A túlélő

Leírhatatlan, hogy milyen gyönyörű is az, ha a végtelen óceánt az ember a fellegek fölött röpülve kémleli. Alig-alig takarja el a végeláthatatlan kékséget itt-ott egy parányi felhőfoszlány. Olyan, mint amikor a tinta kiborul egy papírra, amely fokozatosan átázva veszíti el eredeti színét, de néhol, még látható egy parányi fehér szigetecske. Innen, több ezer méterrel az Atlanti- óceán felett, egy repülőgépből kinézve aprócskának, és jelentéktelennek érezzük magunkat. A vizet kémlelve rájövünk, hogy hol is a helyünk valójában ezen a világon. A szárazon ugyanis képesek vagyunk azt hinni, hogy minden csak értünk és miattunk van, hogy a mi civilizációnknak köszönhető az is, hogy egyáltalán élet van a Földön. Nagy tévedés ez: a repülőn ülve csupán védtelen porszemecskék vagyunk az egekben, teljesen a természet roppant erejére utalva. Olyan porszemek viszont, akik jól ismerik a bolygó erőit, és ki is képesek használni azokat. Azt hisszük, mindent tudunk már, és ha lesznek is újdonságok, azok kizárólag a mi agyukból fognak egyszer kipattanni. Hiába esett már meg, hogy ismertnek hitt – gyakran már unalomig tanulmányozott – világunk meglepetéseket okozott nekünk. Egyesek saját testüket sem ismerik eléggé. Megannyi részlet felett tudatos „vaksággal” egyszerűen átsiklunk. Úgy, mint a repülőgép teszi az óceán felett.
A repülőn egy jólöltözött fiatalember ül az ablak mellett. Eltűnődve bámul át az üvegen. Sosem gondolta volna, hogy egyszer olyan dolgokon fog elmélkedni, mint amilyenek most a fejében úszkálnak. Lenyűgöző és rémisztő egyszerre. Végre nem földhöz ragadtan tekint a világra, viszont ehhez ténylegesen el is kellett rugaszkodnia a talajtól. Mellette egy háromgyerekes család hangoskodik, és éppen rágcsálnivalót bontanak. Az öltönyös útitársukat is megkínálják, persze az nyomban udvariasan visszautasítja azt, rágógumijára való hivatkozással. Meg amúgy is, hogyan nézne ki egy zacskó chipsszel a kezében egy feketecipős, napszemüveges nyakkendős úriember?
Hírtelen nagy robajra lesznek figyelmesek. A fedélzeten síri csönd lesz úrrá, a gyerekek is abbahagyják a visítozást, csak egy pillanat erejéig, hogy aztán újult erővel, az egész utasközönséggel együtt kezdjenek fülsüketítő ordításba. Az öltönyös sem tudja parancsolni a félelem hajtotta ösztöneinek: retteg. Mint mindenki. Kinéz az ablakon, és látja, amint a bal szélső hajtómű lángokban áll, és hosszú ködös füstöt okád. A turbina gigászi hanghatás kíséretében – mintha kidurrant volna egy roppant méretű léggömb – végképp feladta a küzdelmet, és ennek végzetes hatását már is érzékelni lehet. Sok oka lehet annak, hogy egy hajtómű megtagadja a parancsot, és nem működik tovább, ám eredménye mindennek csakis egy lehet: zuhanás. Ezt most már mindenki tudja, a kapitány is, aki gyorsan és mesterkélten biztató hangon bejelenti, hogy az egyik hajtómű érthetetlen okokból meghibásodott, és ennek folytán a gép szárnyán tűz ütött ki. A visító, haját tépő utasok ahelyett, hogy bekötött övvel, fegyelmezetten figyelnék az utasításokat, fel és alá rohangálnak az utastérben. Halálfélelmükben a légi utaskísérőkre is átragad a fejetlenség. A fedélzet lejteni kezd balra. Akiknek