A vándor

Egyszer egy kisvárosban éldegélt egy vándor. Hiába élt lakásban már sok éve, mindenki Vándornak hívta. Látszott rajta, hogy nem neki való a városi lét. Évekkel korábban még vándorolt. Volt egy hátizsákja, és abban egy üres könyv, egy toll és egy meleg pulóver. Semmi más. Így mendegélt városról-városra, országról országra. Gyakran leült az erdő szélén, elővette a könyvet és írt. Volt hogy csak egy oldalt, volt, hogy húszat is. Az alatt a sok év alatt, amíg vándorolt, a könyvben egyre gyarapodott az írás. A könyv már félig volt. Általában meséket írt bele. Meséket arról, amik történtek vele, és arról, amit szeretett volna, hogy történjenek. Nagyon hallgatag ember volt, szinte sosem szólt semmit. Arcát vastagon lepte a por, beleivódott a bőrébe. Nagyon magányos volt, a könyvén kívül semmije és senkije nem volt. Néha ez egy picit elszomorította, de azért ment tovább. Nem tudta, hová veti az élet. Keresett valamit, vagy valakit, de maga sem tudta pontosan, hogy mi lehet az, így azt sem tudta, hol keresse. Ezért vándorolt.
Egy hideg őszi estén egy város felé vette az útját, megszállt egy fogadóban. Nem volt ereje tovább menni. Tudta, hogy még nem találta meg, amit keresett. Ahogy múlt az idő, egyre kevesebb ereje volt, hogy elinduljon. Kötődni kezdett a városhoz. Nem volt benne boldog, de nem tudta otthagyni. Ahogy teltek múltak a napok, úgy telt múlt az élete is. Unalmasan. Kezdte elfeledni a szabadságot. Már meséket sem írt. Nem volt miről. Vagy ha mégis neki kezdett, nem tudta befejezni, nem tudta mi legyen a történet vége. Minden olyan végeláthatatlannak és kilátástalannak tűnt.
Egyszer aztán elővette a régi könyvet és kivételesen nem írni kezdett bele, hanem elkezdte olvasni a porlepte történeteket. Voltak közte érdekesebbek és kevésbé érdekesek is, de ő mindet egyformán szerette. Mindegyik az életének egy apró morzsája volt. Az olvasás rádöbbentette, hogy nincs a városban többé maradása. Nem tudta merre induljon, hát csak ment amerre a lába vitte. Ismét keresett valamit, de a város zajában sem került közelebb a megoldáshoz. Még mindig nem tudta, mit keres. Lassan elmaradozott mögötte a fogadó, az emberek és a város. Újra egyedül volt a könyvével és a magányával. Egy kopár mezőn lépdelt keresztül, a fű megzörrent lábai alatt, bogarak zümmögték körül, és a fákon madarak daloltak. De a vándor mindebből semmit sem látott. Túlságosan lefoglalta a Nagy Keresés. Csak ment, mint aki süket és vak. Semmit nem látott az élet szépségeiből. Pedig ha körülnéz észrevehette volna.
A mező után egy elvarázsolt rengetegbe jutott. Először nem vette észre, hogy elvarázsolt. Olyan volt, mint bármelyik másik fenyőerdő. Ebben az erdőben azonban különös lények tanyáztak. Voltak köztük gonoszak és kedvesek is. Ahogy ment-mendegélt egyre gyanúsabbá vált az erdő. Furcsa neszek szűrődtek ki a bokrok mögül. Az ösvényt, amin haladt bokrok és fák szegélyezték, akár egy óriási zöld függöny. Nem lehetett mögé látni. Lenézett az útra, és feltűnt neki, hogy az úton nincsenek lábnyomok. Hátranézett, és észrevette, hogy saját lábának nyoma is levegővé válik szinte abban a pillanatban, ahogy tovább lép. Ez a Feledés Ösvénye volt. Bárki, aki ezen végigment, elfelejtette, honnan jön, hová tart. Az emlékei persze megmaradnak, de az érzések tovatűnnek. Akár szomorúan, akár boldogan lép az ember a Feledés Ösvényére, ugyanazt kezdi érezni. Az ürességet. Ha valaki túl sokáig bolyong itt, az emlékei is köddé válnak.
