IX.
Furcsa kérés és találkozó.
Másnap este a koncert után a lány D társaságában hazafelé sétált. Charlotte kedvetlen volt. A koncerten bejelentették, hogy Melissa halála miatt egy időre beszüntetik a tevékenységüket. A nézők tekintetéből mindannyian csalódottságot olvastak ki, és ez őket is lehangolta. Mikor kijött a kocsmából legnagyobb meglepetésére D várta.
– Na, van valami?
– Semmi. Kéne tán?
A lány erre megrántotta a vállát, és elindult. D közben figyelmesen vizsgálta a kihalt terepet, mert olyan érzése támadt, mintha valaki figyelné őket. De hiába, mert csak a sötétség vette körül őket, s hiába helyezte a fülét nem hallott semmit, csak a csendet.
„ Kezdek becsavarodni!”- rázta meg a fejét kicsit bosszúsan.
Pedig az érzése nem csalt. A városháza erkélyéről, ami pont a hátuk mögött volt, két alak figyelte a távozó párocskát.
– Milyen jóképű fiú, jól mutat a lányunk mellett. Kár, hogy meg kell halnia. – szólalt meg az egyik.
Csinos, harmincas nő volt, a szeme lehetetlen kék, és világosbarna haja mesteri csigákban omlott a nyakára. Alakját fekete köpeny takarta, s várakozóan nézett a mellette lévő fekete hajú, zöld szemű, szintén harmincas férfira.
– Az még nem olyan biztos, Sylvia.- szólalt meg a férfi.
– Ezt meg hogy értsem, Nicolas?
– Ahogy mondtam. A fiú nem bolond, sőt nagyon is óvatos. És egyébként meg… féltestvér.
– Mi?
– Nem is tudtad, hogy D, a vámpírok esküdt ellensége, félig-meddig a fajtársunk?
– Erről nem tudtam. És még ráadásul kolléga. – mosolyodott el a nő.
– Valóban. – bólintott komoran a férfi. – Nem lesz könnyű vele a dolgunk.
– Miért?
– Mert azt beszélik, hogy piszok jó technikája van, és nagyon váratlanul tud lecsapni. Ijesztő az a fickó. Halálos, pontos, és kiszámíthatatlan. Aki eddig az útjába került, az meghalt.
– Majd elválik, drágám, hogy ki hal meg, és ki marad életben az összecsapásunk után. Mit szólnál, ha randevúznánk a lányunkkal és ezzel a D nevű fickóval?
– Nem rossz ötlet, de most menjünk, még sok dolgunk van, és még a levelet is meg kell írni.
Másnap este vacsora után Charlotte kiment cigizni a teraszra, ahol már várták. A lány megijedt, mikor kilépett a teraszra, s egy alig húsz éves fiatalemberrel találta szembe magát. Kiáltani akart, ám a férfi megállította ebben.
– Jó estét miss. Sinclair. Kérem, ne kiáltson, nem akarom bántani.
– Mit akar? Kérdezte a lány, mikor kissé magához tért.
– Üzenetet hoztam a kedves szüleitől. – szólt, és egy borítékot húzott elő fekete köpenyének belsejéből, s a lány felé nyújtotta.
– Köszönöm. – vette át a lány, majd felbontotta. A levélben holnap éjfélre találkozót kértek tőle és D-től.
– Nos, mi a válasza?- kérdezte a fiatalember, mikor a másik felnézett a levélből.
– Hajlandó vagyok fogadni a szüleimet, de meg kell egyeznünk pár szabályban. Egy: A találkozó helyszíne itt lesz, és három lépésnél közelebb nem jöhetnek a teraszhoz. Kettő: Nem hozhatnak magukkal legfeljebb öttagú kíséretet, ha egyáltalán ragaszkodnak ehhez. Három: D végig velem lesz, és neki is ugyan olyan joga van kérdezni, mint nekem. Négy: Ha bármilyen gyanús mozgást észreveszek a háttérben, akkor a találkozónak vége, és lehet, hogy a gyepet vámpírvér fogja áztatni, világos?
– Igen. Más?
– Nincs. További kellemes estét!
– Önnek is. – felelte a fiú, s behátrált a sötétségbe, ahol eltűnt.