még volt valami a poharában, az megpróbálja gyorsan felemelni azt, nehogy tartalmuk kiboruljon. Mindez csupán ösztönös, ennél értelemszerűen fontosabb az egyre és egyre terjedő tűz. A személyzet megpróbálja útját állni a lángoknak, nehogy elérjék az üzemanyagtartályt. Ez az utazás gyors és gyászos végét jelentené. Ki tudja, lehet ez volna a legszerencsésebb: legalább nem tart sokáig a szenvedés. Egy pillanat alatt felrobbannának, és csak szürke porfelhő maradna helyükön, lassan aláhullva, a halál hamvaival fűszerezvén az alant kéklő tenger habjait. Csak egy ember ül bekötött övvel: a mi jólöltözött barátunk. Talán ő már tud valamit? Sejti, mi is a teendő? De mégis honnan? Elég fiatal, kevés esély van rá, hogy már megtapasztalt bármi hasonlót is. Bizonyára ösztönösen cselekszik. Bekötött övvel, lélegzetvisszafojtva szorong az ülésben, szemei különleges, bizarr érzéseket tükröznek. Tekintete talán sosem volt még ily letisztult, mint ebben a percben. Mindössze egy gondolat jár a fejében, egyetlen egy: „akkor most meg fogok halni.” Semmi egyéb nem motoszkál a agytekervényeiben, semmi untig ismételt dallam, semmi vissza-visszatérő kép, de még csak érzések sem. Csak egy. A vég közelsége, amelyet rögtön megérez az ember, és ez nem enged teret semmilyen egyéb gondolatnak.
Hirtelen valamennyi utas egyszerre fordítja fejét a pilótafülke irányába. Szemükben félelem, s egyfajta kérdő, egyeseknél felelősségre vonó tekintet. Úgy tűnhet, válaszra várnak. Válaszokat várnak attól a kis ajtócskától, amely a pilótáktól választja el az utasteret. Az nem felel, nem ad választ arra az alapvető kérdésre, hogy mi a fene folyik itt. Vajon van-e még egy csekélyke kis esély a túlélésre? Szerencsésnek mondható, hogy az az ajtó ott van, ahol van, és jól be is csukták. Ha nem így volna, mindenki tanúja lehetne annak, amint a pilótafülkében ülőkön úrrá lesz a kétségbeesett küzdelem. Harc az életért. És mindenki életéért.
Mese az, hogy efféle balesetekre fel lehet kellőképpen készülni. Aki ilyet állít, hazudik. Nem veszi figyelembe ugyanis az ösztönös félelem tényezőjét, amely értelemszerűen hiányzik egy szimulációs vizsgagyakorlatról. Szimuláljon is a gép bármilyen félelmetes katasztrófát, bármilyen élethű effektekkel. Az iszonyatos valóság az, amikor az ember érzi, hogy a repülő zuhanni kezd oldalirányba, és tudja, csakis saját hidegvérére számíthat. Most nincs vizsgabiztos, és ez nem is egy gyakorlat. Valóban érezhető a szabadesés, az ember a saját gyomrában érzi a gravitációt. Jelenleg azt sem lehet eldönteni, vajon a gép milyen irányba halad, még azt sem, hogy a horizont merre található. Eddig alig találkoztak pár felleggel, most viszont egy valóságos ködbe értek, így a szélvédőn egy méterig sem lehet ellátni. Ha nincs egy vízszintes vonal, ami jelezné, hogy végre nincsenek dőlésben, akkor elég nehéz úrrá lenni a helyzeten. Se tér, se perspektíva. A számítógép ugyan jelzi, hogy nincs horizont a látóhatáron sem, merthogy fejjel lefelé zuhannak, egyenesen a víz felé. Ellenben a pilóták jól tudják, a műszerekben nem lehet száz százalékig megbízni, még kevésbé egy katasztrófahelyzetben. Mi arra a garancia, hogy a gépek még jól működnek?
