A varázshangszer

Hol volt, hol nem, élt egyszer egy király és a felesége. Született egy leánykájuk, aki az Adine nevet kapta. A lány tündérkeresztanyja odalépett a bölcsőhöz és így szólt:
– Amikor lányotok betölti a tizenötödik évét, küldök neki egy varázshangszert. Aki meghallja annak a hangját, annak arcáról eltűnik a szomorúság, a bánat, boldogság költözik a szívébe. De vigyázzatok! Ezt, nem mindenki nézi majd jó szemmel! Ott van Kalamári a boszorka, aki azt kedveli, ha mindenki boldogtalan, szomorú. Ő, biztosan valamilyen csellel ártani akar majd. Kedves királykomám! Ezért, amikor Adine játszik a kertben a varázshangszeren, akkor a palota minden kapuját jól zárasd be kulccsal! Senkinek sem nyithatjátok ki! A lányodnak is tiltsd meg! Ha mégis megteszi, nagy bajba kerülhet! Azzal eltűnt.

Teltek az évek, a királyi pár boldogan élt. A lányuk, Adine nagylánnyá serdült, betöltötte a tizenötödik évét. Aznap meg is érkezett a varázshangszer, ami nem volt más, mint egy hárfa.
Adine hamar megtanult rajta játszani. Igaza lett a tündérkeresztanyjának! Aki meghallotta a hárfamuzsikát, annak szívébe boldogság költözött, elfeledte minden búját-baját. Sokan érkeztek a palota kapuja elé, csak hogy hallják a csodálatos, szívmelengető muzsikát. Amikor a királylány zenélt a kertben, a palota összes kapuját bezárták, a kulcsot pedig a kertész őrizte. A király a lányának nem említette, hogy mit is mondott születésekor a tündérkeresztanyja.

Egy nap, megjelent a hátsó kertkapunál egy legény. Hallgatta a zenét, dicsérte Adine ügyességét. Nap, mint nap eljött, és kedveskedett neki. Rózsákat dobott át a magas kerítésen.
– Óh, kedves Adine! A neved már tudom. Élvezem a csodás muzsikád, de nem láttalak még. Vajon olyan szép is vagy, mint amilyen ügyesen játszol a hangszereden? Hadd vessek rád legalább egy pillantást! Nyisd ki a kert kaput!- kérlelte az ifjú.
– Nem tehetem. Apám parancsba adta, hogy amikor a kertben játszom, minden kapu kulccsal legyen bezárva. A kulcs pedig a kertésznél van. Bár, nem tudom miért? – felelte a lány.
A fiú addig-addig járt a kerthez, s hízelgett, amikor Adine egyik nap így szólt:
– Jé, itt a kulcs a zárban, a kertész itt felejtette. Résnyire kinyitom, így megpillanthatod az orcámat. Igaz, hogy már én is nagyon kíváncsi vagyok rád!
Nyikordulva kinyílt a kapu. Egy jóképű legény kukkantott be a résen, majd hirtelen belépett. Megrázta magát és csúf boszorkánnyá változott. Nem volt ő más, mint Kalamári, a gonosz banya.
– No, Adine pórul jártál, mert nekem kertkaput nyitottál.
Macska szőre, patkány karma, zenédnek már nincs hatalma!
Aki hallja, sírjon rajta, mától légy te nagyon rusnya!
Azzal illa berek, nádak erek, hahotázva eltűnt.

A lány érezte, hogy az arcán, kezén ráncosodni kezd a bőr. Hej, bánta már, hogy a tiltás ellenére kinyitotta a kaput! Felrohant a szobájába. Amikor belenézett a tükörbe, elszörnyedve látta, hogy onnan egy ráncosképű csoroszlya néz rá vissza. Hol van már a szépsége! Zokogni kezdett. Ekkor lépett be az apja, aki csak a ruhájáról ismert fel a lányát.
– Jaj! Kinyitottad a kaput?! Beteljesült, amit keresztanyád mondott! Aztán elmesélte, miért is kellett zenélés közben a kapukat zárva tartani.
– Jaj, édesapám! Ha ezt előbb tudom…- zokogta a lánya.
– Most mit tegyünk? – kérdezte kétségbeesetten a király. Hívom tündérkeresztanyádat! Remélem, tud segíteni!
"Kedves tündérkeresztanya, nagy a király bánata!
Kalamári ármánykodott, a lányomra nagy bajt hozott.
Gyere gyorsan, nagyon várunk, hozd vissza a boldogságunk!"

Pár pillanat múlva meg is érkezett a tündér. Mikor meglátta a királykisasszonyt, nem is kellett semmit mondaniuk neki.
– Látom, nem tartottátok amire figyelmeztettelek – csóválta meg a fejét.
– Tudsz segíteni?- nézett rá esdeklően a király.
– Most az egyszer igen. Azonban csak a lányod mehet el a varázsvirágért.
Azzal belefuvintott a sípjába. Ott termett egy varjúféle madár.
– Ezt a madarat ma jól meg kell etetnetek parázzsal, amitől griffmadárrá változik. Holnap majd elrepíti Adinét a Patata-hegy csúcsára. Ott nyílik egy különleges virág, a tűzvarádics. Annak szárában lévő nedvvel kell bekenned magad lányom. Ettől eltűnnek a ráncaid, újra szép leszel. De jól vigyázz Adine! A hegycsúcsán mindig viharos erejű szél tombol! Ügyelj arra, hogy ki ne tépje a kezedből a virágot, mert legközelebb csak egy év múlva virágzik újra.
Megköszönték a segítséget, majd mindent úgy tettek, ahogy a tündér kérte. Adine felszerszámozta a griffmadarat, elbúcsúzott a szüleitől, és felült a hátára.

Sokáig repültek, mire megérkeztek a Patata-hegy csúcsára. Ott úgy fújt a szél, hogy a királylánynak erősen kellett kapaszkodnia a kantárba, ne hogy lezuhanjon. Nagy erőfeszítések árán sikerült leszakítania a virágot, és a szárában rejlő nedvet kipréselnie, majd az arcára, a kezére kennie. A madarat egy percre sem engedhette el, mert különben az erős szél lesodorta volna a szirtről. Érezte, hogy feszülni kezd a bőre. Felpattant a madár hátára és huss! Hazarepültek.

Otthon a királyi pár sírt örömében, mikor meglátták az újra teljes szépségében ragyogó leányukat. Nagy ünnepséget rendeztek, ahová meghívták lányuk keresztanyját is. Adine hárfamuzsikájával is megörvendeztette az egybegyűlteket. A vendégseregben volt egy királyfi, aki le nem vette a szemét a királylányról, egyből beleszeretett. Felkérte táncolni. A lánynak is megdobogtatta a szívét az ifjú! Onnantól kezdve, a királyfi nem eresztette el egy percre sem Adinét. Még azon az estén megkérte a kezét. A király áldását adta rájuk.
Hamarosan fergeteges lagzit csaptak, és máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Érdekel, hogy mi lett a gonosz Kalamárival? Elárulhatom! Amikor megtudta, hogy Adine megszerezte a varázsvirágot, és újra teljes szépségében tündököl, mérgében földhöz vágta magát, majd toporzékolt és a haját tépte. Tudta, hogy többé már nem árthat a királylánynak. Innentől kezdve zenéjével újra boldogságot adhat azoknak, akik hallgatják. Felpattant hát a seprűjére, és huss! elrepült messze, messze…