A veréb és a varjú

A veréb a diófán lakott. Hamar rájött, hogy rossz választás volt ide fészkelnie. Ősz lett, a levelek lehulltak. Mire beért a dió, az ágak már csupaszon meredeztek. Ő meg teljesen védtelen maradt. Ráadásul az egyik nap emberek jöttek nagy botokkal, és verni kezdték a fát. A diók, már amelyiknek kedve tartotta, potyogni kezdtek. A verébnek alig maradt ideje felröppenni a fészkéről, Ráadásul az egyik lábát is megütötte egy száraz ágban, alig tudott bicegni vele. A fészek szerencsére állta a sarat, akarom mondani az ütéseket, nem esett le a fáról. Madarunk, ha nehezen is, de visszavánszorgott a még nem teljesen kihűlt kuckójába.
Onnan szemlélte nagy búsan a világot. Hogy is ne búsult volna! Itt a november, jön a fagy meg a hó. Ő meg a beteg lábával hogy talál majd ennivalót?
Irigykedve nézte a varjút, mert az nagy, erős csőrével egy-egy fán maradt diót pillanatok alatt letépett, ráaszalódott burkából kibontotta, és magasra repülve a közeli betonútra pottyantotta.
Az összetört dióból aztán remekül lakmározott.
Verebünk félt is egy kicsit a nagy fekete madártól, főleg a károgása volt vészjósló. Ezért igyekezett észrevétlenül meghúzni magát a fészekben. De az éhség igen nagy úr! Szúnyog, légy már nincs. A dióval ő nem boldogul. Talán lenn, a földön lesz valami elhullajtott magocska vagy ilyesmi.
Addig forgatta kis, kerek fejét erre-arra, pislogott kifelé-lefelé, amíg észrevett valami bogyófélét az avarban. És huss! Már röppent is. Sietségében szét sem nézett. Leszállt, és igyekezett odabicebócázni kiszemelt zsákmányához.
Ekkor azonban megpillantotta az ugrásra kész, éles körmű, fekete halált, a macskát. Becsukta félig a szemét, mondott volna egy utolsó Miatyánkot is, ha nem veréb lett volna. De az volt. Hirtelen fültépő nyivákolás riasztotta föl a véget váró rezignáltságából. Félve kinézett félig nyitott szemhéja alól, és lássatok csodát! A nagy, fekete varjú a nagy, fekete macska nagy, fekete fejére koppintott nagy, erős csőrével úgy, hogy az menten elszaladt, amerre látott.
A kis veréb a bogyóval a szájában, akarom mondani a csőrében, visszaügyetlenkedett a fészkébe.
Nem messze tőle a varjú munkálkodott egy dión.
– Csip… Csirip… – mondta neki a kis szürke barátunk köszönetképpen.
– Kár… kár… – volt a válasz.
És a varjú, mintha kacsintott volna félszemével a veréb felé: Legalább mi, madarak tartsunk össze!