Végül kirepülnek a felhőből, és szemük elé tárul a pokoli valóság. A műszer nem tévedett: zuhannak. A pörgést csak úgy tudják megakadályozni, hogy ketten húzzák a kormánybotot. A jó hír az, hogy a számítógép, még nem hibásodott meg. Majd, mikor végre sikerül újra a jármű hátát mutatni a napsugaraknak, egy kis időhöz jutnak, hogy sürgősen megvitassák a teendőket.
– Lépjen kapcsolatba a legközelebbi irányítótoronnyal! – adja ki az utasítást a kapitány.
– Értettem uram! – jön rá a válasz a másodtiszttől, miközben az a műszerfalon ügyködik. – Az azori irányító központ van a legközelebb, kapitány. Nekik küldtem vészjelzéseket.
– És? Most mi történik? Miért nem beszél velük?
– Nem jó az adás. Csak recsegést hallani. Figyelje csak! – hangosítja ki a berendezést a másodpilóta. – Valami zene szól.
– Valaki használja a repülőtér hullámhosszát?
– Nagyon úgy fest.
– Elmebetegek! Közben meg lezuhanunk! Próbálja meg Zöldfokot!
– Uram! Ha már az azoriak sem reagálnak, akkor annyival messzebb hogyan hallanának meg?
– Tegye, amit mondtam!
– Igenis, kapitány! – ismét levesz egy mikrofont a műszerfalról, majd hosszasan tekergeti a fedélzeti rádió állítóit. – Itt a Santa Cruz 05! Hallanak engem?
– Santa Cruz! Halljuk önöket. Itt B. A. repülőtéri rádióállomás – érkezik a megnyugtató válasz. – Kérem, adják meg koordinátáikat!
– B. A.! Az nem fog menni. A térkép úgy jelzi, hogy a 30. szélességi, és a 30. hosszúsági kör találkozása környékén vagyunk, de a rendszerben nem lehetünk teljesen biztosak. Tönkre ment a bal szélső hajtómű. – sorolja a pilóta.
– Ismételje meg! Meghibásodott az egyik hajtóművük?
– Igen! A bal szélső, és lángokban áll. A fedélzeten tűzriadót rendeltünk el.
– Nem hallom jól magukat. Valami zavarja az adást. Ismételje meg! Tűz van a gépen?
– IGEN! És terjed!
– Ne… talál… ma…at a radaro…
– Hogyan?! Nem értem!
– Nin…nek raj… a ra…on!
– Nagyon rossz a vétel! B. A., hallanak minket?
– Hagyja rá! – inti le az első pilóta. Már a másik baloldali propeller sem működik! Átterjedhetett a tűz, vagy a belecsapódó égéstermék meghibásította. – Sürgősen fékezni kell a jobboldali motorokat, mert elfordulunk!
– Olyasmit értettem, hogy nem találnak minket a radaron.
– Hallottam! Most nincs idő ezzel foglalkozni. Vége. Mind meghalunk!
– Le kell tenni a gépet! – kiáltja a másodpilóta.
– A tengeren vagyunk, ember! – süvölt a válasz.
– Tegyük le, nincs más választásunk, kapitány! – folytatja könnyes szemekkel. Nem mehetünk csak a jobb hajtóművekkel! Nem fogják bírni! Vitorlázni kell. Más remény nincsen!
– Ez nem egy szimulátor, fiatalember! Ez a valóság! Lehet, hogy ott a tanár bácsik azt mondták: „vitorlázz, tedd le a gépet”, de most ez élesben megy! Ha sikerülne is leszállni az óceánra, mi dögölnénk meg legelőször! – süvölti rá a felettes. Habár jól tudja, hogy már egyszer sikerült egy afrikai légitársaság gépének megtennie, és sokan meg is menekültek, beleértve a pilótákat is. Ám nincs egy rohadt sziget a láthatáron! Hová úsznánk ki? Megfulladunk!
– És akkor az mi?! – kérdi a rádiós kimutogatva az ablakon.
