A zászlókísérő hetedikes története

Ballagás van. Olyan szívbemarkoló ez az egész. Pláne ha belegondolok, hogy most a strandon napoztathatnám magam, vagy a légkondis lakásban fekve bámulhatnám a tévét.
De nem. Én itt állok a tűző napon, fancsali képpel, várva, hogy vége legyen, és húzhassak haza.
Eszembe jut, hogy ez egy ballagás, és ilyenkor sírni kell, vagy legalábbis sajnálni, hogy végre szabadulnak diáktársaim. A félig szenvedő, félig unott arcomat valami megértően szomorúra kellene cserélni. De hogyan?
Végignézek a nyolcadikosokon. Csillának a szempillaspiráltól fekete könnyei majdnem felébresztenek bennem valamit. Igen, ez a valami az, hogy mennyire gyűlölöm, és nem kell többé látnom a vakolatos képét.
Tovább!… Mikor a tekintetem Nikihez és Kittyhez ér, kissé összerándul a szívem. Őket kettőjüket igazán kedveltem, sőt, a barátnőim. Mind a ketten jó messzire mennek tovább tanulni, tehát nem valószínű, hogy még újra látjuk egymást. Ez már kishíján előhoz belőlem egy könnyet, de a tekintetem a volt barátomra téved.
Olyan elkeseredettnek látszik… Olyan vigasztalni való…
Az énekkar valami szomorú dalt kezd el énekelni, de a fejemben felzendülő zene elnyomja a hangjukat. "Többé az sem érdekel, ha kivagyok rúgva. Eleget ittam és mostmár bevagyok rúgva. Nem számít már, hogy a hajnal hol talál rám, mi lesz velem, azt csak az isten tudja…" Ahogy nagy kedvencem, a tankcsapda énekli.
Ő mesélte még nem rég, hogy ha hazamegy a ballagásról, teljes hangerővel ezt fogja nyomatni. Rég volt az a nemrég, de a dal folytatódik bennem… "Az életem nője, az pont olyan mint te, mert bármit mondtam ő, mindig elhitte…" Vajon ennél a résznél rám fog gondolni?
– Jaj, már te is Sára? – súgja oda Enikő.
'Mi én is?' – akarom kérdezni, de fölösleges, mert körülöttem minden elmosódik, és egy tűzforró könnycseppet érzek végig gurulni az arcomon.
Hát eljutottam erre a pontra: nem a saját ballagásom, és mégis bőgök.
Elmosolyodva megtörlöm a szememet, és hogy eltereljem a gondolataimat, ismét elmerülök az önsajnálatba. Mikor mehetek már haza?