Add a kezed! 1/6

Bolondos, áprilisi nap volt. Veszettül fújt a szél, rontotta az amúgy kellemes tavaszi idő hangulatát. Ráérősen baktatott az utcán, s olykor-olykor szembefordult és feleselt a széllel. Bosszankodott, mert minden haja szála az égnek állt, vagy éppen az arcában landolt, hogy semmit sem látott tőle. Olyankor szembefordult a széllel, persze ilyenkor minden haja szála hátra menekült, már nem is volt mit a szemére vetnie. Csakhogy huncut volt ám ez az áprilisi szélkölyök, mert igen gyakran változtatott irányt és sohasem tudta, mikor jön szembe, vagy támad éppen hátba. Nehéz volt kicseleznie.

A térre ért éppen, gondolta itt megpihen kicsit. Igazán kellemes pihenőhely, óriásfákkal, alatta padokkal, bokrok, virágok nyílnak körbe, sőt még egy kis szökőkút is van, ahol madarak fürödnek, és apró gyerkőcök futkároznak körbe-körbe. Itt is kicselezte a kelekótya áprilisi szél, hirtelen hátba támadta és megállásra kényszerítette, mert semmit sem látott, de amint újraindult volna már szembe fújt és eligazította a haját, legalább a szeme elől, hogy láthasson. Alig tett néhány lépést egy pad felé közeledve, amikor ismét hátulról támadott s még mielőtt megállhatott volna…
– Áúúú! – üvöltötte el magát és a fejéhez kapott, amint hirtelen nekiütközött egy éppen ott haladó járókelőnek és a halántéka nyomban lüktetni kezdett.
– Bocsásson meg! Megütötte magát? – kapta el a karját azonnal a férfi, – menjünk, üljünk le egy padra, megnézem magát, túléli-e?
– Túl fogom élni… menjen csak a dolgára…
– Biztos benne? Én azért csak megnézném!
– Ért is hozzá, vagy csak megjátssza magát?
– Mondja, mindig ilyen bizalmatlan?
– Aki kiszolgáltatott, az bizalmatlan, nem tudta? Azt sem tudom ki maga?
– Bocsánat, dr. Ligeti Loránd vagyok.
– Én meg Hajnal Flóra, dr. nélkül. Nos, mit lát? Mondjon már valamit!
– Egy piros púpocskát, mindjárt teszek rá egy kis fájdalomcsillapítót… No és mit csinál Hajnal Flóra dr. nélkül?
– Egy unalmas helyi lapnál újságíró…, aki hetente begyűjti az adatokat, mikor hol nem lesz víz- vagy áramszolgáltatás, vagy éppen a távfűtés szünetel… meg hasonló ostobaságok… Most éppen a Vízműveknél jártam, mert maguktól nem küldik ám el, csak ha jól megfenyegeti őket az ember.
– Sejtésem szerint, jól rájuk ijesztett!
– Naná! Engem a főnököm üldöz, hogy szerezzem meg az adatokat, én meg kénytelen vagyok őket sarokba szorítani… Így megy ez, pedig szívesebben írnék mást…
– Mit írna szívesen?
– Mit? Talán a leginkább regényt, de írok novellákat is, mindig gyalog járok, a város legrejtettebb zugába is, és mindig látok, hallok, találok valamit. Olykor megjelentet a főszerkesztő egy-egy kis színes írást, de egyébként is, ki olvassa ezt a helyi újságot? Szerintem senki, valójában nincs is benne olvasnivaló.
– Miért nem ír regényt, ha már ahhoz van kedve?
– Mert azért nem fizetnek, s nekem meg is kell élnem valamiből. Most regényt is írok egyébként, nemrég megjelent egy novellás kötetem, de manapság nem lehet írásból megélni, mint hajdanán.
– Ne búsuljon, másból sem lehet megélni, gyógyításból sem. Kellenek a másod- meg harmad-állások…, bár az is lehet, hogy ilyen a világ, szeretünk nagy lábon élni, vagy nincs igazam?
– Biztosan vannak olyanok is, akik nagy lábon élnek. Én egészen biztosan nem tartozom közéjük… ráadásul nem is számíthatok másra, csak magamra… de inkább hagyjuk… Mit rakott a halántékomra? Olyan kellemes, hűti és már kevésbé fáj. Köszönöm.
– Szívesen! Oda adom ezt az üvegcsét, ha újra fájna akkor ebből fújjon rá egy vattakorongra és ragassza a halántékára, rendbe jön, de szeretném látni holnap is.
–Itt a padon rendel, doktor úr?
– Igen, jó lesz itt a padon.