– A térkép nem jelez egy sziklát sem.
– Bizonyára irányt tévesztettünk. Meg kell próbálni letenni oda!. – könyörög a másodpilóta.
– Elvileg kb. 625 mérfölddel délebbre kell lennünk az Azori- szigetektől. Valahol a Cruiser- fenékhegy környékén. Ha irányt vétettünk volna, azt jelezné a computer.
– Az lehetetlen, hogy észrevétlenül 1000 kilométert északnyugatra repültünk volna. Ez nem tartozhat az Azoriakhoz. Amúgy is, hol a többi sziget? Csak egyet látni!
– És azt sem jelzi a térkép. Márpedig, ha nincs rajta, akkor nem is létezik!
– Ez elég elevennek tűnik, de ha ilyen nagy, akkor nem értem, miért nem jelzi semmi.
– Valószínűleg lakatlan, sehova nem tudnánk landolni.
– Akkor marad az óceán. – jelenti ki elhalkulva és a felettese reakciójától tartva a másodpilóta. Csakhogy a várt feddés elmarad, és az idősödő tiszt sóhajt egyet, mintha az utolsó lenne.
– Nincs már remény. – jelenti ki a kapitány belenyugodva a sorsába, és elengedi a kormányt.
A gép azon nyomban pörögni kezd, átfordul a hátára. A fiatal pilóta ezt kihasználva kilöki idős kollégáját üléséből, majd ráragad a kormányra, és visszafordítja a járművet a hasára. Viszont már rengeteget vesztettek a magasságukból. Így tényleg értelmetlen leszállni: a vízbe zuhanva darabokra szakadna a gép. Jóllehet, a folyékony közeg elvileg minden szilárd tárgyat sérülésmentesen befogad, több kilométeres magasságból s ekkora sebességgel ők egyből alkotóelemeikre zúzódnának. A pilóta, amíg lehet, emelkedik, majd körözni kezd, és egyre alacsonyabban repül. Nem működnek a fékező motorok, minden bizonnyal azok is tönkre mentek, vagy egyszerűen csak nem ér el hozzájuk a kiadott parancs a pilótafülkéből a vezetékek meghibásodása miatt. A másodpilóta most életében először élő egyenesben is kipróbálhatja, hogyan kell landolni fékek nélkül. Hát, ha eddig félelmetesnek tartotta, akkor most egyenesen hátborzongatónak érzi. A szimulátorban megtanulta, hogy ha nagy köröket ró, a becsapódás sebességét lecsökkentheti, de mivel ők most a tenger fölött vannak, a túlélés esélye szinte egyenlő a nullával. Végiggondolja, mi tévő legyen. Hírtelen úgy dönt, hogy beszél az utasokkal. Leveszi a mikrofont:
– Kedves utasok! A gépen katasztrófahelyzet van, vízi leszállásra készülünk. – közben még nagyobb visongás hallatszik. – A felfújható mellényeiket vegyék fel, de ne húzzák meg a zsinórt, míg nem kapnak utasítást rá! Megismétlem: csak a leszállás után húzzák meg a zsinórt!
Erre az utasok nyomban kapkodni kezdenek a mentőmellényért. Sokan már rögtön, hogy felvették, fel is fújják azt, és úgy várják a véget. Talán azt hiszik, ha egyszer lezuhantak, nem lesz elég idő megtenni ezt az aligha bonyolult mozdulatot. A több száz ember közül csak az öltönyös férfi próbált nyugton maradni, de már ő sem bír, késlekedés nélkül felveszi a mellényt. Most az utaskísérő hangjára lesz figyelmes.
– Kérem, ne húzzák meg a zsinórt, míg nem érjük el a tengert! A közelben van egy sziget, buja vegetációval. A pilóta megpróbál annak közelében leszállni, és miután a vízfelszínhez értünk, csak az után kössék ki magukat és fújják fel a mellényüket! Kérem, maradjanak a helyükön!