A vándor azonban hamarabb letért az Ösvényről. Meglátott a fák függönyén túl egy óriási kastélyt. A kastélynak négy tornya volt. Mindegyik máshogy nézett ki. A baloldali sudár volt és az égig ért, teteje a felhőkbe nyúlt. A második tömzsi volt. Egyetlen ablak sem volt rajta, és a kupoláját kék cserepek fedték. A harmadik nagyon díszes volt. Ezer meg ezer erkély volt rajta, és az erkélyekben virágok. Ez a torony piros volt, és egy zöld csigavonal fonta körbe. Az utolsó toronyból szinte semmi nem látszott, azt borostyán nőtte be. Nem lehetett látni a toronyból semmit, mintha nem is lett volna alatta, és a levelek csupán a levegőt nőtték volna körbe.
A vándor közelebb akart menni a kastélyhoz, kíváncsi volt, hogy vajon belülről is ilyen furcsa-e. Nehéznek ígérkezett az odavezető út. Először a fafüggönyön kellett túljutni. A Vándor először a sövény alatt próbált átjutni, de a gyökerek olyanok voltak, akár a kő. Ezután az ágak között indult el, de azok felsebzették karjait, leszaggatták róla az inget. Olyan volt, mint ezernyi tigrisnek a karma. Talán az is volt, egy elvarázsolt erdőben sosem lehet biztosan tudni az ilyen dolgokat. Végül felmászott egy erősnek tűnő fára, hogy megnézze, vajon ilyen sűrű-e az erdő egészen a kastélyig. Mikor feljutott a fa legfelső ágáig, nagyon meglepődött. A fák, akár egy fal körbefogták ugyan az Ösvényt, de nem folytatódtak. A túloldalon egy gyönyörű virágos mező terült el, olyan, amilyet a vándor soha nem látott ezidáig. Lemászott hát, és elindult a virágok között. Ezerféle rózsa, több száz tulipán, margaréta, százszorszép, ibolya, jázmin, leander, hibiszkusz, virágzó narancsfa. Minden amit, csak el lehet képzelni, sőt még olyanok is, amik még az emberi képzeleten is túllépnek. A vándor leszakított egy jázmint és a kalapjára tűzte. Már nem volt messze a kastély. Egy kicsiny ezüstvizű patak folydogált a vár és a mező között. A vándor átgázolt rajta, majd odaért a kastélyhoz.
A kapu óriási volt, nem volt rajta kilincs, se kopogtató. A vándor körbenézett és észrevette, hogy a kapu egyik deszkája meg van lazulva. Felfeszítette, és belépett. Bent a falakon fáklyák égtek, de az előtér üres volt. Négy lépcső vezetett tovább. A négy égtáj felé néztek. Elindult a dél felé nézőn. Gondolta, az vezethet a borostyános toronyba, az érdekelte a legjobban. Ment, és ment és eljutott egy ajtóig. Az ajtó egészen kicsi volt, a fa már el volt rajta korhadva. Ennek ellenére nem lehetett kinyitni. Próbálta a kilincsel, próbálta feszegetni, de az ajtó meg sem mozdult. Ekkor az ajtó alól kiszaladt egy kisegér. Megszimatolta a vándor bakancsát, majd két lábra állt. Elég szokatlan ez egy kisegértől. A vándor is nagyon meglepődött, de közel sem annyira, mint mikor a kisegér megszólalt:
 Kavics vagyok, a kastély egere. Már akkor tudtam, hogy ide fogsz jönni, mikor ráléptél a Feledés Ösvényére. Látszik rajtad, hogy keresel valamit.
A Vándor először szóhoz sem tudott jutni, azt hitte, hogy a magánytól már káprázik a szeme, ezért megdörzsölte, de Kavics nem tűnt el.
 Vándor vagyok, és valóban keresek valamit, de honnan tudod? És mi az a Feledés Ösvénye?
 A Feledés Ösvénye az, amin végigjöttél. Ez egy elvarázsolt erdő. Már a kezdetektől létezik, de csak azok láthatják, akik keresnek valamit. Mert azok a világ többi dolgát nem veszik észre. Túlságosan el vannak foglalva a kereséssel, és végül mind ide jutnak. Közülük sokan sosem találják meg azt, amit keresnek, és az idők végezetéig az erdőben bolyonganak, és a kiutat keresik.
