A vad és az áldozat

Mint az űzött vad futott menekült üldözője elől. Vágta a szeleket. Ruháját eltépte az ágak sokasága. Az erdő sosem volt egy barátságos hely. Kínzó csalán mardosta meztelen lábát, egyetlen hálóruhája már csak cafatokban lógott rajta. Biztosan látta, hogy ott volt. Ott volt rég elfeledett, de örökké szeretett szerelme. Próbálta elérni, megmenteni, kihozni onnan, de nem tudta elérni, kezeik nem fonódtak össze és nem érte el. Nem tudta visszahúzni a kétségbeesésből. Ekkor látta meg őt. Félelmetes szörnyeteget. Karmait végigszántotta egyetlen hálóruháján. Nem tudta mit is képzeljen, mi történik most vele. Miért jött most ide vajon mit keres most itt? A látomás-képet feledve rohant, rohant az erdőn a nádason a csalánoson keresztül, mindegy hogy hova, de futott. Az üldöző ravasz volt, ismerte az erdőt, ismerte az illatot, ismerte azt, amit akart a nő valójában. Belelátott a fejébe olvasta a gondolatait.
… és akkor elesett. Megbotlott egy görbe gyökérben, egy öreg fűz volt az, vagy nyárfa, nem lehetett látni. A szörny karjai elérték a lány bokáját, és húzta maga felé, húzta és a lány kapaszkodott, menekült messzebbre és tovább. Mindegy hova, csak el. Az utolsó adrenalinnal a lány összeszedte minden erejét, a szörny karajaiból kiszakította lábát. Pont időben tette meg, ha csak egy kicsit is késlekedik a szörny elnyeli őt örökre. A szörny egy hatalmasat ordított, az ordítása végigkísérte a lányt…
Ekkor végleg kettévált a két személy, egy utolsó hangos nyögést ejtett el a nő, majd átölelte párját, a maradék szenvedéllyel megcsókolta, majd elégedetten hevert el az összegyűrt ágyon…