A visszhang

Maris néni kitartóan csoszogott a templom felé. Jobb kezével botját markolta, bal kezével a vállára terített kendőt fogta össze a mellkasánál. Messze lakott a templomtól, mégis mindig gyalog járt oda. Mi mással is járhatott volna, hiszen gyerekei alig néztek felé…
És most ráadásul késésben volt. Maris néni szíve úgy kalimpált az erőlködéstől, mint a nagyharang feltámadáskor. Sietett, már amennyire lába engedte, hiszen a miséig még el akarta végezni a szent olvasót. Befordult a templom utcájába, és felsóhajtott. „Végre, végre…”
A templom öreg tornya büszkén meredt az ég felé, s onnan a magasból méltóság teljesen nézett végig az alatta elterülő falun. Nem messze, az utca másik végén gyerekek egy csoportja zsibongott: kiabáltak, veszekedtek, nevettek, de Maris néni ezt nemigen hallotta. Nem is látott el rendesen odáig, így a gyerekek kiléte is titokban maradt előtte. Csak arra gondolt, hogy az ő Sárika unokája is köztük lehet. De valószínűleg őt se ismerné már meg, hiszen olyan régen látta… A Zsuzsó még őt is eltiltotta tőle.
Belépett a templomba, és ahogy szokás, a szenteltvízbe mártott kezével keresztet vetett. Jól esett neki a benti hűvös levegő a nagy sietség után. Ilyenkor szerette legjobban ezt a helyet: mikor csönd van, és nincs ott rajta kívül senki más. Szeme végigfutott az oltáron. Tekintete elidőzött a feszületen meg az Oltáriszentségen. Mindig is csodálattal nézett ezekre a szent tárgyakra, mert neki mindig is az élő Istent jelentették. Előrement az első padhoz, ott letámasztotta botját, majd leült. Minden mozdulata visszhangot vert az üres templomban. Zsebéből elővette szemüvegét, rózsafüzérét és az 1942-ben nyomtatott imádságos könyvet, amit még elsőáldozására kapott az édesanyjától. Azt tervezte, hogy majd Sárikának adja tovább, de sose volt még rá megfelelő alkalom.
Feltette szemüvegét, és kinyitotta a könyvecskét a megfelelő oldalon. „A dicsőséges olvasó titkai” szuszogta. Már csak megszokásból olvasgatta el őket, hiszen már réges-rég tudta fejből az összes titkot. Aztán szépen nekilátott.
– Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen… – mormogta halkan, ujjai közt morzsolva a rózsafüzért. Szavai furcsa visszhangot vertek, de nem törődött vele. Bár efféle utóhangzást még sosem hallott imádkozás közben – pedig bizony jó ideje imádkozott már egyedül, – a dolgot betudta annak, hogy a rossz hallás a korral jár.
Aztán csak mondta sorba a Hiszek egyet, a Mi atyánkat s az Üdvöz légyeket. Imádkozott, hogy egészségi állapota ennél jobban már ne romoljon, hogy megköszönje eddigi életét a Jóistennek és hogy még egy darabig ne kelljen megjelennie az Úr színe előtt. De imádkozott ő a lányáért is, a Zsuzsóért. Meg a kisunokájáért, a Sárikáért.
– Üdvöz légy, Mária… – kezdte már a harmadik tizedet, s a szemek egyre fogytak a füzéren. A visszhang is egyre ismételte utána a szavakat.
Maris néni szeme megtelt könnyel. Nem tehetett róla, Zsuzsó akkor is az ő lánya, ha mostanában alig megy el hozzá, meg ha a Sárikát se viszi hozzá soha. Még akkor is, ha őt az öregek otthonába akarja bedugni, csak mert alig bír járni, s a szeme meg a füle sem az igazi már. No de végtére is, milyen legyen egy öregasszony?
– De azért, Jóistenem, ne bántsad a Zsuzsót! Jót akar az – motyogta, s a könnycseppek végigfolytak barázdált arcán. – Mi Atyánk, aki a mennyekbe' vagy…
A visszhang is suttogta: „Mi Atyánk, aki a mennyekbe' vagy…” Maris néni gondolatai vissza-visszaszálltak a lányához. A' mindig ollyan idegesen, folyton csak magyaráz meg magyaráz. Mer' nem teccik neki, hogy itten akarok maradni. Aztán ott van a Jancsi is, az ura. Az meg sosincs itthol. Dógozik.
– Asszonyunk, Szűz Mária, kegyelemmel teljes…
Csak a Sárikát engednék néha őhozzá. Tán azt se tuggya, ki az öreganyja. Nem rég vót az iskolába' anyák napja, oda se hítak… Pedig most elsős a kis bogaram. Nem jött el még a Zsuzsó sem.
Maris néni mégse tudott haragudni a lányára. Egyedül élt, nem volt neki senkije rajta kívül. Az ura már tíz éve meghalt, s a fia Pesten élt. Egy évben kétszer-háromszor szokott lejönni látogatóba, és olyankor Maris néni nagyon boldog tudott lenni. Péterke sosem vinné őt el az öregek otthonába!
– Jaj, Zsuzsókám…! Aki téged, szent Szűz, a mennybe fölvett…
„Aki téged, szent Szűz, a mennybe fölvett.” Maris néni szíve összeszorult a gondolatra, hogy talán úgy fog meghalni, hogy az unokáját nem látja többet. Ő a templomon meg a bolton kívül máshová nem jár el. Otthon nézi a tévét vagy hallgatja a rádiót. Ha kedvet érez hozzá, kötöget: pulóvert, sálat, miegymást. És mindig várja, hogy a gazdájuk egyszer betoppanjon értük piros kis szandáljában, csalafinta mosollyal az arcán.
A sekrestyéből ekkor kilépett a plébános, hosszú fekete reverendában. Korosodó, pocakos ember volt, aki már húsz éve állt ennek az egyházközségnek az élén. Letérdelt az Oltáriszentség előtt, aztán hátraindult a gyóntatószékbe, hogy ott várja a további híveket.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszönt illedelmesen Maris néni.
„Dicsértessék a Jézus Krisztus!”
– Mindörökké. Ámen – válaszolt mosolyogva az atya.
S lám az ő szavai is visszhangzottak. „Mindörökké. Ámen.”
Maris néni letörölgette arcáról könnyeit, s tovább imádkozott. Könyörgött az Úrhoz, hogy mutassa meg hatalmas erejét, tegyen csodát, s lágyítsa meg a Zsuzsó szívét.
Lassacskán a szemek elfogytak az ujjai közül. Még elmondott a végére egy Mi Atyánkat, és ezzel befejezte a szent olvasót.
– Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen.
Óvatosan kiszállt a padból, hogy ő is hátramenjen, az utolsó előtti padsorba, ahol misén szokott ülni. Botja után nyúlt, és bizony szüksége is volt rá, mert ahogy megfordult, megpillantott egy kislányt négy sorral hátrébb, csalafinta mosollyal az arcán. Maris néni nem tudott megszólalni, de mikor a lányka kikászálódott a padból, odament hozzá és átölelte, szemét ismét ellepték a könnyek.
– Csókolom, nagymama – köszönt vidáman a visszhang.