Gyermekkoromban, a XX. század közepén nem olyan sűrűn utazott vonaton távolabbra az átlagember, amint azt ma megteheti. Éppen ezért is, meg talán az utazási vágy képzelőerőt gerjesztő hatása okából is mi, akkori gyerekek sokszor szívesen játszottunk a fából készült vonatainkkal, esetleg a felhúzható mozdonnyal és kocsijaival (akiknek voltak ilyenek), amelyek vagy a szobában, vagy kör alakú sínpályán addig mentek körbe-körbe, ameddig a felhúzás le nem járt. Nekem sem ilyenem, sem olyanom nem volt. De viszont a játszótársam egyikének volt egy különleges képeslapja. Talán húsvétra adhatták ki ezt a lapot. Egy olyan vonat rajzolata volt rajta, ahol a kocsik és a mozdony is tojásból voltak és nyuszik voltak az utasok, akik vígan kandikáltak ki a vonat kocsijainak ablakaiból. De a mozdonyvezető is nyuszi volt, aki vidáman huzigálta meg a gőzsíp karját. Viszont ez a síp valójában néma volt, mivel csak a gondolatainkban harsant fel mindannyiszor, amikor ez eszünkbe jutott. Ez a képeslap viszont képes volt egy csodára. A lelkemben megmaradt és talán a szívemben, lelkemben néha-néha ennek a ,,csodavonatnak" a mozdonyvezetője, aki ha ,,meghúzza" a gőzsíp karját, akkor talán bárhová is vet az élet, egy kicsit még ,,gyermekké válhatok" egy pici időre. Gyermekkoromban igen sokszor úgy pótoltam azt a hiányt, hogy nekem vonatos játékom nem volt, hogy a budatétényi (ekkor itt laktunk) domb tetejéről álmélkodva bámultuk mi, akkori gyerekek a vonatokat. Ilyenkor mi is ott voltunk a vonatutasok között, vagy ,,vezettük" képzeletben a szerelvényeket és ,,komoly" vitákat is folytattunk arról, hogy a látóterünkben lévő teherpályaudvar kocsijait hogyan és miként kellene vonatokba rendezni. Ezek a pillanatok éppen úgy, mint a tojásvonat mára már gyermekkorom egyik szép emlékévé lettek. Bár az élet máshová vetett, de a vasút és a vonatok, valamint a vonatutazás szeretete máig is megmaradt bennem. Ehhez talán a tojásvonat is hozzájárulhatott ….