A zongora mögött

A színház nem volt ugyan nagy, talán túl kicsire is tervezték a város igényeihez képest, mindenesetre teltház volt ezen az estén. A közönség izgatottan sugdolózott, egyenlőre még nem a zenekar csigázta fel az érdeklődést, hanem ismerősöket kerestek, és találtak is a nézőtéren. Amint megpillantottak egy-egy ismerős arcot, a világért sem hagyták volna ki, hogy megjegyezzék: lefogyott vagy meghízott, a múltkor is ezt a ruhát viselte, igazán elmehetne már fodrászhoz, és egyébként is most hagyta el az ura.
Ilyenkor még a férfiak sem maradtak ki a pletykálásból, sőt, ők mesélték a legizgalmasabb történeteket, melyeket mellesleg a szeretőiktől hallottak. Sokan éppen ezért jártak el az előadásokra, nem pedig zenéért. Akit pedig az előadás érdekelt, mindig meg lehetett különbözetni a folyamatosan morajló tömegben: a műkedvelők csendben, türelemmel várták a függöny felgördülését, és nem voltak estélyi ruhában, tárgyat adva ezzel a többiek mulatságának.
Ezen az estén jazzkoncertet adott egy névtelen zenekar. A színpad mögül súlyos tárgyak ide-oda rakodása hallatszott ki. A függöny alatt árnyékok úsztak, és keresztezték egymás útját. Rengeteg ember készítette elő a színpadot, mert késésben voltak. A rendezők idegességének szaga kiszivárgott a nézőtér fülledt levegőjébe, és még jobban felcsigázta a közönséget.
Aztán csend lett hátul, és a lámpák elhalványodtak a zöld bársonyszékek fölött. Elhallgatott a tömeg. A függöny ünnepélyesen emelkedett a magasba, és megmutatta az eddig a színház méhében érlelődő egységet: tökéletesen szimmetrikusan elrendezett díszlet, hangszerek, és a három férfi. Bal oldalt narancsszínű selyemingben állt egyikük, kezében egy basszusgitárral. Várakozással nézett a közönségre, ahogyan ők is így méregették. A jobb szélen lila, esőerdő mintás selyeminget viselt a zongora mögé rejtőzött fiatalember. A középen álló magas férfira tekintett, mintegy figyelmeztetve mindenkit: őt nézzék, ő itt a fő látványosság.
A középső férfi kék ingben állt, előrébb, mint a többiek, és fölébük is magasodott. Arcán behízelgő mosoly ült, szaxofonját maga mellé tartotta, hogy egészében láthassák. Diadalittasan fogadta a közönség köszöntő tapsát. Aztán rápillantott a másik kettőre, bólintott, és belekezdtek a játékba. Nem volt igazi, nem szívből fakadt, és nem a véletlen hozta a dallamot. Az elfásulásig kigyakorolt számokat játszottak, de ezt leszámítva hatásos volt a zene, és még az egyébként unatkozókat is megnyerte.
A koncert vége felé, mikor már mindenkiben megérett valami katarzis-féle, a magas férfi a szaxofonnal elindult lefelé a színpadról, és egy különösen hosszúra nyúló szóló alatt bejárta a szélesebb sorokat a nézők között. Tekintetével, mint egy kígyóbűvölő megigézte a nőket, és férfiasságának teljes tudatában úgy vonult végig a nézőtéren, hogy a nők lelkéből fonódó hosszú vágyfonalat húzott maga mögött.
Az asszonyok, akiket egytől egyig csalt a férjük, akik megöregedtek, és már senki sem mondta róluk, hogy pont olyanok, mint tíz évvel ezelőtt, megadták magukat ennek a tekintetnek. Nem hallották a zenét, nem látták a zenekart, csak a kígyóbűvölőt. Érezték az illatát, gondoltban szeretkeztek vele, és megfeledkeztek a mellettük ülő férjükről.
Véget ért a szám. A szaxofonos varázsa még a levegőben ült, csak őt figyelték, mikor visszatért a színpad közepére. Pár szóval elköszönt, bemutatta a zenekar tagjait, mint szükséges kellékeket, és tekintetével még mindig az asszonyok pillantását kereste. Aztán egy hirtelen fordulattal eltűnt a függöny mögött, és ezzel még jobban fokozta a nők izgalmát.