A vándor kezdte megérteni, hogy mért tűntek el lábnyomai a porban, és hogy Kavics mért beszél, de még nem tudta teljesen felfogni. Túl szokatlan volt számára. Ekkor vette csak észre, hogy Kavics nyakában egy piciny rézkulcs függ. Annyi ideje sem volt, hogy megkérdezze, milyen zárat nyit, Kavics felszaladt az ajtó deszkáin, és kinyitotta a torony ajtaját. Vándornak nagyon össze kellett húznia magát, hogy be tudjon menni, de végül sikerült.
Az egész torony zöld fényben úszott, valóban nem voltak falai, csupán a borostyán. Az ezen átszűrődő napfény festette zöldre a termet.
 Most itt hagylak, ha eljön az ideje, majd érted jövök.
 Mikor jön el az ideje? Mit kell itt csinálnom? Ez egy üres terem, nincs itt semmi érdekes.
De mire kimondta e szavakat, Kavics már messze járt. Megpróbált kijutni, de az ajtót elfedte a borostyán. Elkezdte keresni, többször körbetapogatta a falakat, de nem talált semmit. Lefeküdt a földre, fáradt volt, és gondolta, talán mire felébred, ez az egész furcsaság eltűnik. Pár óra múlva mikor kinyitotta a szemét, még mindig a zöld toronyban volt, semmi nem változott.
Futkosott körbe a toronyban, ugrált, de mindig megunta. Az egyetlen gondolata az volt, hogy unatkozik, hogy nem történik semmi. Nem tudott másra gondolni. Végül ismét lefeküdt a földre, de nem tudott aludni, csak bámulta a padlót. Agya lassan kiürült, és nem gondolkozott tovább azon, hogy milyen unalmas itt. Bámult maga elé, nézte a levelek árnyékait. Olyan volt, mintha kergetőznének. Az egyik árnyék olyan volt, mint egy pici cica. Egy gombolyaggal játszott, aztán a cica eltűnt, és a gombolyagból szalmabábu lett. A bábu elindult világot látni, útközben megismerkedett egy rózsahercegnővel és egy kobolddal, együtt rótták az utat. Eljutottak egy patakhoz, aztán a patak sassá vált és elrepült. Közben a zöld árnyak ezüstös színűvé váltak. Vándor ekkor vette csak észre, hogy már órák óta csak az árnyakat nézi, és cseppet sem unatkozik.
 Eljöttem érted, szólalt meg egy vékonyka hang valahol a háta mögött.
Vándor először nem tudta, ki lehet, de aztán eszébe jutott Kavics.
 Máris itt vagy?
– Hogy érted, hogy máris? Már majdnem egy hete a Zöld Toronyban vagy. Ideje tovább menni.
 Miért? Olyan jó itt, annyi minden történik.
Végül követte Kavicsot, aki kivezette a toronyból. Nem kellett keresgélni az ajtót, az ott volt tárva nyitva a háta mögött. Ismét a lépcsőn álltak, ahol először találkoztak.
 Melyik toronyba akarsz menni?
A Vándor gondolkodott egy darabig, majd megszólalt:
 Abba a toronyba, amin nincsen ablak.
Kavics elmosolyodott, és elindult a Vándor előtt. Ismét az előtérbe jutottak, és elindultak egy másik lépcsőn felfelé. A lépcsőfokok szélesek és hosszúak voltak. Nagyon sok lépcsőt másztak meg, mire felértek a toronyba. Pedig ez volt a legkisebb mind közül. De minden lépcsőfok csak pár centit vitt közelebb a bejáratához. Kavics is könnyedén felugrálhatott rájuk.
A torony csupán egy óriási teremből állt, nem volt benne semmi. A plafon nem volt túl magasan, a Vándor ha nyújtózkodott egy csöppet könnyedén elérte. Nem lehetett tudni, milyen napszak van, vagy milyen idő van odakint, hiszen nem volt rajta ablak. A falak kopottak és szürkék voltak. Öregnek és mégis kortalannak tűntek.
Kavics egy ecsetet, egy festőpalettát és néhány vödör festéket adott a Vándornak.
– Fesd ki a tornyot, ahogy neked tetszik.
Mire a Vándor bármit is kérdezhetett volna, Kavicsnak megint nyomaveszett.
