A vihar

( Régi történetek a gyermekkoromból )

Az ötvenes évek szegénységében minden család igyekezett a lehető legtöbb munkalehetőséget megragadni, amivel egy kis pénzt, vagy terményt szerzett. Így jutottunk mi is illetményföldhöz, amin kukoricát és krumplit termesztettünk. Kukoricát címereztünk hetekig az állami gazdaságban, nagyon fárasztó és keserves munka volt ez, főleg eső után. Anyánk nyaranként néha napokig ment a szomszédasszonyával a gabonaföldekre anyarozsot szedni, amit azután leadtak és egy kis plusz forinthoz jutottak. Gyógyszert csináltak ebből a madárkörömhöz hasonló gombából, ami valójában betegsége volt a gabonának. Jártunk krumplibogarat is szedni, de oda mi gyerekek is mentünk. Ezt borzasztó undorító és kilátástalan munkának találtam, legalább is én így éreztem, mert nagyon irtóztam a bogaraktól, és másnapra ismét annyi ronda kis csíkossal volt tele krumpli, mintha ott se lettünk volna előző nap. Ez a kártevő akkortájt szaporodott el nálunk, azt mesélték, hogy az amerikaiak szórták le őket repülőről. Mi ezt elképzelhetőnek tartottuk, mert úgy tanultuk, hogy Amerika a legnagyobb imperialista ellenség, ott csak bűnözés van és kizsákmányolás. Ott az emberek egésznap csak rágóznak, kólát isznak, és nem dolgoznak, lopásból és rablásból élnek. Ide vezet a kapitalizmus mondták. Azt gondoltuk, hogy ott biztosan csak gonosz emberek élnek, és azok képesek ilyesmire. Gyerekként ezeket a marhaságokat elhittük, mert semmi és senki nem cáfolta meg. Csak a Szabad Európát lehetett hallgatni, mint az ellenség hangját, de azt is csak egy jobbfajta rádión és akkor is gyatra minőségben, ám az emberek többsége 56 után csak a szerettei üzenetét várta a rádiónál.

Jól jött az így keresett plusz pénz, mert nálunk mindig az volt a legkevesebb. Gondból, bajból, vitából bezzeg jutott elegendő. Ha anyánk eljárt munkára, mi gyerekek egyedül maradtunk, játszottunk az udvaron, vagy kint csatangoltunk. Amikor apánk hazaért gyorsan főzött egy kis paprikáskrumplit tarhonyával, csak ezt tudta megfőzni, és mi faltunk, anyánknak gyorsan eltett belőle, mert mi mindent elpusztítottunk pillanatok alatt, pedig kaptunk hozzá egy nagy karéj kenyeret is. Nem is csoda, hiszen a reggelire kikészített tejen és egy darab kenyéren kívül délutánig nem ettünk semmit, kivéve azt az esetet, ha megmásztuk az eperfákat, és ha szerencsénk is volt, találtunk érett gyümölcsöt rajta.

Már nagyobbak voltunk és kijártunk kapálni a két Lajta között lévő kukoricaföldre, csak mi hárman, a húgommal és az öcsémmel. Az öcsénk ekkor még nem volt több nyolc évesnél, csak játszani szeretett, kapálni nem. Amint kiértünk, már ott is hagyott bennünket, ment nyulászni az erdősávba, és a kezdetleges horgászbotjával, horgászni a Lajtába. Mire hazafelé készülődtünk, mindig előkerült, de se nyulat, se halat nem fogott sohasem. Ha nagy meleg volt, mi is lementünk a Lajtához fürödni. Ez a Lajtaág nem volt mély, csak a hídnál, de ott nem mentünk bele, mert ott az örvény is sok volt. Itt tanultunk meg úszni magunktól, kezdetben kutyaúszásban, majd ellesve másoktól, rendes mellúszásban, segített bennünket a víz gyors sodrása.

Anyánk induláskor mindig a lelkünkre kötötte, hogy ha vihar jön, ne menjünk a vízparton álló nagy fűzfák alá menedékért, mert oda csapkod le leggyakrabban a ménkű. Hasaljunk bele az erdősáv melletti traktorút csapásába, így nem üt agyon bennünket a villám. Egy forró délután a semmiből hirtelen vészjósló sötét felhők teremtek a nyugati ég alján. Az öcsénknek meg híre hamva sem volt. Eldobáltuk a kapáinkat az erdősávban, mert a mama azt is a lelkünkre kötötte, hogy villámláskor ne legyen a kezünkben, mert vonzza a villámokat. Uzsgyi, futásnak eredtünk, és kiabáltunk, hátha meghallja valamerre a csavargó. Már feltámadt a szél, és nagy kövér cseppek kezdtek hullani a fejünkre, amikor megláttuk futni a parton lefelé, a vékony kis lábait hihetetlen szaporán szedte. Mikor végre odaért hozzánk, dörgött villámlott és zuhogott az eső. Mi szófogadóan belefeküdtünk a traktor vájta mélyedésbe az úton, szépen egymás után. A gödör pillanatok alatt megtelt a sáros latyakkal. A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is ült. Az eső még esett, de az ördög már verte a feleségét, mert kisütött a nap. Mi a három tetőtől talpig sáros ijedt gyerek felállt és egymást nézve egyszerre csak gurgulázó kacagásba törtünk ki. Levezetve a félelem okozta feszültséget visszaültünk a sárba és ott fuldoklottunk a nevetéstől. Tanakodtunk, hogy belemenjünk a Lajtába fürödni, de nem mertünk, mert víz a hirtelen jött esőtől megemelkedett és még sebesebben folyt. Elindultunk hazafelé azon sárosan mocskosan. A faluba érve kevés ember járt az utcákon, de az mind megkérdezte, hogy mi a fene történt velünk. A hasukat fogták a röhögéstől, amikor elmondtuk nekik mitől vagyunk ilyen sárosak. Anyánk nem sokat törődött a sáros ruhánkkal, ő csak örült, hogy épségbe hazakerültünk.