A hallgatóság nem akarta elhinni, hogy vége, mozdulatlanul ültek székeikben, mint akiket letaglóztak. Csak lassan kezdtek kiszállingózni a teremből, ki az előtérbe, ki az utcára, a kocsijukba, az otthonukba, hogy az ágyukban tovább álmodozzanak arról a figyelmes tekintetről, amely mögött nem látták a számítást. Aznap este az összes albumot eladták, amelyet magukkal hoztak.
A színház mögött fáradtan, és diadalittasan pakoltak be a kisbuszba, hogy tovább hajtsanak a következő városba, és meghódítsák azt is. A magas férfi vezetett, a másik kettő hallgatagon ült hátul, és megfáradt mosolyuk mögött csak az elvégzett feladat után elhatalmasodó megkönnyebbülés bujkált.

A szobára sötétség borult. Az a fajta félhomály ülte meg, amit nehéz kiűzni: beleitta magát a falakba. A lakás évek óta így állt. A redőny csak résnyire volt felhúzva, hogy látni lehessen, merre jár az ember. Máté már hozzászokott ehhez az állapothoz, sőt, a teljes sötétségben is eléldegélt volna. Érzékei úgy tökéletesedtek ebben az önként vállalt vakságban, mintha tényleg elvesztette volna a látását. A halvány derengés épp csak arra szolgált, hogy ha nehézkesen is, de olvasni lehessen mellette.
Volt a fiúban némi tudatosság, mikor az állandó homályt választotta: így jobban tudott koncentrálni a zenére. Zongoráján úgy érezte a billentyűket, mintha semmi sem választaná el a testétől: a sötétben nem látszott, hogy nem egy anyagból valók. Órákig játszott, mindig különleges dallamokat, amelyek nem hasonlítottak semmilyen zenéhez: olyan ember, aki nem mélyedt el kellőképpen a sötétségben, ügyetlen zagyvaságnak hallotta volna. De sosem volt hallgatósága.
Olvasni szeretett még. Így, hogy betűnként kellett kiolvasni a szavakat a homályban, különösen élvezte a könyveket. Néha írni is megpróbált, de számtalanszor döbbent rá, hogy csak azokat a szavakat másolja, melyeket nagy írók soraiból olvasott ki. Ilyenkor tiszteletteljesen letette a tollat, és gondolatban átengedte annak, aki megérdemli, hogy a kezébe vegye.
Törékeny lelke szülei sorsának azonosságából jött létre: híres művészek voltak. Édesapja hegedűn játszott, édesanyja pedig remek költőnő volt, bár csak kevesen ismerték el. A mai nemzedék nem ismerte fel az értéket. Devianciára vágyott a szépség feladásának árán is.
A férfi most odalépett az ablakhoz, és a majdnem teljesen leengedett redőny résein áthatoló fény megvilágította alakját: nem volt magas, de arányos volt a testfelépítése, a mozgása pedig légies. Vékony volt és izmos. Ha valaki hosszan vizsgálgatta volna, talán az jut eszébe, hogy milyen szép férfi lett volna belőle, ha beengedi a fényt az életébe, és szabadon engedi testének kivirágzását.
Az esőt nézte a kis lyukakon át, meredten és szeretettel. Aztán óvatosan kitárta az ablakot, és kinyúlt a levegőbe, hogy a bőrén érezze a vízcseppeket. Lehunyt szemmel élvezte. Egyszerre érezte simogatásnak és karmolásnak, ahogy a kezére csapódtak a hűvös cseppek. Arra gondolt, hogy olyan ez, mintha szeretkezne az esővel. Mintha a természet lenne a szeretője: olyan gyönyörű, és tökéletes lény, amely emberek között nem akad.
De futó zápor volt csak, vagy futó kaland, ahogy ő érezte. Elégedetten eszmélt fel, és mielőtt becsukta volna az ablakot, kivételesen végigfutatta a szemét a ház előtti füves parkon. Egy lány állt a semmi közepén. Fehér ruhája csurom vizesen lógott rajta, és semmi sem volt nála. Fölfelé nézett.
Milyen különös, gondolta Máté. Az emberek nem szoktak felfelé nézni, mikor csöpörög az eső. Kicsit el is mosolyodott rajta, hogy fél mindenki tőle, mintha tűzből lenne a testük. Aztán azon kezdett gondolkodni, hogy talán van is ebben némi igazság, mikor rádöbbent, hogy az a lány csak azért néz kitartóan felfelé, mert őt nézi.

