A vádor

Megtorpan, hátranéz, vár.
Az ösvényen félhomály, levelek közt rezeg az esti fény.
Megbénul szemében a táj. Az idő kifeszül, s feketén-fehéren, mint régi fotókon, szemérmesen, hidegen bámul rá minden, mit maga mögött hagyott. Az első önálló lépések és esések, az első pofon és cirógatás, első munkahely és felmondás, első szerelem és széthullás, első gyász és fogantatás.
És egyszerre ébred benne csömör és éhség, közöny és vágy. Sokat ment, de nem eleget. Megrázza magát, elindul, egyszer hazatalál.