előbukkanása egy-egy zápor után.
Nemrégen fényes napvilágnál hirtelen elsötétült az égbolt, egy méhraj szökött meg kaptárából, rövid ideig hangosan zümmögve köröztek az almafa körül, majd gyorsan odébbálltak. Vagy itt van például a szél. A hagyományos kínai orvoslás a szelet a káros hatások között tartja számon, ami részben igaz is, hiszen az orkán valóban kellemetlen, különösen, ha nem megfelelő az öltözékünk. De egy lágy fuvallat, ami gyengén megérinti arcunkat, eszünkbe juttatja, hogy igen, a természet gyermekei vagyunk, és nem szakadhatunk el tőle teljesen. Kicsi malackát is magunkkal vittük erre a partira. Eleinte ijedtnek látszott, megviselte a környezetváltozás, ám hamarosan feloldódott, kíváncsian körülnézett, meglátta a kert végében a tyúkhúrt, és pici lábaival már szaladt is, hogy minél előbb legelhessen. Mindig csodálkoztam azon, hogy ilyen kicsi lábacskák hogyan bírják el kövér testét. Azon a nyáron többet nem mentünk el a rokonunkhoz, de egy év múlva újra meghívott minket. Malacka azonnal a tyúkhúr felé indult céltudatosan, bár csak hűlt helyét találta, nem törődött bele a vereségbe, tovább kutatott, hátha megtalálja.

Fiatalabb korában rendkívül félős volt, a legkisebb zajra is összerezzent morgásszerű hang kíséretében. Megijedt, ha a karommal hirtelen mozdulatot tettem, vagy amikor véletlenül becsaptam az ajtót. „Beleszólt” abba is, hogy milyen zenét hallgathatok, ugyanis a neki nem tetsző dallamoknál megborzongott, szemmel láthatóan kellemetlenül érezte magát. Megesett rajta a szívem, és kicseréltem a CD-t. Aztán, ahogy múltak az évek, egyre jobban felbátorodott, a zajok már nem izgatták, sőt, akkor is közömbös maradt, amikor a porszívó csövét a ketrece falához ütöttem. A zene sem zavarta többé, bármilyen hangszeren játszották.

Még egy tevékenységéről szeretnék mesélni. A szobában, ahol ideje java részét töltötte, volt egy bárszekrény, benne tengerimalac számára is ehető magokkal. Ha közelítettem a szekrény felé, Malacka boldog visítással futott oda, ráállt a lábfejemre, és kérte a neki járó adagot. Ilyenkor ujjam közé fogtam a magot, és betettem a szájába. Ha kevésnek ítélte, amit kapott, akkor továbbra is lábamon maradt, csak akkor szállt le róla, miután jóllakott.

E sorok megírásakor Kicsi Malacka már nem él, eltávozott az örök mezőkre. Ott nyugszik a kertben, közel a tyúkhúrhoz, kedvenc csemegéjéhez.