*

Másnapra hűlt helye volt a púpocskának a halántékán, sőt a fájdalomnak is. Flóra gondba esett, ugyan minek is menne el a megbeszélt rendelésre, hiszen kutyabaja. Aztán mégis úgy gondolta, hogy nem lenne szép tőle, ha hagyná hiába várakozni a doktort.
Ragyogott a nap, az előző napi szélnek hűlt helye sem volt már, inkább volt ez nyárelő, mint tavasz. Farmernadrágot húzott, hozzá fekete pólót, sportcipőt, s indult. Úgy saccolta, húsz perc alatt odaér. Igen, csak éppen azt nem számolta bele, hogy ő bárhová megy, mindig lát, hall, vagy talál valami különlegességet, ami miatt aztán általában késésben van folyton.
Ezúttal is így történt. Madárcsicsergésre figyelt fel, aztán látta is a bokor ágán a fiókahívogató anyamadarat, és máris kutatott a fióka után. Meg is lelte gyorsan, egy igen vékony ágacskán himbálózott ügyetlenül, és nem volt bátorsága elszánni magát a repülésre. Megállt és várt a fejleményekre. Biztatta is a fiókát: bizonyára most tanulsz repülni…, de a fészekből is ide repültél valahogy…, hajrá, menni fog!… Repülj…, repülj!

Akkor észrevett egy nagy kutyát közeledni. Azonnal fürkészni kezdte a környéket, a gazdi után kutatott, de hiába, nem látta sehol. A kutya viszont, éppen feléjük tartott. A fióka addig ügyetlenkedett, míg lepottyant arról a himbálózó vékony ágacskáról a járdára. Az anyamadár észrevette a közeledő veszélyt, figyelmeztette fiókáját, s biztatta az azonnali repülésre. Ott körözött körülötte és hívta, hívta egyre. Közben a kutya is odaért s megtorpant éppen a madárfióka előtt.
Ekkor ijedt meg Flóra igazán. Bár rászólt a kutyára, hogy takarodjon, az viszont nem éppen nyájasan vakkantotta el magát, amitől a nő is visszariadt. A fiókát kezdte biztatni, hogy bújjon be a bokorba, ott nem éri el a kutya, de az csak remegve állt ott, és mozdulni sem tudott. Hirtelen eszébe jutott, hogy maradt még egy fél sonkás szendvicse, ami a táskában lapul. Fél szemét a kutyán, a másikat a fiókán tartva, a táskájába nyúlt, előhalászta a szendvicset és barátságosan kínálta a kutyának. Elhúzta az orra előtt, hogy szagot fogjon, aztán arrább hajította a fűre. A kutya gyorsan utána lódult, és tovább futott a zsákmánnyal.

Flóra megkönnyebbülten felsóhajtott. Kutatni kezdett a fióka után, de az már nem volt a helyén, leguggolt, s a bokor alatt fürkészett, de nem találta a parányi madarat. Az anyamadarat sem látta sehol, de egyszer csak előbukkant valahonnan, a bokor ágán megállt, ahol előzőleg is tartózkodott s hívni kezdte a fiókát. Erre az is csipogni kezdett a bokor alatt. Így már Flóra is útmutatást kapott, s megtalálta a rémült pici madarat, majd előhalászta a bokor túlburjánzó ágai közül és feltette a bokor tetejére. Ezúttal szilárdabb talaj volt a talpa alatt a fiókának, s újra sírni kezdett, mire az anyamadár odarepült mellé és megvigasztalta. Flóra az órájára nézett, majd futni kezdett.

Kipirulva, lihegve, leizzadva érkezett a térre, s toppant a pad elé, ahol a doktor várta.

– Mi történt magával? Idáig üldözték?… Nem, várjon kitalálom! Látott, hallott, talált valamit útközben. Igaz?
– Hogy találta ki?… Magának is jó napot!… Egyébként, megmentettem egy madárfióka életét! – Jó napot!… Látja, a gondolataiban olvasok! Nem is csoda, oly régóta ismerem már magát… Különben, miért nem szólt nekem? Jó vagyok életmentésben! – Mit nem mond? – csak ennyit nyögött ki, miközben lehuppant a padra. –Jöjjön, – emelte fel a karjánál fogva – hűtse le az arcát, mielőtt felrobbanna. –
A nő engedelmeskedett, hagyta magát vonszolni, aztán míg a férfi nyitva tartotta a csapot, addig buzgón hűtötte forró arcát, ami oly jólesett.
– Nos, jobban érzi magát? – A nő csak bólogatott.
– Akkor hadd lássam a halántékát! – majd félre simította a haját fél kezével – nos, sehol semmi? Elmúlt, már nyoma sem látszik! – mondta. Ellágyult az arca miközben a kezével végig simított a nő arcán, majd egy pillanatra megállt s kissé megemelte az állát,
– Szép a szeme!… Fájdalmat nem érez már? – Nem, semmit! – szólt kissé zavartan Flóra. – Hát, akkor most már mesélhet, ki vagy mi tartotta fel az imént? – Előbb essünk túl ezen is… Köszönetem jeléül, hoztam magának valamit. – A táskájába nyúlt, s egy könyvet húzott elő.
– Tessék, ez a magáé! – Igazán? Köszönöm szépen… Hajnal Flóra: Add a kezed!… De hiszen ez az ön könyve! Novellás kötet. Nagyon köszönöm! Még ma este kiolvasom, előre érzem, hogy nem fogom tudni abbahagyni.