A tér átka

A TÉR ÁTKA – Az áruló múlt

„Szerte a bolygón legendák keringenek a háborúról, mely már ezer éve véres pecsétjével illeti a két birodalom történelmét…

A háború kirobbanásáért a hatalomvágy tehető felelőssé. A két ország hajdanán egyet alkotott. De a béke kettészakadt, az egységes világgal együtt… A két uralkodó nem törődött bele, hogy más ország is létezik az övén kívül, s a viszályaik egyre nagyobb és nagyobb hangsúlyt kaptak, míg végül megtört az addig csak szavakba burkolt ellentét, és a feltört bilincsből kiszabadult a háború minden borzadalma és veszedelme. A csaták során mindkét fél hatalmas veszteségek árán tudta csak megvédeni a határait. Rengeteg falut gyújtottak fel, romboltak porrá, de csak apró, elenyésző méretű területi javakat kaparintottak magukhoz. A parasztok belefáradtak az állandó rettegésbe és a vérontásba. Néhány földesúr magához ragadta a hatalmat, és a kontinens szélén elszórt, birtokba vehető szigetekre vonultak át a földműveseikkel együtt. Kivándoroltak az országtól, távol a háborútól, hogy aztán békében élhessenek a saját államaikban. A földesuraknak saját hadseregük volt, de nem használták őket háborúra. Csupán a rend fenntartására, a bűnözők elfogatására, a béke őrzésére. Ez a kis fős őrség felügyelte a törvények betartását, és hajtotta végre az esetleges ítéleteket. A tömeges kivándorlások miatt azonban nem volt ki művelje a földeket, így a két birodalom eleinte a vadászattal helyettesítette a mezőgazdaság kiesését.

Háromszáz év szállt tova, és a háború még mindig nem ért véget…

A két birodalom, Szavária és Gladorian még mindig elszántan csatáztak egymással.
Azonban a sors különös fordulattal csavarta meg a történéseket.

A 601. évben Szaváriában nyoma veszett egy több mint húszfős felderítőcsapatnak. Nem érkeztek meg a támaszpontjukra, nem küldtek postamadarat. Pedig a madár tovaszáll a cél felé, még ha minden katonát el is pusztítanak. Innen tudni, ha rajtuk ütöttek. De a madár nem jött el. A csapatnak egyszer csak nyoma veszett.
Két hét múltán a felderítők egyike elérte a tábort. Ló nélkül, gyalog, véráztatta, mocskos ruhákban bicegett be a támaszpontra. A táborban állomásozó katonák rögtön a segítségére siettek, a férfi azonban csak kábán meredt az égre, míg sárkányokról, démonokról, emberevő szörnyetegekről regélt. A forró nyár ellenére reszketett, mintha még most is maga előtt látná lehetetlen emlékeit. Ezek voltak élete utolsó mondatai.
Az esetet nem tudták mivel megmagyarázni. Azt állították, hogy a felderítő biztosan megőrült. De ahogy a napok elteltek, egyre bizonyosabbá váltak abban, hogy mégsem. Többször eljátszódtak hasonló esetek, szerte az egész világban. Rengeteg vándorkereskedő tűnt el nyomtalanul, sokaknak nyoma veszett, a felderítők, akiket küldtek, sosem tértek vissza. A világ elfogadta a tényt, miszerint az emberiséget démonok támadták meg. A vadászható állatok száma egyre csökkent. Kitört az éhínség, és ezt tovább nehezítette, hogy a városok körül veszélyes démonok, és démonokká vált állatok portyáztak, akik minden útjukba kerülő embert megöltek. Egyre többen váltak fosztogatóvá, vagy lettek kalózok a jobb élet reményében. A kalózkodás növekedésével a kis szigetállamok ellen irányuló támadások száma is megnőtt. A kalózok ellen a földesúr néhány száz katonája elég csekély volt, tekintve hogy a legtöbben a parasztok közül kerültek ki. Ennek hallatán Gladorian uralkodója, Raidon király megegyezett három szigetországgal, hogy folyamatosan biztosít nekik ezer fős védelmet képzett harcosokból, cserébe szállítsanak élelmet az országba. A földesurak beleegyeztek az alkuba, a gazdaság helyreállt, az éhínség megszűnni látszott. A birodalom egyre csak gyarapodott.

Az emberek később nem csak az állatokon, hanem magukon is számos furcsaságot tapasztaltak. Érezték, ahogy testükbe beleköltözik egy titokzatos erő, mely nehezen irányítható, és addig még sosem létezett. Az erőt elkeresztelték mágiának az ősi legendák nyomán. Muszáj volt ehhez az instabil erőhöz nyúlniuk, hogy esélyük legyen a lények ellen. Eme titokzatos erő birtoklóit nevezték el mágusoknak.
A démonokkal a mágusok vették fel a harcot, miután az országok elismerték, hogy ők nem a veszedelmes démonok csatlósai.

Húsz év múltán a már őszbe borult hajú Raidon elé vonult egy fiatal sámán, egy mágiát birtokló ifjú hölgy. Miután elé vonult, fél térdre ereszkedett a király előtt, majd így szólt:
„Álmot láttam, melyben a jövő volt megírva. Egyre csak gazdagodó országodat hamarosan nyomorba taszítják a szörnyetegek, melyekről senki sem tudja, honnan jöttek. Erejük egyre csak nőni fog, és országod gyermekeinek vérét ontják majd. Egyetlen mód van rá, hogy a jövendő évszázadokat megszabadítsd eme vészek terhétől. Szövetségre kell lépned riválisoddal, Szavária legfőbb uralkodójával, Ergellon királlyal. Álmom azt súgta nekem, hogy felséged nem fog vele kiegyezni. Ez több mint fél évezrednyi esztendőre szabadít majd ránk elviselhetetlen kínt és szenvedést. Ha felséged így dönt, a veszedelmek csak több száz év múlva fognak csillapodni. Fiatal hősök által. Hősök által, kik elég bátrak hozzá, hogy felvegyék a harcot még ha ez a lépés a halál pecsétjét bélyegzi is a lelkükre. Ez a néhány születendő gyermek egyesíti majd a két birodalmat, és győzedelmeskedik a sötét erők felett. Hallgasson rám, királyi felség! Miden veszedelemtől, ami Gladorian birodalmára vár, hogy álnok kígyó módjára lecsapjon rá, megszabadíthatja felséged. Csak annyit kell tennie, hogy kiegyezik Ergellonnal.”
A szőke sámán felállt, fejet hajtott, majd kivonult a teremből.
A király sokáig gondolkodott a nő beszédén, de nem fogadta meg a tanácsát, nem egyezett ki Ergellonnal. Hamarosan megöregedett és meghalt. A sámán jövendölését generációról-generációra egyre csak felejteni kezdték, és az álom örökre az idők homályába veszett. A szörnyek egyre csak terjeszkedtek, mint azt a sámán megjósolta.

A világot évszázadokon keresztül csak pár kérdés foglalkoztatta; Vajon le tudják-e győzni a démonokat? Lesz-e valaha ismét béke a két ország közt? Honnan jöttek a lények, és ki lesz az, aki legyőzi őket?

Tarts velünk, és megtudod…"