A tudós és a rabszolga (részlet)

(Ez egy újabb részlet a most készülő római-kelta regényemből. Az érthetőség kedvéért csak annyit, hogy a főszereplő egy brit druidanő, és az I.században játszódik.
A római terjeszkedésnek köszönhetően főszereplőm egyetlen nap alatt veszíti el a családját, a szabadságát, a képességeit és szeretett Mesterét. A sikeres hadjárat végén sokakkal együtt őt is Rómába hurcolják. Innen indul a részlet.)

– 1 –

Aelius Minutius, a légió orvosa – római létére – meglehetősen jólelkű ember volt. Egy héttel azelőtt vizsgálta meg először nehéz bilincsektől felmart kezemet-lábamat, hogy Rómába érkeztünk volna.
A rabok közül sokan már igen rossz bőrben voltak a kemény meneteléstől, a gyenge koszttól és a béklyók szokatlan terhétől. Nem én voltam az egyetlen, aki sebláztól támolyogva, időről-időre leroskadt az útra, magával rántva a többieket is…
Az orvos körbejárt közöttünk, és szemügyre vette a betegeket.
– Mercuriusra, kész csoda, hogy ez az asszony még egyáltalán járni tud! – mondta, amikor óvatosan félrehúzta a nehéz vasat az egyik bokámon. – Azonnal le kell venni róla!
Az őrizetünkkel megbízott katonák tizedese csak a fejét rázta:
– Nem lehet. Folyton szökni próbál.
– …Ember, ezzel a lábbal?! Hádészba fog nemsokára átszökni, hogyha rajta maradnak ezek a koloncok! Gondold meg jól: így is elég foglyot vesztettünk az úton. A végén még senki sem marad a diadalmenetre…
Ez az érv hatott: a decurio nemsokára visszatért ugyanazzal a kováccsal, aki a bilincseket feltette rám hónapokkal azelőtt.
Igen alapos munkát végzett azon a rossz emlékű éjszakán: véresre haraptam a számat, mire sikerült levernie… Ahogy megszabadultam tőlük, és láthatóvá lettek a sebek, az orvos elborzadva nézte, mennyire belerágta magát az eleven húsomba a nehéz vas, hiába tekertem körül mindenfélével.
– Hát, ezt nem lesz könnyű rendesen kitisztítani… – mormogta, és értő kézzel elkezdte lefejteni csuklómról a rárothadt rongyokat.
Testem a fűben feküdt egy esővíztől csepegő, csenevész fa alatt, ám, amikor levették rólam a nehéz béklyókat, éreztem, hogy könnyűvé válok, és pehelyként emelkedtem ki ólomsúlyú földi börtönömből.
Bizakodva lebegtem egy darabig Minutius feje felett: azt reméltem, beengednek a Kapun, és nem kell többé visszatérnem. Ami megmarad utánam, azt nyugodtan eltemethetik, valahol a Rómába vezető út mentén…
Sajnos, élet és halál urai nem könyörültek meg rajtam: a test kínja durván visszarántott lüktető, sajgó, szűk cellámba. Megrázkódva nyitottam ki a szememet.
Minutius doktor részvétteljes arccal hajolt fölém:
– Túl mélyek a sebeid. Csak tűzzel tudom megtisztítani őket. De nem kell félned, elkábítalak…
Vállat vontam. Amióta elhagytuk Britannia partjait, minden mindegy volt nekem: egyre mélyebb és mélyebb tompultságba süppedtem. Az utóbbi hetekben már megszólalni sem nagyon volt kedvem és erőm, nagy bánatára szegény Danának, aki igyekezett a lelket tartani bennem.
