A vén koldus

Az ember látja azt a rozzant vén kezet,
ahogy kikandikál a koszos kabátujj üregéből, nyúl feléd, félve,
hisz olyan sokszor tolták már el, flegma, úrhatnám gőggel.
Szeme szürkén vibrál, könny helyett száraz mosoly fut a ráncok
mély barázdájában, míg bajsza alatt dünnyög valamit halkan.
Nem is értem, miért nézem az öreget? Kutatva benne a múltat,
vajon ki lehet? A rongyos gúnya alatt reszkető csonthalmaz,
mégis kit takarhat? S ha fényben élt, most a sötétben mit akarhat?
Ezernyi kérdés, hogy jutott ide? Mindezt magának köszönheti e?
Vagy mások taszították a mocsokba le?
Mellette egy kis táblán egy apró gondolat,
” Én is voltam már ott, ahol most te vagy,
de te is lehetsz még ott, ahol most én vagyok. „
Bennem ez a két sor mély nyomot hagyott,
szinte égetett, s reszketni kezdett bennem a félelem.
Zsebemben pár forint lapult, csak álltam szótlanul,
míg nyújtottam felé, s kezem kezéhez ért,
éreztem kifut belőle a vér, de ő nem szólt, nem is nevetett,
pedig érezte, tudom, én jobban remegek.