Fiatal koromban gyakran megfordultam a tőlünk nem messze lévő parkban. Az öreg, lombos fák, madarak, virágok mellett úgy véltem, itt rejtőznek az apró virágtündérek is, akik este előbújnak, és vidám táncot lejtenek, majd megcirógatják a kert növényeit hogy másnapra még szebbek, illatosabbak legyenek. Több pad is állt a parkban, de nekem volt egy kedvencem. A kert egyik legpompásabb, legeldugottabb részén bújt meg. Ez lehetett talán a legrégebbi. Úgy gondoltam, sok mindent látott és megélt. Ábrándozó voltam világéletemben. Szerettem elmélázni, elmerülni a gondolataimban, ilyenkor nem vettem tudomást a külvilágról. Gyakran menekültem ide, elbújva a kandi szemek elől. Olvasgattam, vagy csak szemlélődtem, hallgattam a madarak trilláit, csodáltam a virágokat, amik a lágy szellőben hajladozva igazgatták szirmaikat. Sokszor reményt vesztve, szerelmi csalódások után is a padon találtam menedéket. Nyáron, az erős napsütésben is kellemes volt itt megpihenni, mert egy hatalmas fa ernyőként hajolt a pad fölé, árnyat adva az ott ülőnek. A fák lombjai közül az átkukucskáló napsugár megcirógatta az arcom. Mintha vigasztalni akart volna.
Még télen is ellátogattam ide, fázósan, összekuporodva üldögéltem egy kicsit, néztem a csupasz ágakat, amik ilyenkor mély álomba merültek, hogy majd tavasszal frissen, kipihenten ébredjenek.
A pad tanúja volt boldogságomnak is. Az akkori kedvesemmel gyakran üldögéltünk itt, ő szerelmes szavakat suttogott a fülembe, én hittem neki. Itt csókolóztunk először. Aztán fültanúja lehetett civódásunknak, békülésünknek is.
Elköltöztem. Néhány év múlva újra ebbe a városba vetett a sors. Első dolgom volt, hogy megkeressem a parkot, a padot. Megláttam a hatalmas lombkoronájú fa alatt. Kicsit kopottabb, rozogább volt, mint néhány évvel ezelőtt. A támlájába többen belevésték monogramjukat, évszámokat, szíveket. Szegény! Ez biztos fájt neki! Megsimogattam. Becsuktam a szemem, és átadtam magam az emlékeimnek. Az első csók, ölelések, szerelmes suttogások, lopott percek, mind – mind ezen a padon. Elpirultam. Talán a pad is emlékszik rám? Ó, ha mesélni tudna…
Mosolyt csalt az arcomra ez a feltevés. Már megint többet képzelek, mint ami a valóság, megint ábrándozok. " Ábrándozás az élet megrontója" tartják, szerintem nem az. Az ábrándozás, az álmodozás egy kicsit időutazás, kiszakadás egy röpke időre a mából. Fantáziálhatunk a múlt boldog vagy boldogtalan pillanatain, miértjein, a jövőn. Nekem menedék sokszor e hajszolt világból. Jó elmerülni gondolataimban, megállni egy percre, végiggondolni hogyan tovább, mi lenne, ha…
Ekkor vidám nevetés billentett ki ábrándozásból.
Egy család érkezett. Az apa és az anya megkérdezték, leülhetnek – e mellém a padra.
"Persze", mondtam nem nagy örömmel, de hát a pad mindenkié. Onnan nézték szaladgáló gyermekeiket.
– Vigyázzatok a virágokra!- kiáltották.
– Tudjuk, hisz itt élnek a virágtündérek is!- harsogták vissza a gyerekek.
Mi?! Ők is tudnak az itt élő virágtündérekről? Már kicsit megenyhülve néztem a padbitorlókat. Beszédbe elegyedtünk. Elmesélték, hogy idejártak fiatal korukban. Itt, ezen a padon bújtak össze szerelmesen, itt csókolták meg egymást először. Megmutatták a szívet is, amit a padba véstek. Már sajnálják; nem kellett volna. De hát fiatalság, bolondság!
Itt sétáltak az első gyermekükkel, amikor kicsi volt. Aztán elköltöztek, de most visszatértek, hogy a már nagyobbacska gyermekeiknek megmutassák azt a helyet, ahol sok időt töltöttek együtt. Többször meséltek nekik erről a "csodakertről".
– Olyan minden, mint rég!- sóhajtott a nő.
– Igen! – bólintottam. Engem is kedves emlékek fűznek ehhez a padhoz, ehhez a ligethez.
