A tükör

Juli későn ébredt. Sietnie kellett, hogy el ne késsen. Ez az első nap a munkahelyén, nem kelthet rossz benyomást sem a leendő főnökében, sem az új kollégákban.
Egyszerű, de rafináltan csinos kosztümjét már tegnap este kikészítette. A szoknya egy leheletnyivel lehetne hosszabb, de hát még csak harmincéves, és a lába is karcsú, csinos. A blúza viszont igazi “titkárnős”, nyakig gombolódik, komolykodó galléros. Alig sminkelt, épp csak egy kis rúzst tett föl, aztán a cipő, a kabát, a táska, és már indult is.
Az előszobában még belepillantott a nagy falitükörbe, hogy rendben van-e a frizurája. Nem látott semmit. Megdöbbent, hogy nincs tükörképe, de nem volt ideje tovább álldogálni, sietnie kellett.
– Mi történt velem? Vagy a tükörrel lett valami? – töprengett útközben. Igyekezett a kirakatok mellett menni, hogy meglássa magát, de csak a mellette jövő-menő emberek alakja tükröződött vissza. Véletlenül nekiment egy fiatal nőnek, elnézést is kért, de az nem válaszolt, ment tovább, mintha mi sem történt volna.
Végre az irodaház kapujához ért. Befelé menet odaköszönt a portásnak. Az öreg bosszúsan jött ki a füléjéből, odalépett az ajtóhoz és becsukta.
– A fene egye meg ezt az ajtót, hogy magától is kinyílik. Vagy szellemek járnak erre? – morogta a fejét csóválva.
Juli lifttel ment a hatodikra. Az emeleti folyosón már nem volt senki. Az egyik irodából telefonbeszélgetés hallatszott ki. Juli megállt egy pillanatra a szomszédos ajtóban, nagy levegőt vett.
– Mit szól a főnök, hogy már az első nap is késtem? – gondolta, ahogy benyitott az ajtón. Odabenn egy cetli várta az asztalon.
“Júlia! El kellett utaznom, vigye be a gépbe a kikészített anyagot! Ha valaki keresne, főzzön neki kávét, aztán szépen küldje el! ” A végén a főnök olvashatatlan aláírása.
Juli megkönnyebbült, hogy nem kap szemrehányást a késés miatt. Nekiállt dolgozni. Szinte észrevétlenül telt el a délelőtt. Háromszor is benyitottak hozzá, de mielőtt megszólalt volna, az illető már el is tűnt, kissé bosszankodva.
– Hogyhogy nincs itt senki?
Julinak ekkor jutott eszébe az a másik dolog, ami nyomasztotta, a “tükrös”. A szoba sarkában, a fogas mellett volt egy kis tükör a falon. Odament, óvatosan belenézett. A tükör régi volt, amolyan igazi vaktükör. Csak homályt lehetett benne látni. De azért a rossz érzés Juliban csak megmaradt.
Ebédre megette a magával hozott szendvicset. Érezte az ízét, látta a harapások nyomát a kenyéren, ez egy kicsit megnyugtatta. Délután megint a munkába temetkezett, még csak véletlenül sem nézett a vaktükör irányába.
Az utcán hazafelé eszébe jutott mindenféle régi történet, babona, amit még a nagyanyjától hallott a tükörrel kapcsolatban. Hogy ha halott van a háznál, el kell takarni a tükröket, meg a tükörben megjelenhet a rég elhunytak arca. De miért tűnik el ő, aki nagyon is élete teljében lévő, egészséges, fiatal nő? Teljesen elmerült ezekben a képtelen gondolatokban, mikor egy kisfiú sírós hangon megszólalt mellette:
– Na, néni! Rá tetszett lépni a lábamra, fáj…
Juli hirtelen örömében leguggolt a gyerekhez.
– Kisfiam, te látsz engem? Látod az arcom? És a kezem, a lábam?
A gyerek nem szólt, csak lassan hátrált, majd odafutott az egyik kirakat előtt álló anyjához.
– Anya, az a néni ott biztosan bolond.
Az asszony körülnézett.
– Hol van? Csak képzelődsz, én nem látok senkit.