A próbateremben fullasztó meleg volt, ugyanis egy lakóház mosókonyhájában volt berendezve. A hangszigetelés miatt pedig az ablakok is be voltak vonva egy vastag borítással, ezért még a levegő sem járt. A billentyűs már ott volt, ő nyitotta mindig a termet, leszedte a fehér lepedőket a hangszerekről, behangolta mindegyiket, és kávét főzött. Mire a másik kettő megérkezett, már élet költözött a magányos szobába.
A gitáros fiút Ferencnek hívták, és egyáltalán nem jelentett neki sokat a zenekar, csak hobbi volt számára a többi elfoglaltsága mellett. Talán a zenéjük jellegtelenségének ez volt az egyik oka. Időnként elkésett, aztán lepergette magáról a „főnök”, szavait.
Őt Giorgionak kellett szólítani, mert túl hagyományosnak tartotta a szüleitől kapott György nevet. Már rég megváltoztatta volna, de félt tőle, hogy nem ő örökli a szülei panellakását, ha azok tudomást szereznek róla. Ezért választotta ezt a köztes megoldást.
A hármuk közötti kapcsolat nem terjedt a próbákon és a fellépéseken túl, sosem ittak meg még egy sört sem koncertek után. Mikor találkoztak, akkor sem esett sok szó közöttük, ha mégis, akkor Giorgio vitte a szólót, és ha belekezdett, végeérhetetlenül ömlengett magáról, és ez legtöbbször a tehetségének dicsőítésében ki is merült. A másik két férfi türelmesen hallgatta. Valamiért nem mertek volna közbeszólni. Egyikükben unalom volt, a másikban csodálat.
Máté az évek során észrevette magában az egyre erősödő vonzalmat. Eleinte arra gondolt, hogy elismeri Giorgo művészetét, de aztán rádöbbent, hogy nem erről van szó. Mikor együtt játszottak, a háttérből Máté is őt nézte, mint a közönség. Úgy látszott, az igézet minden irányba hatott. Elnézte széles vállait, a zenére hullámzó testét, és arra vágyott, bárcsak rá is úgy tekintene egyszer, ahogy a közönséget bűvöli.
Az ilyen esték után jó pár napig a férfivel álmodott, de sosem érintették meg egymást. Csak ültek valamilyen napfényes helyen, Giorgio beszélt, ő pedig hallgatta, és ilyenkor mindig úgy nézett rá. Az egyik álomban azonban nem így történt. Akkor egy szakadék szélén álltak, egymás kezét fogták, és Máté végre kimondta, ami a lelkét nyomta évek óta: szeretlek. Erre a férfi elengedte a kezét, és zuhanni kezdtek.
Mikor felébredt, érezte, hogy nem szabadna ilyen dolgokról álmodnia. Attól kezdve tudatosan elhessegette a szeme elől a férfi képét, és megpróbált a zenére koncentrálni ahányszor csak találkoztak. Ezek után egyre ritkábban álmodott vele, de ilyenkor mindig közelebb kerültek egymáshoz. Ez végképp megijesztette őt.
Ezen a próbán sikerült megállnia, hogy rápillantson az előtte hullámzó testre. Félmeztelenül voltak mindhárman, az elviselhetetlen meleg miatt. A billentyűkre meredt: fekete- fehér,ujjak alatt hullámzó fekete- fehér billentyűk, nincs más, csak fekete és fehér. Egészen kívül került a tudatán, megbújt a tudalattijának barlangjában, de ide is bekúszott a szaxofon hangja, csak a lágy duruzsolás, csak az éles lélegzetvételek, csak a bőr alatt kígyózó izmok…
Alig várta, hogy vége legyen a próbának, és ezúttal ő rohant el legelőször. A zuhogó esőben nem nyitott esernyőt, a haja alatt kis patakokban kanyargott a víz, és az arcán folyt le, ő pedig itta, ahogy a szájához ért, hogy belül is lehűlhessen. Öntudatlanul ért el a saját házáig, és szinte átlépett a fűben ücsörgő lányon.
Ugyanaz a lány volt, akit múlt héten is látott az ablakból. egy kicsit meglepődött, meg is torpant, de aztán tovább sietett. Mindenesetre ez magához térítette kicsit, és ennek köszönhetően meghallotta, hogy a lány utánaszólt:
– Hé, állj már egy kicsit, itt várok egy órája!
– Mire vársz? – kérdezte visszafordulva Máté.
– Mire várnék? Rád várok. Nem hívsz fel magadhoz?