A lány ekkor rágyújtott, és találgatta, mit akarnak tőle a szülei. Hallotta, ahogy nyílik a háta mögött a ház ajtaja, mire megpördült a tengelye körül, s támadó állásba helyezkedett. D állt előtte.
– Bocs, azt hittem még egy látogatóm jött. – morogta szégyenkezve.
– Mit akar az a dög?
– Találkozót kértek a szüleim tőlem holnap estére.
– Én, mire kellek neked?
– Te leszel az életbiztosításom.
– Miféle „életbiztosítás”?
– Ha véletlenül átverés az egész találkozó, akkor te majd elintézed őket. Végre előbújtak az igazi ellenfelek. Megállapodtam velük pár szabályban, és ennek keretében te is velem leszel.
– Tudom, hallottam. Akkor már csak várni kell.
– Igen. Mondd csak D, miért van az, hogy egy lélek nem tud átkelni a másvilágra? Miért ragad itt, és miért kísérti az élőket?
– Miért kérdezed ezt tőlem?- hökkent meg a vadász.
– Nem is tudom, csak eszembe jutott. Mi lehet az a bűn, ami miatt nem nyernek megbocsátást? Vagy a pokol helyett inkább a földet választják?
– Nehéz kérdés. Erre még magam se tudom a választ. De talán nem is a bűnön van a hangsúly.
– Hanem?
– A nemesek is élnek valamennyire, tehát nem egészen halottak. De ez az élet…
– Nem! Nem élnek, hiszen halottak. Szerintem inkább a kárhozattól félnek. Ugyanis ha megfigyeled a vámpírokat, a legidősebb kinézetre csupán harminc év körülinek látszik. Vagyis fiatalon halnak meg, s egy csomó minden kimarad az életükből. Szerintem, igazából azért jönnek vissza, mert nem akartak meghalni, de az életük alakulása így hozta. Akikből vámpírok lesznek általában hirtelen és erőszakos halált halnak, hátuk mögött egy erőszakos élettel. Ezért nem jár dicséret odafön.- bökött a csillagos ég felé a lány.
– Valóban. De akkor miért jönnek vissza?
– Valaki egyszer azt mondta, hogy a vámpírélet ajándék. A Sátán ajándéka, amiért az életük során tett számtalan rosszért fizet. Vagyis inkább azért, mert nem voltak „jófiúk”. Ajándékba adják nekik a Sötétséget, amiben mindig is éltek.
– Végül is… ez is egy lehetséges teória. – bólintott a vadász kissé nehezen.
– Szerinted miért nem marad a halott egyszerűen halott? Miben különböznek a többi normális embertől, akik meghalnak, és…
– Nem tudom. -vágott nyersen a szavába a vadász, aki unta már a kérdezősködést.
Kérdések, amik csak újabb kérdéseket szülnek, és nincs rájuk válasz. Ez határozottan bosszantó volt, és nem vezetett sehová az ösvény. Ez így nem jó. Nagyon nem jó.
Másnap este a teraszon várták az éjféli találkozót. Charlotte egy-egy csésze forró kávét hozott, hogy maradjanak ébren, bár D visszautasította az italt, ám a lány egy dühös szemvillanással fejezte ki a nemtetszését, így inkább csendben maradt, és beleivott a kávéba. A lány ideges volt, s a csend, ami körül vette őket nyomasztó. A várakozás idegölő, s D érezte, hogy a másik fél ettől a találkozótól, amit megértett. Nem könnyű elfogadni, hogy akit halottnak hitt az él, bár csak félig, és egy vérszívó szörnyeteg lett belőle. Végül azonban eljött az idő, s a sötétségből alakok bontakoztak ki.
– Megjöttek!- morogta csendesen a vadász.
– Igen.
A lány mikor a vámpírok beértek a terasz fénykörébe megálltak. Charlotte is felállt, s a terasz korlátjához sétált, ahol megállt.
– Nos, mit akartok tőlem?
– Ez kedves. – szólalt meg az anyja, Sylvia.- Semmi „szia, anya, örülök, hogy látlak”? Azt hittem, jobban fogsz örülni a találkozásunknak.
– Valóban ezt kéne mondanom, de ez hazugság volna. Egyáltalán nem örülök, hogy itt vagytok. Tehát hanyagoljuk a tiszteletköröket, és térjünk a tárgyra. Mit akartok?
– Azt, hogy gyere velünk, és legyen együtt megint a család.