– Azért is jöttünk- folytatta, olvastuk az újságban, hogy ezt a nagy fát kivágják, mert balesetveszélyes, és teljesen átalakítják az egész parkot. Új, modernebb padok lesznek, kis játszóteret is kialakítanak, megváltozik az egész, más arculata lesz. El akartunk búcsúzni.
Szóhoz sem jutottam. Kivágjááák?! Szétrombolják, elviszik a padunkat?! Más arculat?!
Akkor utoljára ültem ezen a vén padon. Megsimogattam a támláját. Mire újra erre járok, már nem lesz itt. Párás lett a szemem. Nem csak a padtól veszek most búcsút, hanem a fiatalkori emlékektől is, amelyek ide kötöttek.
Milyen jó, hogy a sors idevezérelt! Még láthattam ifjúkori álmodozásaim régi színhelyét. Felálltam, elköszöntem a pártól.
Magányosan, szomorúan sétáltam ki a parkból. Gondolatban elbúcsúztam minden egyes virágtól, fától, madártól, az apró, láthatatlan virágtündérektől. Egy könnycseppet töröltem ki a szemem sarkából. Tudom, sok minden változik, semmi sem örök, eltűnnek vagy átalakulnak gyermekkorunk, ifjúságunk színhelyei. Megkopnak, megfakulnak az emlékek, barátságok is, de ezzel szembesülni mindig megrázó élmény.
Arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy a vén pad már nem lehet tanúja több csóknak, ölelésnek. Akik elviszik innen, nem is sejtik, hogy mennyi érdekes dolgot, eseményt, szerelmet, veszekedést, vihart látott ez a kedves, rozoga, pad.
Hosszú éveken át őrizte az itt megforduló szerelmesek titkait, fogadalmait, vagy a be nem tartott ígéreteit, amit most végleg magával visz.
6 hozzászólás
Szia Hundido!
Az elején olyan részletességgel írtad le, olyan hangulatban, ami visszaadta a pad jelentését számodra: mint egy irányított meditáció, úgy vittél a nyugalmadba… aztán felébresztettél: beleröndított a világ egy nyugalompontjába az univerzumnak… mintha a Stonhenge-et ledózerolnák, mert plázát, golfpályát építenének a helyére… hány ilyen elvesző pontja van a világörökségnek? milyen aurája lehetett annak a parknak, padnak… (ahogy az ott nyugalmat, rejteket találó emberek rezgését, álmait, örömeit, megnyugvásait átvette a holt anyag) … Hátha a következő reinkarnációját is elvarázsolják a tündérek annak a parknak, s csak egy spirállal fentebb születik újjá… Hiszen mindig, minden kornak szüksége van ilyetén helyekre: szerelem-szignó-padra, lombos fára, amely koronájával csillogó sugarakká szűri a napfényt, ahol időnként lehet kicsit egyedül, csendben, madárdalt és virágneszt hallgatva a robajló valóság nyikorgó mókuskerekétől elvonultan, szeretni, nyugodni…
Kedves Gabe!
Örülök, hogy megint jártál nálam! Köszönöm a szép gondolataidat a kedvenc padomról. Mindenkinek akadnak az életében kedvenc helyei, tárgyai, ami emlékeket idéz, őriz. Ez a vén pad ilyen…fájó látni ez elmúlását. Az én titkaimat is magával vitte…
Köszönöm, hogy elolvastad!
Egy pad is lepergeti az ember életét. Nagyon tetszett.
ruca
Köszönöm, hogy elidőztél nálam, és "leültél" egy kicsit a padomra. 🙂 üdv hundido
Kedves Hundidó!
Szomorú lettem. De nem tehetsz róla, hogy ilyen nagyszerűen írtad le a saját érzéseidet. Annyira beleéltem magam, mintha az én padomról lenne szó. És van is benne valami, mert volt nekem is ilyen padom, és annyi emlék, érzés kötődött hozzá, hogy pár novellát elbírna. Rendkívül jó eszközöket használsz az íráshoz. Folyamatos a szöveg, semmi nem zavart meg, nem kellett visszaolvasnom sehol. Hú, még mindig ocsúdok.
Nem is értem, hogy miért nem találtam az írásaidra eddig, de ha így írsz, akkor egy ideig lesznek remek olvasnivalóim.
Köszönöm az élményt
Zoli
Kedves Zoli!
Köszönöm,hogy eltöltöttél egy kis időt a padomnál/on. Szinte mindenkinek akad/hat ilyen padja, és talán ezért érint meg Téged is. Köszönöm a szép szavakat. Inkább gyermekeknek szoktam írni, csak néhány írásom van, ami felnőtteket szólít meg. Lehet, hogy egyszer egy novella is születik ebből, de amikor ezzel szembesültem, akkor ez sikeredett. üdv hundido