Ült a terem közepén, és azon gondolkodott, mit is fessen a falakra. Nem volt semmi ötlete, hiszen az utóbbi időben mesét sem tudott írni, nemhogy bármit festeni. Az ihlet messze elkerülte. Ahogy gondolkodott ezer meg ezer emlék férkőzött az agyába. A feléről eleinte azt sem tudta, hogy mikor történt, de szép lassan kitisztultak. Régi barátok, játszótársak jutottak eszébe, akikkel útja során találkozott. Volt, akivel csak néhány órára, volt, akivel éveket barangolt együtt. Nagyon hiányoztak neki a régi idők. Úgy érezte, már semmi nem lesz olyan szép, mint régen. Ha pedig valamilyen szomorú emlék jutott eszébe, elszomorodott. A régi fájdalom ugyanolyan erővel tört elő, mintha egy pillanat sem telt volna el azóta. Üresnek érezte életét.
Megpróbálta hát az arcokat, emlékeket lefesteni, hátha akkor újra ott lehet velük. De nem sikerült, nem hasonlítottak ahhoz, amik a képzeletében éltek. Az emlékeiben sokkal szebbek, barátságosabbak voltak, mint a falon. Mérhetetlenül szomorúnak érezte magát. A fájdalom átjárta az egész testét. Úgy érezte, hogy elvesztett valamit, és sose kaphatja vissza. Hiányzott és fájt. Erősen gondolkodni kezdett, hogy mit is vesztett el, de nem jött rá. Szomorúságában elkezdte a festékeket csak úgy találomra a falra önteni. Nem tudta, mi fog kisülni belőle. Végül is Kavics nem mondta neki, hogy képet kell festenie a falra. A végén már az egész torony a szivárvány ezer színében játszott. Ekkor a Vándor leült, hogy megnézze, mit is alkotott. Meg hát el is fáradt egy kicsit, mert eléggé nehezek voltak a festékes vödrök. Ahogy ott ült, a színes foltokból ábrák bontakoztak ki. Mintha egy törött üvegen keresztül nézné a messzeséget. Az ábrák emlékképekké váltak, de maguk az emlékek még nem is léteztek. Némely képen ezt a pillanatot látta, ahogy ott ül a toronyban, és arcán a csodálkozás látszott. Megértette, hogy előbb utóbb minden emlékké válik. Még a legjelentéktelenebbnek tűnő percek is. És ugyanúgy hiányozni fognak, mint élete legboldogabb évei. De tudnia kell őket elengedni, mert ha nem teszi nem tudja élni életét. Mindig a régi boldog percek és a szomorú pillanatok fogják életét befolyásolni. És így nem tudja értékelni a jelen szépségeit. Talán ezért volt ilyen üres az élete, mert nem hagyott helyet szívében a jelennek. Tudta, hogy nem kell elfelejteni a múltat ahhoz, hogy a jelenben tudjon élni
Ült hát csöndben a terem közepén, és nézegette a festékpacákat. A meg nem történt emlékek közé régi emlékek férkőztek. Csak ült ott, és újraélte az életét. Jól érezte magát. Tudta, hogy vannak, amiket már sose fog újra átélni. Vannak barátok, akikkel sose lesz minden olyan, mint régen. Boldog volt, hogy ezeket a dolgokat átélhette, de tudta, hogy lesznek majd mások, lesznek új dolgok, amiknek ugyanannyira fog örülni, mint egykor. És a fontos pillanatokból egyszer emlék lesz. Egy kicsit azok is hiányozni neki. Nem hagyta, hogy a nosztalgia teljesen úrrá legyen rajta. Felállt hát, és az ajtó felé indult, hogy új kalandok után nézzen.
Az ajtóban már várt rá Kavics.
Furcsa módón az Elvarázsolt Erdőben az ember nem érzett éhséget, fáradtságot. Nem volt a teste rabja. Olyan volt, mintha csupán egy pillanat telt volna el azóta, hogy a Vándor rálépett a Feledés Ösvényére. Pedig emberi mértékkel mérve már régebben történt, mint egy hónap.
Kavics tovább vezette a harmadik toronyba. Nagyon díszes kapu zárta el az utat. Csupa virág, és cirálda volt. Arany szálak futottak a kilincstől az ajtó négy sarkába. Minden aranyszálon szivárványszínű virágok nyíltak. Ahogy közelebb léptek az ajtó magától kinyílt. Vándor már nem kérdezett semmit, tudta, hogy be kell lépnie és tudta, hogy Kavics nem fog vele tartani.
