A vidámpark

A férfi csak egy esti sétára indult. Sűrű napja volt, gondolkodnia kellett. Zsebre tett kézzel sétálgatott a holdsütötte éjszakában. Már a város szélén járt, de észre sem vette; úgy lefoglalták a gondolatai. Szép, dombos vidék volt ez, innen már csak az utcai fények jelezték a maga mögött hagyott városka ittlétét.
A férfit végül egy különös árnyék zökkentette ki a gondolataiból, melynek éles körvonalai jól kirajzolódtak a teli hold fényénél. Az ellipszis alakú valami vetülete úgy gyűrte maga alá a kis dombot, melyen feküdt, akár egy birkózó az ellenfelét. Halotti lepelként borította a földdarabot, a körülötte lévő, Hold világította dombok pedig mint égő gyertyák virrasztottak társuk mellett. A férfi fel nézett. Egy óriáskerék. Akkora, amihez foghatót soha addig nem látott. Az elfeledett monstrum úgy meredt az égnek, mint egy végtagjait vesztett, óriás torzszülött. Az üléseit, melyek közül jó néhány félig leszakadva csüngött a semmibe, mostanra ellepte a rozsda. Pár szék hiányzott is; azok ócskavasként hevertek a magasra nőtt fűben, darabjaik csak itt-ott bukkantak ki.
A látvány különös érzéssel töltötte el a férfit. Negédes félelem kerítette hatalmába. Beleborzongott. Gyermekkorának képei suhantak át az agyán, de csak egy pillanatra. Aztán újra itt volt a valóságban. Egy olyan valóságban, ami nem is tűnik igazán annak. Mióta állhat itt ez a kerék; és hogyhogy eddig sosem vette észre? Egyáltalán; kik hagyták itt és miért?
A kerék előtt néhány méterre két kőoszlop állt. A tetejükből kiálló szúrós vasrudak kíméletlenül döfték keresztül az éjszakát. A férfi összerezzent. Sajátjának érezte a fájdalmat, amikor erre gondolt. A kényszer, hogy belépjen, mind erősebben szorította magához; de valamiért mégsem akarta megtenni. Végül lábai engedelmeskedtek és átlépett a hajdan volt kapuk kőtornyai között, melyeket most hideg kékre festett az éjszaka. Térdig gázolt a fűben, melynek suhogása végre megtörte a kínzó csendet. Az óriáskerék egyre csak tornyosult felette, szinte már uralkodott rajta. Gyermeki rajongás töltötte el, amikor végre a tövéhez ért. Ahogy felnézett néhány lépést kellett tennie hátra felé, hogy a tetejét is láthassa. A szerkezetet benőtte a borostyán és más növények, melyek szárai tehetetlenül csüngtek alá, olyanná téve az összképet, akár egy szürrealista festmény.
Váratlanul azonban valami más is keveredett a suhogó fű nyugtató hangjával. Gyerek hang. Mégpedig közvetlen közelről. A férfi ijedtében oldalra kapta a fejét. Két kisfiú volt, talán hat év körüliek. Műanyag puskákkal lövöldözték egymást és ügyet sem vetettek rá
mintha nem is látnák őt. „Beng! Beng!” – kiabálták. A férfi egy pillanatra maga elé meredt a meglepetéstől, de mire visszanézett már senki sem volt ott. „Mi volt ez?” Talán csak képzelte. Talán túlságosan megbabonázta az a vacak óriáskerék meg a gyerekkori emlékek. De mégis… Olyan valódinak tűnt. „Talán elfutottak.” – gondolta. Körülnézett, de csak a félhomály csendes derengése nézett vissza rá. Azon a helyen, ahol a fiúkat látta, nem nőtt fű. Ott vastag por borította a földet. A férfi óvatosan kilépett a porba, mely olyan puha és finom volt, hogy a cipője talpa úgy süllyedt bele, akár a tengerparti homokba. A porból valami fekete tárgy állt ki, de épp hogy csak észre lehetett venni. A férfi a lábával kissé kijjebb lökte a valamit, hogy lássa, mi az. Egy, az időtől láthatóan megkopott, műanyag játék pisztoly volt. Épp olyan, mint amivel a srácok játszottak az előbb. „De hát ez nem lehet az! Ez nagyon rég itt lehet már.”
Megijedt. El akart szaladni. Ki erről a helyről. De mégsem tette. Maga sem tudta, miért, beljebb ment, az óriáskerék háta mögé. Itt már egyáltalán nem volt fű. Por borította a talajt, mintha még mindig nap, mint nap járnának ide szórakozni az emberek.
