A Titok

A kandalló lángja meleg, sárga fénybe vonta a szobát, fénysávot ölelt a falióra halkan ketyegő ingája köré különös hangulatot varázsolva a kint süvítő hóvihar hideg játékához. Az egyik polcon antik földgömb díszelgett, mellette aranyozott lakkozású, faragott ékszerdoboz csillogta vissza a tűz melegét.

A meghitt szépség csendjét egy halk sóhaj törte meg. Hanna fáradtan simított végig őszes haján, majd felült ágyában, hogy az ablakon kilesve megcsodálja a tomboló időjárás újabb különlegességét. Szerette a viharokat, mintha várt volna tőlük valamit; most is szinte gyermeki áhítattal figyelte, miként világítják meg a fehér pelyhek az éj sötétségét.
Váratlanul elmosolyodott, amint egy emlék futott át fejében.
Régen történt, de elfelejteni sosem fogja: mert akkor már tudta a Titkot.

Az anyja – légies, szép asszony volt, hosszú fekete haját és vidám szemeit akkoriban gyakran irigyelte – a kiskertben gyomlált a nyíló nárciszok között. Ő még kicsi gyermek volt, labdával a kezében futott oda hozzá.
– Van egy titkom, mama! Egy titkom!
– Igazán? És elmeséled? – kérdezte tőle anyja azon az elmerengő, kedves hangján, ahogy mindig szólt hozzá.
– Én… nem… mama, én nem… ezt nem lehet!
Addig a percig Hanna azt hitte, hogy meg fogja vele osztani, de mikor ránézett, hirtelen olyan hideggé vált a szívében minden. Hogyan mondhatná el? Hisz' úgysem hinnének neki, csak fájdalmat okozna vele!

A vihar nem csillapodott. Hanna a szobalányért csengetett; buta, sznob fogásnak tartotta ugyan ezt a csengős dolgot, de egyrészt rá volt szorulva – nehezére esett a járás, és a személyzeti szoba egyébként is a földszinten volt-, másrészt legbelül volt számára valami ritka varázsa.
Abigél széles mosollyal nyitott be; szeretett itt dolgozni, mert jól megfizették, és egyébként is kedvelte munkaadóját.
– Tessék, Hanna néni? – kérdezte fiatal, könnyű hangján.
– Kérlek, olvass fel nekem valamit.
Az ágy melletti szekrényen selyemkötésű, vaskos könyvek sorakoztak; verseskötetek, novellák, balladák. Látszott rajtuk, hogy régi darabok, mégis megbecsülték és tisztelték őket. Különben a házban minden régi és nemes volt, Hanna fiatalkorában valósággal csüggött az antik bútorokon és tárgyakon.
Abigél kiválasztott egy könyvet, és lassan, csendesen olvasni kezdett.

Az idő észrevétlenül telt. Hanna úgy látta, mintha egy láthatatlan kéz ezüstös leplet terített volna a szobára: a dolgok halványodni kezdtek és áttetsző fátyol mögé rejtőztek.
Tehát ma lesz. Annyi év után…
Már rég rájött arra, amit mások talán sosem vesznek észre: mindenkinek van egy Titka. Olyan, akár egy gömb valahol a szív és a lélek között, eltemetve bennünk; vagy inkább akár egy virág.
Igen, egy virág. Van, akiben lassan széttárja szirmait, kikívánkozik abból a sejtelmes légből, ahol egy életen át rejtőzködik; ezernyi halvány indaként körülfonja az embert, aki észre sem veszi, hogy minden szava erről a Titokról árulkodik, hogy minden mosolya, minden könnye ebből ered.
Lehet a gyermekkor örök Titka, vagy a szerelemé, a sajátosság bohém képzete, esetleg egy meg nem értett érzés… de ott van.
Mindenkinek van egy Titka valamiről. Neki is. Hisz' az életévé tette!

Valamikor hitt a világban. Aztán megtudta a Titkot, és a világ, ami addig sokszínű és érdekes volt rideggé vált. Hiszen mi ez ahhoz képest?
Az anyja arca többé nem sugárzott szeretetet, a lét üressé vált, a fény csak remény maradt; egy gondolat űzte, űzte folyton előre.
Azt gondolták róla az emberek, hogy egyedül maradt. Mert ő döntött úgy, hogy nem lesz senkije! Soha senki, amíg él!
De nem volt egyedül. Eltaszította magától a jelenét, cserébe kapott egy jövőt. Tudta.

Hanna arca elfehéredett, melle zihált, tekintetére szelíd köd ereszkedett. Körülnézett a szobában, pillantása türelmetlenséget tükrözött.
Abigél riadtan hajolt hozzá, kitapogatta az egyre lassuló pulzust, majd felállt, hogy lerohanjon a telefonhoz és orvost hívjon. Az ajtónál járt, mikor Hanna felkiáltott:
– Abigél! A titkom… ma végre…
A lány visszafutott, az ágy mellé térdelt és csitítani próbálta, hiába. Az őszhajú asszony békésen elmosolyodott, szemében izgatott nyugalom honolt.
– A titkom… olyan boldog vagyok… ma megyek… Ők megmondták… óh, már akkor megüzenték, hogy várni fognak rám!