Aelius Minutius kesernyés mákfőzettel bódított el: alighanem ennek is köszönhettem, hogy a kezemről-lábamról sisteregve felszálló, halotti máglyák bűzét árasztó füstből a Mester arcát láttam kibontakozni. Úgy éreztem, ez az arc fölém borul, és kiszívja belőlem a maradék életet, de nem bántam…
Mozdulatlanul, félájultan tűrtem, hogy az orvos tegye velem, amit tud: a mellé rendelt, markos légionárius segítségére nem volt szükség.
– …Olyanok vagytok, ti, barbárok, mint a vas. – hallottam Minutius doktor hangját valahonnan messziről.
Nem válaszoltam, csak keserű mosolyra húzódott a szám.
Az orvos jóvoltából a hátralévő napokat a sebesülteket szállító szekéren tölthettem, és kaptam vizet bőven. Szükségem is volt rá, mert a forróláz teljesen levert.
Minutius mindennap meglátogatott bennünket: ködös félálomban érzékeltem, hogy gyógyító balzsamot ken a sebeimre, és új kötéssel fedi be őket. Közben azon aggódott, nehogy megromoljon a vérem is, mert az ellen semmit sem tehet.
Nem fért a fejembe, minek viseli ennyire szívén egy ellensége sorsát… Rómához közeledve, ez a gondolat végül szóra bírt.
– …Miért törődsz velem, uram? – kérdeztem az ő nyelvén.
A szavak rekedten, nehézkesen szakadtak fel torkomból, a hosszú hallgatás után.
Aelius Minutius bámulva nézett rám, s aztán így válaszolt:
– Erre esküdtem. A beteg az beteg, akár barbár, akár római. …Különben nem is gondoltam, hogy tudsz a nyelvünkön! Miért nem beszéltél eddig, hiszen minden nap megkérdeztem, hogyan érzed magad…
– Nem volt mit mondanom.
A doktor a fejét rázta:
– Különös emberek vagytok, ti, barbárok…
– Nem különösebbek, mint ti, uram.
Hallgattunk, aztán elszántam magam, hogy megkérdezzem ettől a tisztességesnek tűnő embertől, ami régóta ott motoszkált tudatom peremén:
– Mi lesz velünk, ha Rómába érünk?
– Részt vesztek a kormányzó diadalmenetén.
– És hogyan zajlik az ilyesmi?
Aelius Minutius elmesélte, hogy a győztes hadvezér szájtátiak serege között, nagy kísérettel vonul fel a Szent Úton legfőbb Istenük, Jupiter templomába, hogy ott állatáldozatot mutasson be. Vele együtt menetelnek katonái, a hadizsákmányt kísérve, és a legyőzöttek hosszú sora.
– …És azután? – tudakoltam, bár nem gondoltam, hogy újat tudna mondani.
– Paulinus nagy cirkuszi játékokat adat majd. Még naumachia is lesz!
– És a foglyok? – kanyarodtam vissza makacsul, és nem remegett a hangom.
Most a doktor vont vállat:
– Nem tudom. A császár dönt a sorsotokról…
– …Ami nem lehet más, mint rabság vagy halál. – bólintottam. – …Tényleg nem értem, miért mentettél meg!
Aelius Minutius lesütötte a szemét, és halkan, szinte mentegetőzve így szólt:
– Sajnállak benneteket: tudom, hogy nem vagytok elvetemült, gonosz emberek. De a császár akaratának meg kell lennie…
Karjára tettem a kezemet.
– Hát persze, uram… Akárhová kerüljek is, nem felejtem el, milyen emberséges voltál hozzánk, és megőrizlek jó emlékezetemben.