A férfi elgondolkodva állt egy darabig, aztán gondolataiba mélyedve szó nélkül elindult a lépcsőházba. Kezdett visszatérni az előbbi kábulatba, és nem is hallotta, ahogy a lépcsőkön mögötte loholt a lány. Mikor lakása előtt a kulccsal bajlódott, a lány utolérte, és megint megszólította:
– Add csak ide, majd én kinyitom. A nagynéném ajtaján is ugyanilyen a zár.
Máté szó nélkül átadta a kulcsot. Hamar bejutottak. A kinti sötétség csak árnyéka volt annak, ami a lakásban honolt. A lány botorkálva követte a sötétben a férfit, aki egyáltalán nem volt olyan állapotban, hogy meglepődjön ezen.
– Láttalak a legutóbbi koncerteteken, és rögtön megtetszettél. Szeretnélek megismerni. Vagy ne kerteljek? Hát persze, biztosan hozzászoktál már! Feküdj le velem, nagyon szeretném!
A férfi megdöbbent a lány szavain, mert őt rendszerint nem vették észre a színpadon, de gondolatai egyre vissza-visszatértek egy álomképhez, és nehezére esett foglalkozni bármivel, ami ezen kívül esett. A szoba sötétje is elfeledtette a lány jelenlétét, csak addig volt tudatában, amíg az beszélt hozzá.
– Egyébként Ritának hívnak. Játssz nekem valamit a zongorádon! – mondta, és a odatapogatózott a fekete monstrumhoz, felemelte a fedőlapot, és lenyomott pár billenytűt.
– Azt hagyd, kérlek – mondta Máté, és arrafelé meredt, ahol a lányt sejtette.
– Ne légy ilyen mogorva. Nem értem, miért vagy mindig ilyen sötétben, már megfigyeltem, hogy mindig így vannak a redőnyök: lehúzva. De nem baj, ez így most pont jó lesz nekünk, igaz? – mondta, és a férfi mellé telepedett. Többet nem szólt egyikük sem.
A lány levetkőzött és a férfiról is levette a ruháit. Máté szinte meg sem mozdult, de lassan felébredt benne valami, amit évek óta altatott magában. Felnézett, a lány körvonalait csak érezte a sötétben, de szépnek találta. Lassan felé nyúlt, és végigsimított rajta. Szeretkeztek.

A következő hónapokban Rita gyakran járt az eldugott lakótelepi házban, de mindig csak rövid időre maradt, épp csak amíg együtt volt a férfivel. Sikerült elérnie, hogy egy kicsit több fény legyen a lakásban, de más nem változott. Mikor pedig rádöbbent, hogy Máté sosem fog neki játszani a zongoráján, kissé lelohadta a kedve: már nem látta benne azt a művészt, akit – ha csak a magas férfi takarásában is – , de elárasztott a reflektorfény.
Egyre ritkultak a látogatásai, és mikor Máté szóvá sem tette, ő hozta szóba.
– Jelent neked egyáltalán valamit, hogy meglátogatlak?
– Igen.
– Ez nem volt túl meggyőző. Lehet, hogy nem is jövök többet!
– Jó.
– Hát ez felháborító! Egy ilyen alakkal álltam le, aki hozzám sem szól soha, és még csak meg sem köszöni hogy mindezt megteszem neki! Mi bajod van? Miért nem beszélsz soha?
Máté nem válaszolt, még csak nem is nézett a lányra. Hosszú szünet következett, de Rita most dacból nem törte meg a csendet. Azt szerette volna, ha legalább annyit hall a férfitól, hogy szüksége van rá. De érezte, hogy ez nem így van.
– Mást szeretsz, ugye? – kérdezte végül letörten.
– Igen.
– És? Szőke? Vagy idősebb? Ez a baj, ugye? Hogy csak tizenhét vagyok.
Most sem kapott választ, és egyre idegesebb lett.
– Mondd meg a nevét! Tudni akarom! Jogom van tudni!
– Giorgio az. Őt szeretem – mondta, és ez volt a leghosszabb dolog, amit valaha is mondott a lánynak.
– Úristen…Úristen! – ismételgette a lány hisztérikus hangon, aztán felpattant és elrohant. Tehetetlenül csapódott be mögötte az ajtó.
És csönd lett. Sokáig tartó, töretlen csend.

Az étterem rajta kívül üres volt, csak az öregedő pincérnő rohangált még kávéfoltos szoknyájában. Fásultan nézett ki az ablakon, amely beillett volna kirakatnak is. Az utcán sem járkáltak sokan, csak egy két fiatal lézengett csoportokban, és egy idős hölgy pórázon sétáltatta a macskáját.