Egy ringlispíl tárult a szemei elé. Ez is óriási volt, rozsdás és ennek is borostyán csüngött minden részéről. A csíkos, idő tépázta ponyvatetőn kiégett lámpák maradványai adták hírül, hogy valamikor késő estig lehetett itt mulatni. A lovak fehérek voltak, róluk furcsa mód nem kopott le a festék, éppen hogy csak itt-ott. Egy pillanatra úgy tetszett, mintha valódi lovak lennének, kopottas, hófehér szőrüket mintha meg-meg borzolná az éjszaka hűvös szele. De a férfi gyorsan elhessegette ezt a rémisztő, agyament gondolatot. Nem hiányzott egy újabb vízió, mikor már majdnem sikerült meggyőznie magát, hogy a két kisfiú bizonyára a városból való, és mikor észrevették őt, egyszerűen csak megijedtek és elszaladtak.
Megint volt valami a vastag por alatt. Ezúttal egy egészen nagy tárgy. Felemelte. Egy kalapács volt, aránytalanul óriási fejjel. A férfi körülnézett. Valami olyan után kutatott, aminek megfelel mindez. Csakhamar rá is akadt. A ringlispíl melletti játék volt az. Ő maga is ismerte még gyerekkorából: egy magas oszlop tetejére kell felküldeni egy golyót a kalapács segítségével, úgy, hogy megkonduljon a csengő. Ha sikerül, ajándék jár. Visszapillantott a kalapácsra. Ekkor hirtelen kigyúltak a forgó fényei és a fehér lovak nekilódultak. Zene harsant fel valahonnan a sötét távolból. A paripákon ekkor még nem ült senki, de egyszerre hangok hallatszottak. A ringlispíl következő fordulatánál, mintha a semmiből tűntek volna elő, gyerekek ültek a lovakon. Nevettek, kiabáltak. A vattacukor édes és a pattogatott kukorica sós illatának kellemes keveréke töltötte be a hűvös levegőt. Olyan volt, mint egy időutazás. A kalapácsos játéknál először csak hangokat lehetett hallani, néhány pillanattal később társultak csak hozzájuk testek. Gyerekek voltak ők is. Körbeállva a játékot biztatták társukat. Ő ütött, a csengő pedig megkondult a magasban. A férfi döbbenten figyelt, immár biztos volt benne, hogy amit lát, az nem csupán álom vagy képzelgés. A kezében lévő kalapácsra pillantott, majd vissza a gyerekekre.
A zene egyszerre halkulni kezdett és olyan hirtelen, ahogyan jött, el is némult. A ringlispílt újra borostyán borította, a lovak újra mozdulatlanul álltak, dülledt szemgolyóikkal a sötétségbe meredve. A gyerekek eltűntek, mintha nem is lettek volna. Akár egy filmbéli vágásnál, úgy lépett egyik kép helyébe a másik és változott a holtbéli táj nyüzsgő vidámparkká, majd vissza. A férfi egy darabig csak állt ott, mozdulatlanul. Agya nem volt képes feldolgozni a látottakat. A valóság és a képzelet mezsgyéjén járt, ott, ahol még nem válik szét a kettő, hanem összemosódik, együvé lesznek, mint az előbbi édes és sós illatok.
A férfi végre elindult. A forgó mögött egy barlang bejárata ásított feketén. A bejárat tetején egy óriási bohóc mellszobra vigyorgott az égre, kék pöttyös ruhában és csörgős sipkában. A férfi megtorpant. Valamiért nem tudta leszakítani tekintetét a cseppet sem megnyerő bohócról. Megbabonázva állt ott, mintha gipszbe öntötték volna. Csak a gondolatainak volt ura, ami szinte sikított a láthatatlan béklyó fogságában. Ekkor a bohóc mozdulni látszott. Fejét lefelé bólintotta, üveges tekintetét mélyen a férfi tekintetébe fúrta és eszelős vigyorra húzta a száját. A férfi rémületében hátrálni kezdett. Olyan gyorsan, hogy majdnem hanyatt esett. Ekkor tudta csak kitépni tekintetét a bohócéból. Mire újra felnézett a figura ismét az eget bámulta és mozdulatlan volt. A férfi a barlangra pillantott, szemeivel próbálta átfúrni a sötétséget, de hiába. Most vette csak észre, hogy a kalapács még mindig a kezében van. Olyan gyorsan dobta el, mintha áram rázta volna meg.
Sarkon fordult és szapora léptekkel megindult a kijárat, a két kőoszlop felé. Végre elérte a füves részt. Már az óriáskeréknél volt. Még egyszer felnézett rá, de félúton, mintha a tekintete meggondolta volna magát, inkább a háta mögé pillantott. Senki. Futva viharzott át a kapun, majd eltűnt a dombok között.
A vidámpark ekkor újra életre kelt: nekilódult a ringlispíl, felsikoltott a zene, kigyúltak a fények. Gyerekzsivaj harsant fel a semmiből, de csak néhány pillanatig, hogy aztán ismét a csend nehéz palástja burkolhassa be a tájat.