2009. június 25., csütörtök
4
A mennyezet. Ez az első kép, ami a szemem elé tárul, miután az álom kiszállt belőlem. A második pillantásra is ugyanezt látom, de az agyam körül közben ezernyi kérdés keresi a megfelelő választ. Behunyom a szemem, hátha az egyre alattomosabban tolakodó kérdéseket szépen sorjában fel tudom tenni újra, és át tudom gondolni. Mi történt az éjjel? Hogyhogy még élek?
Azt hittem, mire felébredek, az álomra már nem fogok emlékezni. Ez egyes jelenetek valahogy megmaradtak a fejembe. Eszembe jutnak az elkövetők is, ám rájövök, hogy feleslegesen rágódom már az álmon. Ami történt, megtörtént.
Ásítok egy nagyot, kinyújtózkodom, azután az ágyam bal felső sarkába nyúlok a telefonomért. SMS-em jött. Egy régi barátom írt, hogy lenne kedvem-e találkozni vele, egyet dumálni. Oké, később rácsörgök, gondoltam.
Lelépek az ágyamról, és a számítógép mögötti ablak felé indulok. Kinyitom kicsit, hogy szellőzzön a szoba, ne maradjon meg a reggel fáradt illata, amely még ott lapult a helyiségben.
Lenyomom az ajtó kilincsét és kitámolygok a parkettára a még álmos szemeim miatt. Ez a nappalink – és egyben a szüleim hálószobája. Elég nagy kiterjedésű szoba, ahhoz képest, hogy csak két szobás lakásban élünk. Amint tovább haladtam volna, susogó hangokat hallottam, amit csak erős koncentrálással tudtam meghallgatni. Apa meg anya párbeszéde volt az.
– Mondjuk azt, hogy nem – hallatszott apa békés hangja.
Erre anya rácsapott az asztalra, amitől összerezzentem.
– Nem érted? Nem mondhatunk ellent neki -elhallgatott, majd kicsit később hozzátette. – Át kell adnunk.
– Semmit sem kell! – mondta hangosan, majd sóhajtott egy nagyot. – Ezt nem hiszem el.
Csend következett. Arra gondoltam, hogy netalán tán kilépek, de ekkor anya szólalt meg, folytatva ezzel a párbeszédet.
– A Mester azt mondta, csak átadjuk őt, és egy napon
talán majd még viszont láthatjuk. Nem bújhatunk el, mert a serege úgyis megtalál. Ők mindenhol ott vannak. A rendőrséget sem hívhatjuk ki, hiszen őrültnek fognak hinni minket. Még soha nem látták őt, és szerintem nem is fogják. – A hangja elcsuklott, de folytatta. – Ha viszont feltárnánk a rejtekhelyét…
– Nem hinném, hogy jó ötlet lenne kihúzni a gyufát nála – vágott közbe apa. – Egyébként sem mehetünk vele. Követni meg több, mint öngyilkosság. Hallottad, mit mondott. Ha csak egyetlen rossz mozdulatot teszünk…
Erre anyám már nem szólt vissza.
– Mary, valahogy máshogy kéne megkerülni a dolgot. Így csak kockára tesszük James, és a saját életünket, ha esetleg hiba csúszna be a tervbe – folytatta apa.
– James-t nem fogják bántani. Kell nekik.
– Akkor ajánljunk alkut. Ígérjék meg, hogy visszakapjuk őt.
– Itt nem mi diktálunk, Christopher. Nem mi szabjuk a szabályokat. Bármilyen rossz is ezt hallani, de James-t magukkal fogják vinni. És ha ellenszegülünk, az csak a helyzetet fogja rontani.
Mind a ketten elhallgattak, miközben ezalatt én döbbenten álltam a falhoz támasztva. Mi a fene folyik itt? Miért van veszélyeztetve az életem, és apáék élete? Valamit elhallgatnak előlem. Már azon voltam, hogy odarohanok hozzájuk, és rájuk üvöltök, de meggondoltam magam. Nem mehettem csakúgy neki a falnak.
– A szentségit! – préselte ki apám a fogai közül dühösen.