A tömeg mégsem cselekszik így. Mindenki a vesztét érzi. Sokan térdre rogyva imádkoznak. Az öltönyös férfi megpróbál higgadt maradni, még ilyen lehetetlen helyzetben is. Tudja, csak úgy menekülhet meg, ha leül, beköti magát, és várja, hogy a vízbe zuhanjanak. Közben a kioldózsinóron tartja a kezét. Az utasok is kezdenek elcsendesedni. A várakozás egyre kínzóbb és kínzóbb. Páran úgy vélik, megváltás lenne, ha valaki most rögtön fejbe lőné őket, mert az legalább csak egy pillanat műve volna, míg így hosszú percekig várhatják a kínkeserves becsapódást, majd a fuldoklást. Mindenkinek szüksége van egy kis időre, hogy végiggondolja életét. Sokan magukat hibáztatják: „Mit tettem én? Miért büntetsz?” Síri csendben, összetett kézzel fohászkodnak az Úrhoz. Mindenki könnyei kicsordulnak. Kié inkább, kié kevésbé. A szomszéd ülésen lévő anyuka például azért zokog, mert a gyermekei nem tudnak úszni. Tehetné ezt másért is, lenne elég sok oka még a sírásra ezen kívül, ő most mégis leginkább emiatt könnyezik.
A pilótafülkében pattanásig feszült a helyzet. A kapitány immáron csak a másodpilóta üléséből figyel. A repülő egyre kisebb köröket ró, ahogy egyre és egyre közelebb lesz az óceán. Már az egész ablakot betölti a sötétkék hullámok fenyegetően hívogató látványa. A tiszt gondosan ügyel arra, hogy közel maradjanak ahhoz a szigethez, még akkor is, ha a térkép és a radar szerint nem is kellene itt lennie. Abban bízik, amit a saját szemével lát.
A tenger egyre közelebb van. A kapitány hírtelen észrevesz a közelben egy kisebb hajót, de már nincs ideje kimondani. A gép szinte párhuzamosan a vízfelszínnel landol, tehát a legénység mindent tökéletesen csinált, majd a másodperc tört része alatt a jármű elpördül balra, ahogy a turbinák kanálszerűen beleharapnak a habokba. A hajtóművek jóval a szárnyak alatt helyezkednek el, és a megrongálódott bal oldali rész, mivel lentebb került a jobboldalinál hamarabb éri a habokat, amelyek rögvest elfojtják a lángokat. Vízzel megtelve azonnal lefékezte a járművet, de annak rendkívüli sebessége miatt a hegesztések és illesztések nem bírják egyben tartani géptestet. A repülő először két nagyobb darabra szakad. Leválik a farokrész, ezt követi a nagyobbik megmaradt darab, amely átpördül az orrán, így a hátára fordul. A hullámok kőkemény felszínén pattogva fokozatosan repkednek a kisebb-nagyobb fémdarabok. Végül az utolsó nehéz alkatrész is alámerül a mélységbe. Az utastér hasával a vízfelszín felé fordulva merül alá. Csak apró hófehér buborékok milliói jelezik csupán, hogy ott nemrég még egy kétszáz főt szállító repülőgép volt.
Ezt az egész hátborzongató haláltusát végignézik arról a hajóról, amelyet a kapitány észlelt korábban. Egyenruhás alakok távcsövükön keresztül kémlelik a végtelen kékséget, majd a jármű lassan megindul a becsapódás helyszíne felé. A hajó orrával félresodorja a roncsból hátramaradt hánykolódó lemezdarabokat, amelyek túl könnyűek ahhoz, hogy alámerüljenek.