Már rég befejezte a vacsorát, és unalmában az előtte el-eltopogó visszeres lábakat is végigmérte, és azon töprengett, hol tudna ma estére keríteni egy nőt. Szórakozottan fizetett, aztán kilépett az étteremből. A friss levegőn érezte csak, hogy milyen fülledt volt a levegő odabent. Nekivágott az éjszakának, de alig tett meg pár lépést, valaki finoman rátette a vállára a kezét. Kíváncsian fordult hátra, és csalódott volt, mikor Mátét pillantotta meg.
– Mi van, Matyikám? Nem tudsz jönni holnap? Hogy találtál meg?
– Én csak erre jártam. Vagyis követtelek.
– Mi bajod? Nyögd már ki, hogy mit akarsz, sietek.
– Azt szeretném tudni, hogy mit gondolsz rólam.
– Mit, mit? Tudod, hogy szeretem, ahogy játszol, különben nem is tűrnélek meg a zenekarban.
– És mit gondolsz rólam? – tette fel a kérdést még egyszer, és közelebb lépett.
Ilyen közelről látszott, hogy régóta nem aludt, t alán nem is evett. A szemében vágyakozás és elszántság látszott.
– Hogy rólad? – kérdezett vissza Giorgio, és elgondolkodva nézte a furcsa szempárt.
Máté közelebb lépett, és megfogta a férfi kezét, aki riadtan hátrahőkölt.
– Hát erről van szó? – kérdezte, és megcsillogtatta azt tartózkodó a mosolyt, melyet a fellépések után azoknak a nőknek szánt, akiknek esélyük sem volt az ágyába férkőzni.
– Édesem, nekem más az ízlésem, de azért nincs harag, ugye? – mondta, és sietős léptekkel eltávozott. Egyenesen hazament, ma estére elment a kedve mindenkitől. De azért elégedett volt. Mindig örült, ha valaki a hálójába repült. Így aztán volt miből válogatni.

Máté az étterem elől nem ment haza. Egész éjjel a környéken bolyongott, másnap pedig elment a legközelebbi moziba, egész napra jegyet váltott, és ki sem ment a vetítőteremből. Egy gondolat sem járt a fejében, csak érzések kavarogtak benne, és úgy érezte, hogy nagyon mélyre került: egy keskeny és nyálkás kút legmélyén fekszik elterülve.
Meredten nézte a vetítővásznat, de nem fogta fel a képeket. A körülötte ülők, mikor felfedezték, hogy furcsán viselkedik, odébb ültek. Ő pedig meg sem mozdult, egészen este fél nyolcig. Akkor gépiesen felállt, és a próbaterem felé indult. Úgy érezte, hogy mindenek ellenére muszáj őt látnia. Még akkor is, ha esetleg szégyenkezni fog.
A terem már nyitva volt, mikor odaért, és Ferenc már a hangolással foglalkozott. Amint meglátta az ajtóban Mátét, odasietett, és elállta az útján.
– Giorgio nem szeretne többet itt látni, rendben? Hallod, öregem, ezt nem gondoltam volna rólad. Még jó, hogy nem engem szemeltél ki.
Máté szó nélkül elment. Az utcán eleredtek a könnyei, és végképp nem tudta, hogy merre jár. Úgy hallotta, mintha szólongatták volna, de senki sem járt a környéken, és a hangok végül egy hatalmas vízesés zajává olvadtak a fejében, ami végül a szemén keresztül folyt ki a külvilágba, és arcáról lecsöppenve újabb kis hangfoszlányokká olvadt.
Később hazaért valahogy, de inkább csak az ösztönei vitték oda, mint a tudata. A lakásban besötétített, még jobban, mint ahogy eddig volt. Leült a zongorája mellé, és lenyomott egy billentyűt, de nem tudta folytatni. Elfelejtett játszani, nem irányította többé az ujjait. Az az egy hang viszont szállt, nagyon sokáig lebegett a levegőben, de végül az is elhalt, és akkor csend borult a szobára. Máté lefeküdt a zongora lábához, mint egy hűséges kutya, és onnan többé nem kelt fel.
Elmúlt időkre gondolt, mikor még uralkodni tudott az érzésein, sőt, mikor még nem is tudta, hogy szerelmes. Akárhogy is, nem akart megváltozni, és tudta, hogy Giorgio sem fog. Aztán felidézte a próbákat, a koncerteket, mikor még minden olyan szép volt. Lehunyta a szemét, és hallgatta azt a régi zenét. A szaxofon játszotta a szólót.