Ahogy belépett, szeme káprázni kezdett. Már megszokta a kastély félhomályát, és bántotta szemét az ezernyi ablakon beszűrődő napfény. Ahogy szeme hozzászokott a világossághoz, észrevette, hogy minden ablak, minden erkély másmilyen. Az egyik nagyobb, a másikban virágok vannak, a harmadik kopottabb, mint a többi. Ahogy jobban szemügyre vette az ablakokat, úgy érezte, mintha szemek volnának. Mintha mindegyik őt figyelné. Mintha várnának arra, hogy mit fog csinálni. A torony padlóján ezernyi kacat hevert. Voltak törött bútorok, üres képkeretek, könyvek, játékok. Ellentétben a torony fényével és díszességével szinte minden, ami a földön volt kopott és régi volt. Leült a terem közepére, és elkezdte nézegetni a körülötte levő dolgokat. Megfogott egy könyvet, és olvasni kezdte. De hamar abbahagyta, mert úgy érezte, hogy az egyik ablak rosszallóan néz rá. Mikor letette, egy másik ablak kezdett morcosan nézni. Felvett hát egy labdát, és elkezdett célbadobálni vele egy képkeretre. Ekkor egy széles, kopott ablak kezdett mérgesen nézni rá. És ez így ment tovább. Bármit is tett, mindig volt olyan ablak, akinek nem tetszett, amit csinált. Elkezdte nagyon kellemetlenül érezni magát. Nem tudott minden ablak kedvére tenni, hiszen ami az egyiknek tetszett, azért a másik megharagudott. Egy idő után azonban belefáradt abba, hogy azzal foglalkozzon, hogy mit szólnak az ablakok ahhoz, amit tesz. Elkezdett hát körbe sétálni a teremben, és azt tette, amihez kedve volt. Olvasott egy darabig, majd kuckót épített magának néhány törött székből és egy baldachinos ágyból. Utána azt képzelte, hogy nagy felfedező, és óvatosan, minden lépését megfontolva haladta a torony egyik végéből a másikba. Bolondozott, nyelvet nyújtott az ablakok felé. Rájött, hogy nem felelhet meg mindenkinek, mindig lesznek, akik nem szeretik. Mindig lesznek, akik bolondnak tartják azért, mert olyan amilyen. De nem törődött vele. Jól érezte magát. Volt egy-két ablak, aki minden tettén mosolygott. Nem kinevette, csupán barátilag elmosolyodott. Tetszett nekik, hogy a Vándor azt teszi, amihez kedve van. Hogy nem törődik mások véleményével, hogy azt csinálja, amit abban a pillanatban épp jónak lát.
A Vándor épp várat épített, mikor úgy érezte, hogy az egyik irányból mintha valaki jobban figyelné, mint a többiből.
Kavics barátságosan mosolygott a torony ajtajában.
Már csak egyetlen torony volt hátra, hát Kavics oda vezette.
Az ajtaja olyan keskeny volt, hogy csak oldalazva fért át rajta. Így még magasabbnak látszott az ajtó. Belépett hát. Mire hátrafordult, az ajtó már zárva volt mögötte, és természetesen Kavics sem volt már sehol. Nem mondott neki semmit arról, hogy mit kell majd bent csinálnia.
A terem olyasmi volt, mint amilyennek elképzelte az alapján, ahogy a torony kinézett. Nagyon meg kellett erőltetnie a szemét, hogy felláthasson a terem tetejéig. A falon egy rozoga falépcső vezetett fel odáig. Ez körbefutott a falakon, mintha egy kígyó lenne. És ahogy a vándor nézte a lépcsőt, az valóban kígyóvá változott. Óriási, barna kígyóvá, és lemászott a falról. A Vándor rettenetesen megijedt. Megpróbált kijutni a kapun, Kavics nevét kiáltotta. De semmi nem történt. Az ajtó zárva maradt, és Kavics nem jött. És a kígyó csak közeledett…
A Vándor látta, hogy nincs más választása, szembe kell szállnia a kígyóval, különben felfalja. Menekült előle, hogy addig is időt nyerjen, és kitalálja, hogy hogyan győzheti le az óriási szörnyet. Semmi nem jutott eszébe, hátra se mert nézni, de tudta, hogy a kígyó üldözi. Mikor hátra pillantott, mintha a kígyó még nagyobb lett volna, mintha a félelméből táplálkozna. Aztán kitalálta, hogyan fogja legyőzni a rémet. Továbbra is menekült előle, de most már céltudatosan. Tudta, hogyha keresztül szalad a kígyó testén, az követi, és előbb-utóbb a teste csak egy nagy csomó lesz. Akkor már nem tud neki ártani. A csel bevált, és egy kis idő múlva a kígyó egy nagy csomóként feküdt a terem közepén és mozdulni sem bírt.