Ahogy a gép a víz alá kerül, az öltönyös férfi az utolsó lélegzetét gondosan tüdejébe zárva kiköti övét, és meghúzza a zsinórt. A víz egy pillanat alatt a mennyezetig ér, és felnézve a férfi nem lát mást, csak kétségbeesett embereket, akik a korán felfújt mellényük miatt a plafonhoz (vagyis a fedélzet egykori talajához) nyomódnak, és akárhogy kalimpálnak, nem tudnak a roncs egyik nyílásához sem közeledni. Az ügynök megpillant egy nagy lyukat, és odaúszik. Útja során megfulladt emberek tucatjait kell félrelöknie. Mikor már majdnem elér a kijárathoz, amikor valaki megragadta a jobb lábfejét. Hátranéz, és egy anyukát lát gyerekével a karjai közt. Könyörögve tekint rá a nő. Látszik, hogy a kicsi már élettelen. Sajnos beakadtak a biztonsági övükbe, és ha elengedné a babáját, hogy kioldja magát, lehet, soha többet nem találna rá. Az ügynök jól tudja, hogy ha életben akar maradni, akkor nincs idő másokkal foglalkozni, csak a cél felé kapálózni. Erősen rúg egyet, és kiszabadul a nő szorításából, majd kijut a roncsból. Amit most megpillant, az egy percre mégis kizökkenti. Végeláthatatlan sötét kékség. Ha letekint, láthatja: odalent nem a fény az úr. Minden, ami életre utal, az a süllyedő roncs, amitől egyre távolabb kerül. Már nincs messze a tenger felszíne. Felnéz és érzi, hogy nem fogja kibírni levegő nélkül addig. Lehetetlen. Talán csak az ad neki egy csöppnyi bátorítást, hogy lát maga felett rúgkapáló embereket. Hírtelen minden elhomályosodik, agya és érzékszervei eddig bírták az oxigénhiányt. Elvakultan úszik és úszik egyre följebb. Végül mégiscsak sikerül – maga sem tudja hogyan, de kidugja fejét a habokból.
Istenem! Az első szippantás a friss levegőből… A fuldoklás utáni első mély lélegzet, s az istenadta levegő, az életet jelentő levegő átjárja a férfi tüdejének legutolsó hörgőjét is. A szemét kicsípte már a sós víz. Magatehetetlenül rugdos és kalimpál, alig-alig bírja tartani magát, mostanra teljesen elgyengült. Csak arra gondol, hogy megmenekült. Megmenekült!
Életben van, de a szigetig nem bírna elúszni. Ezt még így, fájdalmasan elgyöngült és a végtelenségig elgyötört testével, lélekével is belátja. Elég nehéz innen a vízből meghatározni, de úgy két-három kilométerre lehet a part. Ilyen állapotban odáig elvergődni lehetetlenség volna. Ám nem kell sokáig agyalnia ezen, mert odaér hozzá a hajó. Ledobnak egy mentőövet, majd ketten utána is ugranak. Rásegítik az övet és a hajóhoz tolják. Felhúzzák őt, és rögtön elkezdik lecibálni róla a vizes ruhákat. A hajó nem vár tovább, elindul a sziget irányába.
Mindössze neki sikerült megúsznia a szerencsétlenséget. Egy ember a kétszázból. Talán ő kiválasztott szerepet kapott az égiektől. Mi van, ha nem sikerül kikötnie magát, vagy ha segít annak a nőnek a gyermekével? Akkor biztosan nem menekül meg. Fölösleges kérdések ezek. Az élet viszont egyszerűen elképesztő. Egyeseknek olykor micsoda megpróbáltatásokon kell átmenniük, pusztán azért, hogy egyáltalán életben maradhassanak. Esetünkben például a fiatalember megmenekülése a puszta józanésznek köszönhető. A pillanatnyi jó döntéseknek. A sajátjainak és a hősi pilótákénak.
Élet, élet, élet… Az élet produkálhat olyan helyzeteket, amikor a legbigottabb istentagadó is meglátja az Urat. Az egyik ilyen minden bizonnyal a halál közelsége. A perc, amikor rájössz: karnyújtásnyira a vég, és te semmit nem tehetsz azért, hogy bármelyik irányba is változtass kiszolgáltatott helyzeteden. Csak ennyit mondasz: Istenem.