A végzet hat almája

A hat alma hat kívánságot jelent, és ezek minden körülmények között teljesülnek. Idén, a végzet szeszélyéből, Nádler kapta meg az almákat. És hogy örült-e? Nem annyira, inkább természetesnek vette, hogy a végzet választása rá esett. Eddigi életében nem történt vele sok jó, igaz, rossz se; szabályos, kicentizett, unalmas élet volt, és Nádler most is csupa olyat kívánt magának, ami elvárható: nagyobb lakás, nagyobb autó, több pénz, támadjon fel a feleségem, akit tíz éve vitt el egy autóbaleset, ja bocs, üsse el az asszonyt valaki másodszor is. A hatodik almánál gondolkodóba esett. Mi legyen a hatodik kívánságom? Bölcs dolog, vagy inkább szokatlan? Általános bűnbocsánat az emberiségnek? Távvezérelt időjárás, vagy haljon ki az összes svábbogár?

Nagyon nagy gond ez, és nehezen tudja elképzelni, aki még sosem került hasonló helyzetbe. Nádler a nappali szobája közepén ült, és időnként meghúzta a sörösüveget. Kellemes félhomály volt, jótékony sör- és cigarettaszag, de Nádler mégsem volt teljesen boldog. A kölykök ma is nagyon elemükben voltak, ordítozva rohangáltak fel-alá, a kezükben méretes husángokkal. Lehet atomkor, informatikai robbanás, bejárhatjuk rakétáinkkal az Androméda csillagködöt reggeli előtt, de a gyerek az gyerek marad, nem lesz több esze akkor, amikor megszületik, és persze később sem. Történjen akármi, a legnagyobb élvezet az, ha szanaszét lehet szórni a homokot, és rablóst-rendőröst játszani a husángokkal. Nádler már beletörődött abba, hogy a sakálcsorda végigüvölti a legszebb nyári délutánokat, és igazából nem is ez zavarta, hanem a kis szörnyekhez tartozó sakálanyák, akik a padon tanyáztak, és egymással versengve tiltottak meg mindent, ami egy játszani akaró gyerek számára érdekes. Most is ott voltak mindannyian: Rondácska, akit még senki sem látott mosolyogni, Savanyú Jozefa, aki méla undorral terelgette a két gyerekét a homokozó felé, Kőbunkó Ildikó osztotta az észt, mint rendesen, Molyoli kényszeresen gügyögött, mert már teljesen elfelejtette az emberi beszédet, Jujutka szokás szerint magába roskadt – és ezek mind egyetlen padon, a Nádler ablaka alatt, vagy helyhiány miatt a pad körül. A nagy belső kert tele volt padokkal, de a sakálanyáknak valamiért csak ez az egy volt jó, ide zarándokoltak az udvar legtávolabbi sarkából is, hogy részletesen megtárgyalják azt a semmit, ami meg sem történt velük. Nádler a maga módján harcolt, hol felfordította a padot, hol cédulát tűzött rá: Vigyázat, frissen mázolva! – minden hiába, a nők inkább lemondtak volna az ingyenes mellnagyobbításról vagy ajakfeltöltésről, de a padhoz ragaszkodtak, az utolsó rúzsos leheletig.

Világos, hogy személyesen csak engem akarnak bosszantani, gondolta Nádler, és elővette az utolsó almát. Kicsit töppedt, kicsit kukacos, de így is végzetes. Azt kívánom, hogy aki ráül erre a padra – nem is, aki csak megérinti ezt a padot, azonnal tűnjön el. Nekem mindegy, hogy hova kerül, a hetedik mennyországba vagy az óceán fenekére – egyszer s mindenkorra elegem van a pad barátaiból.

Rendben van, felelte az alma, elvégezte a megfelelő varázslatot, és visszatért a végzet kellemes palotájába, a Mulholland Drive-on, hogy a feszített tükrű úszómedence, a szauna és a jacuzzi szentháromságában kipihenje a fáradalmait. Ennyi volt, és nem több. Rondácska, Kőbunkó meg a többiek abban a pillanatban eltűntek, és a csupaszon maradt pad síri némaságba burkolózott. Az áldott csend eltartott vagy két másodpercig, amikor is a sakálsereg kétségbe esett – mi az, hogy senki sem fegyelmez minket? Odafutottak a padhoz, az árva padhoz, óvatlanul megérintették, és rögtön el is tűntek. Egyetlen sóhajtást sem hagytak maguk után.

Na végre, mondta Nádler elégedetten, és újabb söröket hozott be a hűtőjéből. Ennyit az elátkozott padról, és remélem, hogy most már nyugalom lesz. Nem keserítik többé az életemet, és különösen Rondácska nem keseríti, aki nem elég, hogy folyton idomítja a kölykét – Vince, ha nem hagyod abba, azonnal felmegyünk! – visszhangzik tőle az egész udvar, és ugye, még rondácska is. Vagy Kőbunkó, aki nem meglepő módon, mindig kitalál valami bunkóságot. Jujutka, aki látványosan unja az ikerlányait. Molyoli, akinek még annyi esze sincs, mint a karján ülő egyévesnek. Savanyú Jozefa is jobban tette volna, ha valahol máshol savanyújozefáskodik, az univerzum legtávolabbi padján.