Ha most eléjük lépek, és azt mondom, hogy bocs, de kihallgattalak benneteket, és magyarázatot követelek, akkor vagy elmondják nekem az igazságot, vagy nem. Ha elmondják, szerintem nem leszek nyugodtabb, mert ha igazat beszéltek, az állítólagos Mesternek fontos vagyok. Ha pedig tudom az igazságot róla, és a tervéről velem kapcsolatban, valószínűleg apáékat fogja hibáztatni, amiért elmondták nekem. És abból még nagy baj sülhet ki, úgyhogy ezt nem tehetem velük. Inkább kilépek és csendben maradok, mintha misem történt volna.
Arra is gondoltam, hogy egy picit várok, hátha mondanak még valami furcsát, de csönd volt közöttük, úgyhogy kiléptem az ebédlőből. Előttem egy vékony folyosó áll, jobbra a konyha van. Nagy lélegzetet veszek, majd a konyha felé indulok. Közben arra gondolok, hogy hogyan is fogom én ezt eljátszani, és vajon meddig.
Közeledve a szüleim felé megpillantottam apa hátát, majd fokozatosan az egész konyhát. Kicsi házban kicsi konyha. Apa és anya között, a fal mentén kerek asztal áll, rajta sok-sok reggelihez való zöldséggel. A konyhát körös-körül virágok hada színezi be.
Köszöntöttem a szüleimet, majd megkérdeztem tőlük, mit egyek.
– Itt van minden az asztalon, válassz – hangzott anya
felelete.
Rápillantottam a lehetséges ennivalókra, azután kiböktem:
– Eszek pirítóst.
– Megcsináljam? – kedveskedett anya, és már fel is pattant, hogy elővegyen négy szelet kenyeret, amit aztán beletegyen a kenyérpirítóba. Mire ez a nagy kedvesség? Mindig is ilyen természetű volt, de ennyire nagyon ritkán.
– Én addig megmosakszom.
Visszafordultam a fürdőszoba felé, elvégeztem a dolgomat, és átöltöztem. Mikor visszaértem, anya épp akkor tette rá a tányéromra a ropogós, forró kenyeret. Megvártam míg kihűl, aztán vajjal kezdtem el kenni, közben megjegyeztem:
– Ma azt hiszem kimegyek egy haverommal. Írt reggel SMS-t, hogyha szabadom van, csörgessek rá – közben jóízűen beleharaptam a szeletbe.
– És mikor mész? – kérdezte apa, egy újságot kapva le a
kenyértartó mellől.
– Szerintem csak délután.
– Jól van – egyezett bele apa.
Kínos csend honolt, de anya megtörni készült.
– Jövő hét szerdán elmegyünk apáddal menyegzőbe – kivárt, majd folytatta. – Neked nem muszáj jönnöd.
– Mi? Menyegzőbe? – értetlenkedtem. De végül leesett a
tantusz. Ez volt az álmomban is! Ugyanígy menyegzőbe mentek, majd kisült, hogy mégsem! Most mi a fenét csináljak? Tehetetlen voltam, mint egy csecsemő, aki most bújt ki a pocakból. Vajon tényleg a jövőt álmodtam volna meg? És ha még egyszer ugyanaz fog történni? Vagy ez csak egy figyelmeztetés volt? Ha nem megyek velük, akkor is elvisz a Mester? Egyáltalán ki ez az alak? Mit akar velem? És ha elmegyek, akkor hogyan kap el?
– Igen, az egyik barátnőm házasodik, és meghívott minket? Otthon maradsz?
– Öhm…majd még átgondolom – felelem zavartan, amitől anya szeméből nem észrevehetően, de gyanakvó pillantás jött felém. De megjegyzés nélkül elfordult, és folytatta munkáját.
– Nem hogy még te, de én is unatkozni fogok – nézett fel az újságból apa. – Megint hajnalig táncolni, borozni…minek ez?
Elvigyorodtam.
– Franc tudja, de nem neked való, az biztos.
Felnevetett, én meg megköszöntem a reggelit, felálltam és a szobám felé vettem az irányt. Kezembe vettem a telefont, hogy kikeressem Friedrick számát. Felhívtam őt és lebeszéltem vele egy nekünk megfelelő időpontot egy nekünk megfelelő helyen.