Végre volt ideje jobban megnézni a tornyot. A lépcső továbbra is ott kígyózott a falon, elindult hát felfelé rajta. A falon festmények lógtak. Az egyiken gyönyörű téli táj látszott, a másikon egy birkacsorda, a harmadikon egy szfinx. Minden kép előtt megáll kicsit, hogy jól szemügyre vehesse, mit is ábrázol.
Ahogy a szfinxet nézte, úgy érezte, hogy az állat ki akar ugrani a képből. Szerencséje volt, hogy már épp továbbindult, mikor az valóban kiugrott. Így óriási karmai csak a vállát érték. Kibillentették ugyan az egyensúlyából, de legalább nem esett le a lépcsőn. Ez a szörny is üldözni kezdte. A küzdelem közben sok sebet szerzett. A szfinx harapta, karmolta, ahol csak érte. Ingét teljesen leszaggatta és testéből folyt a vér. A hosszú harc és menekülés után sikerült megtámasztani lábait a lépcsőfokokban, és minden erejét bevetve átlökte a szörnyet a korláton. Lenézett, hogy biztos legyen benne, hogy nem támad rá újra. Az állat mozdulatlanul feküdt a gúzsba kötött kígyó mellett.
Ment tovább a lépcsőn. Szíve még a nagy rémülettől hevesen vert. Ahogy ment felfelé, elérte a torony tetejét. Egy apró lyukat látott, amin besütött a Nap. Az ég gyönyörű kék volt, csupán néhány bárányfelhő törte meg végtelenjét.
Olyan hangot hallott, mintha a lépcső recsegne, ropogna alatta. Ahogy lenézett, látta, hogy a lépcső fele már hiányzik, és a többi fok is egyre gyorsabban hullik a mélybe. Egyszer csak zuhanni kezdett.
Szerencséjére pont bele tudott kapaszkodni egy fáklyatartóba. De még így is túl magasan volt ahhoz, hogy leugorjon. Ugrált fáklyatartóról fáklyatartóra, míg elérte a földet. Büszke volt magára, hogy legyőzte a rémeket, hogy megúszta a zuhanást, de már nem akart tovább a toronyban időzni. Úgy érezte, hogy csak még több rémség vár itt rá. Zajt hallott, lélekben már fel is készült egy újabb vadállatra, de csak Kavics állt az ajtóban. Kedvesen mosolygott.
– Látom, semmi bajod.
– Hogyhogy semmi bajom? Szörnyek támadtak rám, kis híján lezuhantam a torony tetejéről!
– Nézz körül!
Ahogy körülnézett, látta, hogy a lépcső a helyén van, a padlón nincs semmi, és még az inge sincs elszakadva.
– Hát ez hogy lehet?
– Amik rád támadtak, és hogy leszakadt a lépcső, csupán a félelmeid voltak. Ebben a toronyban a félelmek láthatóvá válnak. De valójában nem történt semmi. Egyedül voltál végig a toronyban. Legyőzted őket. Ez a legnehezebb, a saját félelmünket legyőzni.
– Akkor nem is eshetett volna semmi bajom?
– Ez így azért nem teljesen igaz. Mert a félelmeid valóban nem tudják megsebezni a tested, de a rabjaikká válhatsz, és akkor sose menekülhettél volna ebből a toronyból. Egész hátralevő életedben szörnyekkel küzdöttél volna, akik nem is léteznek.
– És akkor már soha többé nem kell velük megküzdenem?
– Dehogynem. Az embernek mindig új félelmei keltkezek, és mindig meg kell velük küzdenie. De most már tudod, hogy ha akarod, le tudod őket győzni.
A Vándor elbúcsúzott Kavicstól és ismét elindult a Feledés Ösvényén. Nem tudta még, merre tart, mihez fog kezdeni, ha kijut az erdőből. Nézte a naplementét és eltűnődött az elmúlt napokon vagy talán hónapokon. Ahogy magányosan mendegélt a poros úton, nagyon hiányozni kezdett neki Kavics és a kastélyban átélt kalandok. Eszébe jutott a második torony. Felnézett a sötétedő égre, az első felgyúló csillagra, csendben elmosolyodott, és boldogan ment tovább az úton.