– 2 –

Suetonius Paulinusnak nem kellett hónapokat várakoznia Róma falai alatt, mint sok más győztes hadvezérnek, hogy megtarthassa triumphusát. Két napon belül megkapta az engedélyt a szenátustól.
A hírre azonnal felbolydult a tábor: a folyó megtelt fürdő emberekkel, a part pedig páncéljukat, fegyvereiket fényesítő katonákkal.
Bennünket is a sárgás vizű Tiberishez parancsoltak, és fürdés után rangunknak megfelelő ruhát ölthettünk a hadizsákmányból. Nekem egy pompás, fűzöld köntös jutott. Olyan jó érzés volt felölteni, egy nyakpereccel és a druidák koronájával együtt, – valamelyik halott szent ember homlokát ékesíthette nemrég, – hogy szinte meg is feledkeztem a ránk váró megaláztatásról.
Ami a lábamat illeti, az orvosnak hála, újra tudtam használni, bár – a csuklómmal együtt – még mindig kötés borította. A forróláz azonban változatlanul bennem bujkált: azt hiszem, ez volt az Istenek mákfőzete, ahhoz, hogy el tudjam viselni a nap megpróbáltatásait.
A láz, és az az érzés, hogy estére talán már halott leszek, megszabadított a többiek arcán tükröződő félelemtől és tehetetlen haragtól: szemérmetlenül könnyűvé és elengedetté tett, mintha kicsit részeg lettem volna…
Fanyar félmosollyal nyújtottam a kezemet, amikor megkötöztek bennünket. Lábainkat szerencsére már nem béklyózták meg, mint az úton, csak a nyakunknál láncoltak bennünket egymáshoz, ahogyan az a legyőzötteknek dukál. Még abban a „megtiszteltetésben” is részem lehetett, hogy közvetlenül Pendragon király családja után állítottak be a sorba, mint az egyetlen, élve elfogott druidát.
A menetet kürtösök vezették, nyomukban haladtak a zöld ágakkal felékesített, hadizsákmánytól és fegyverektől roskadozó szekerek, s a fehér bika, melyet Jupiternek szándékoztak feláldozni. Azután következtünk mi, foglyok, és mögöttünk ragyogó harci szekerén, maga a babérkoszorús kormányzó.
Akkor láttam őt először: gőgös, nagy orrú, sovány emberke volt. Átkokat mormoltam rá: hatásuk ugyan nem lehetett, de a lelkemnek jól estek.
A szomorú menetet a légionáriusok zárták, fényesre dörgölt páncélban és sisakban, dübörgő léptekkel.
A várost hatalmas falak kerítették, s kapuja is félelmetes méretű volt. Amikor kettéváltak előttünk a súlyos, megvasalt kapuszárnyak, úgy éreztem, mintha a Másik Világ határát lépném át.
Odabenn iszonyatos tömeg várt bennünket: úgy taposták egymást, mint valami csatában, hogy jobban láthassanak.
A menet lassan haladt előre; társaim konokul földre szegezték tekintetüket, így védekezve a szemtelenül kíváncsi pillantások, s a levegőt döfködő, mutogató ujjak ellen. Én viszont felemeltem a fejemet, és szemügyre vettem a fölénk magasodó épületeket. Színesre festett márványtól csillogtak, és kegyetlenül szabályosnak, ridegnek és hatalmasnak tűntek, mint maga a Római Birodalom, melynek immár mi is részei vagyunk…
Aztán a körülöttem hullámzó, izgatott arcokra pillantottam: a legtöbbje szánni valóan mohó, részvéttelen és üres volt. Több néznivaló nem akadt: sehol sem láttam egy fát, bokrot vagy ligetet. Még Beli arca is felhőkbe burkolta magát, és szemerkélni kezdett az eső.
Lehorgasztottam a fejemet, s egyszeriben érezni kezdtem nyakamon a béklyó súlyát. Nem néztem fel többet: az út simára koptatott kőlapjai elvonultak szemem előtt, és néha átimbolygott a lánc. Így kapaszkodtunk fel a Capitolium dombjára.
Az ég akkorra már zokogott: az áldozati állatot nem is tudták a roppant templom előtt felállított oltáron leölni; be kellett vinniük az oszlopcsarnokba. Aki tehette, fedél alá húzódott.
Csak mi, foglyok álltunk odakinn fedetlen fővel, esőtől és széltől verten. Róma felett egymásnak estek a súlyos felhő-hadseregek.