Most megkapták a magukét, ismételgette Nádler, harminc éve szenvedek tőlük. Nemzedékek váltották egymást, ez a Molyoli még meg se született, amikor én már itt laktam, és neki is ez a rohadt pad kellett. Elmegy tíz másik mellett, mindegyik tök egyforma, de nem. Mindenkinek az én ablakom alatt kell zajongani. Néha a gyerekek elmentek egy másik ablak alá, és Rondácska máris elbődült: Vince, azonnal gyere vissza, ne zavard a lakókat! Mondtam, hogy csak itt szabad játszani. – Én talán nem vagyok lakó? – dühöngött Nádler, és erős késztetést érzett arra, hogy Rondácska fejét beleverje a kedvenc padjába. Sajnos az a konszenzus, hogy rendes ember nem csinál ilyet, a rendes ember szenved, és irigyli a csiszolatlan barbárokat, akik az ugyancsak csiszolatlan kőkorszakban éltek.

Ennek azonban vége, és soha többé. Némi lármát keltettek még a rendőrök, nyomozók, riporterek és kíváncsiak, akik feltétlenül látni akarták a nevezetes padot. Kezdetben meg is érintették, mire mind eltűntek, a feketerigókkal és a poszátákkal együtt, amíg az egész padot körül nem kerítették, és le nem takarták – elszállítani nem lehetett, mert ezt bajos lett volna érintés nélkül megoldani.

Úgy a hetvenedik áldozat után a hatóságok meggondolták magukat, és egyszerűen felgyújtották a padot. Zseniális, nyugtázta Nádler, ezt kellett volna már sokkal hamarabb. Persze az emberek továbbra is komikusan viselkedtek, körülállták a pad helyét, és a fejüket csóválták. Egyesek még sírtak is, amit Nádler egyáltalán nem értett. Hogy a francba lehetséges, hogy ennyire hiányzik nekik az a pad?

Egyszer őt is elkapta egy újságíró lányka az utcán, és azt kérdezte, mi a véleménye. Nádler fölvette a világ elképzelhető, legbutább arckifejezését. Nekem? Miről? – Hát, hogy eltűnt ennyi meg ennyi ember, köztük gyerekek is, blabla-blabla. – Nem tudok semmiről, hárított Nádler, tessék talán azokat kérdezni, akik az Indexet olvasgatják. – A lányka nem adta fel, és most egy rozzant mámihoz fordult, aki hozta a kötelező szintet: Rettenetes, szörnyű, fel vagyok háborodva, hogy egy jogállamban ilyesmi megtörténhet, és képzelje, lelkem, egyszer-kétszer én is ültem azon a padon. Na már most, képzelje el, lelkem, ha engem is eltüntetnek, akkor most mit csinálok? Katasztrófa – az bizony, ismételte a lányka, és ész nélkül menekült a laptopjához. Majd kitalál valamit a riport helyett, az sokkal kényelmesebb.

Nádler őszintén nem értette. Ekkora cirkuszt egy pad miatt? Mindegy, lényeg, hogy csend van, és most már örökre az lesz.

Egyszer aztán Nádler ideje is letelt itt a földön. A végzet küldött egy ollós állatot, aki ott harapta meg Nádlert, ahol a legjobban fájt neki. Aztán megrángatta a kórházi pizsamáját. Gyerünk, öreg, itt már nincs magának semmi dolga. – És ezzel mi lesz? – mutatott Nádler a gyötrelmesen lesoványodott testre, amely a mélyhűtőben, egy tepsiben pihent. – Ne aggódjon, tata, erre már nem lesz szüksége. Majd bekaparják, vagy mit tudom én, nem mindegy az magának? Gyerünk, sürgette az ollós állat, és Nádler hirtelen úgy érezte, hogy a szél fölkapta a levegőbe, ott suhan a felhők között. Csillagok pislogtak és szikráztak körülötte, az egyikbe bele is verte a könyökét. Hé, lassabban! – De már meg is érkezett, és egy nagy nyekkenéssel földet ért.

Pálmafák hajladoztak a parton, az óceán hullámai hatalmas robajjal törtek meg a kőgátakon. Akármi legyek, ha ez nem egy sziget, gondolta Nádler. Ezentúl itt fogsz lakni, magyarázta az egyik kókuszpálma, és Nádlernek ez körülbelül mindegy is lett volna, de ebben a pillanatban meglátta a padot. Megvolt hiánytalanul, és az eltűntek is ott voltak, mind a hetvenen. Rondácska vonított: Megbeszéltünk valamit! Ha nem fogadsz szót, azonnal felmegyünk! – Jujutka tompán meredt maga elé, és néha megjegyezte, majd megkérdezem apátokat. Menjetek már homokozni, mantrázta Savanyú Jozefa, és a többiek is hozták a formájukat, Kőbunkó férje, Hombár Izabella a nyúlcsaláddal, szomszédok, helyszínelők, kíváncsiak, és mind ott tolongtak a pad, a Nádler padja körül.

Egy kicsi polc lógott a levegőben, azon tartotta a végzet a hat almáját, hogy legalább azok ne lógjanak a levegőben.

Itt fogsz lakni, vigyorogtak az almák, és az egyikük megkérdezte: Mi van, nem is örülsz?

Ez volt a hatodik.