A vén pad

Fiatal koromban gyakran megfordultam a tőlünk nem messze lévő parkban. Az öreg, lombos fák, madarak, virágok mellett úgy véltem, itt rejtőznek az apró virágtündérek is, akik este előbújnak, és vidám táncot lejtenek, majd megcirógatják a kert növényeit hogy másnapra még szebbek, illatosabbak legyenek. Több pad is állt a parkban, de nekem volt egy kedvencem. A kert egyik legpompásabb, legeldugottabb részén bújt meg. Ez lehetett talán a legrégebbi. Úgy gondoltam, sok mindent látott és megélt. Ábrándozó voltam világéletemben. Szerettem elmélázni, elmerülni a gondolataimban, ilyenkor nem vettem tudomást a külvilágról. Gyakran menekültem ide, elbújva a kandi szemek elől. Olvasgattam, vagy csak szemlélődtem, hallgattam a madarak trilláit, csodáltam a virágokat, amik a lágy szellőben hajladozva igazgatták szirmaikat. Sokszor reményt vesztve, szerelmi csalódások után is a padon találtam menedéket. Nyáron, az erős napsütésben is kellemes volt itt megpihenni, mert egy hatalmas fa ernyőként hajolt a pad fölé, árnyat adva az ott ülőnek. A fák lombjai közül az átkukucskáló napsugár megcirógatta az arcom. Mintha vigasztalni akart volna.

Még télen is ellátogattam ide, fázósan, összekuporodva üldögéltem egy kicsit, néztem a csupasz ágakat, amik ilyenkor mély álomba merültek, hogy majd tavasszal frissen, kipihenten ébredjenek.
A pad tanúja volt boldogságomnak is. Az akkori kedvesemmel gyakran üldögéltünk itt, ő szerelmes szavakat suttogott a fülembe, én hittem neki. Itt csókolóztunk először. Aztán fültanúja lehetett civódásunknak, békülésünknek is.
Elköltöztem. Néhány év múlva újra ebbe a városba vetett a sors. Első dolgom volt, hogy megkeressem a parkot, a padot. Megláttam a hatalmas lombkoronájú fa alatt. Kicsit kopottabb, rozogább volt, mint néhány évvel ezelőtt. A támlájába többen belevésték monogramjukat, évszámokat, szíveket. Szegény! Ez biztos fájt neki! Megsimogattam. Becsuktam a szemem, és átadtam magam az emlékeimnek. Az első csók, ölelések, szerelmes suttogások, lopott percek, mind – mind ezen a padon. Elpirultam. Talán a pad is emlékszik rám? Ó, ha mesélni tudna…
Mosolyt csalt az arcomra ez a feltevés. Már megint többet képzelek, mint ami a valóság, megint ábrándozok. " Ábrándozás az élet megrontója" tartják, szerintem nem az. Az ábrándozás, az álmodozás egy kicsit időutazás, kiszakadás egy röpke időre a mából. Fantáziálhatunk a múlt boldog vagy boldogtalan pillanatain, miértjein, a jövőn. Nekem menedék sokszor e hajszolt világból. Jó elmerülni gondolataimban, megállni egy percre, végiggondolni hogyan tovább, mi lenne, ha…

Ekkor vidám nevetés billentett ki ábrándozásból.
Egy család érkezett. Az apa és az anya megkérdezték, leülhetnek – e mellém a padra.
"Persze", mondtam nem nagy örömmel, de hát a pad mindenkié. Onnan nézték szaladgáló gyermekeiket.
– Vigyázzatok a virágokra!- kiáltották.
– Tudjuk, hisz itt élnek a virágtündérek is!- harsogták vissza a gyerekek.
Mi?! Ők is tudnak az itt élő virágtündérekről? Már kicsit megenyhülve néztem a padbitorlókat. Beszédbe elegyedtünk. Elmesélték, hogy idejártak fiatal korukban. Itt, ezen a padon bújtak össze szerelmesen, itt csókolták meg egymást először. Megmutatták a szívet is, amit a padba véstek. Már sajnálják; nem kellett volna. De hát fiatalság, bolondság!
Itt sétáltak az első gyermekükkel, amikor kicsi volt. Aztán elköltöztek, de most visszatértek, hogy a már nagyobbacska gyermekeiknek megmutassák azt a helyet, ahol sok időt töltöttek együtt. Többször meséltek nekik erről a "csodakertről".
– Olyan minden, mint rég!- sóhajtott a nő.
– Igen! – bólintottam. Engem is kedves emlékek fűznek ehhez a padhoz, ehhez a ligethez.
– Azért is jöttünk- folytatta, olvastuk az újságban, hogy ezt a nagy fát kivágják, mert balesetveszélyes, és teljesen átalakítják az egész parkot. Új, modernebb padok lesznek, kis játszóteret is kialakítanak, megváltozik az egész, más arculata lesz. El akartunk búcsúzni.
Szóhoz sem jutottam. Kivágjááák?! Szétrombolják, elviszik a padunkat?! Más arculat?!
Akkor utoljára ültem ezen a vén padon. Megsimogattam a támláját. Mire újra erre járok, már nem lesz itt. Párás lett a szemem. Nem csak a padtól veszek most búcsút, hanem a fiatalkori emlékektől is, amelyek ide kötöttek.
Milyen jó, hogy a sors idevezérelt! Még láthattam ifjúkori álmodozásaim régi színhelyét. Felálltam, elköszöntem a pártól.
Magányosan, szomorúan sétáltam ki a parkból. Gondolatban elbúcsúztam minden egyes virágtól, fától, madártól, az apró, láthatatlan virágtündérektől. Egy könnycseppet töröltem ki a szemem sarkából. Tudom, sok minden változik, semmi sem örök, eltűnnek vagy átalakulnak gyermekkorunk, ifjúságunk színhelyei. Megkopnak, megfakulnak az emlékek, barátságok is, de ezzel szembesülni mindig megrázó élmény.
Arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy a vén pad már nem lehet tanúja több csóknak, ölelésnek. Akik elviszik innen, nem is sejtik, hogy mennyi érdekes dolgot, eseményt, szerelmet, veszekedést, vihart látott ez a kedves, rozoga, pad.
Hosszú éveken át őrizte az itt megforduló szerelmesek titkait, fogadalmait, vagy a be nem tartott ígéreteit, amit most végleg magával visz.