Add a kezed! 2/6

Aznap este nehezen jött álom Flóra szemére. Tele volt élménnyel, amilyenekben már régen volt része. Az egész délutánt együtt töltötte Loránd-al. Meghívta őt ebédre egy közeli étterembe, majd hosszan sétálgattak parkokban vagy csak az utcán és rengeteget beszélgettek. Olybá tűnt, mintha már ezer éve ismernék egymást, szinte egy hullámhosszon voltak, s ahogy mesélt, hol egyikük, hol másikuk, szinte meg is ismerték egymást.
Loránd azt javasolta, hogy tegeződjenek, esetleg betérhetnek valahová pertut inni. Ott haladtak éppen a téren a kútnál, s akkor ő azt mondta, jobb ötlete van. Úgy igyanak pertut, hogy egymás tenyeréből isznak a kútnál, amire Loránd egyből vevő volt.
Ő tartotta a tenyerét, a férfi megnyomta a csapot. Először jól megmosta a kezét, azután várta, hogy megteljen vízzel, akkor Loránd ivott belőle s elkiáltotta magát: – én már tegezhetlek, szia! – Akkor ő összespriccelte a vizes kezével. Kacagtak. Azután neki kellett Loránd tenyeréből innia, s azt követően visszakapta a csapkodást. Vizesek voltak, kacagtak, mint két őrült kamasz.
Egy idős házaspár üldögélt ott közelben a padon, s akkor a bácsi megszólalt: – Ez így nem érvényes! – Csókolják meg egymást! – toldotta meg a néni. – Tényleg, csak úgy érvényes? – kérdezett rá Loránd. – Igen, igen! – helyeselt az idős pár. S akkor Loránd megcsókolta. Belevesztek abba a csókba mindketten.

Ezek az élmények fürösztötték, amikor este lefeküdt, s úgy lubickolt a boldogságban, hogy nem jött álom a szemére. Nem is bánta, ritka élmény volt ez az életében.
Tíz óra elmúlt már, amikor csörgött a telefonja. Gyorsan felkapta, talán a gyerekek, jaj, csak nincs valami baj?…
– Remélem, nem ébresztettelek fel? – hallotta Loránd hangját, – olvasom a könyved, s ahogy azt előre megmondtam, nem tudom letenni. A címadó novella valami különleges élmény volt, az Elveszünk viszont, kis híján megríkatott, az Állásinterjú-t pedig végigröhögtem. Te rendkívüli tehetség vagy, jók a témáid, remekül írsz, de hagyok holnapra is, hogy feldobja a hangulatomat. Nem szabadna a tehetségedet áramszünetekre pazarolnod.
– Tudsz jobbat?
– Majd kigondolunk valamit, most hagylak aludni. Holnap egész nap a rendelőben leszek, délután a kollégát kell helyettesítenem, de majd utána halljuk egymást!

Flóra örült Loránd hívásának, aztán mégis a fiúkra gondolt. Ők ketten a fővárosban, ő meg itt, egyedül. Három éve, hogy özvegyen maradt, az idősebbik már akkor Pesten élt, a kisebb első éves egyetemista volt. Informatikus mindkettő. A második évet Öcsi már Pesten kezdte, ugyanis a bátyja cégénél kapott fél állást, meg a lakását is megosztotta az öccsével, mert ő már vett egy két szobás lakást, persze hitelre, de megosztotta az öccsével, hogy a maga keresetéből tudjon továbbtanulni. Jó gyerekek, remek fiúk, már gyerekkorukban is kivételesen jó gyerekek voltak. Megértik és segítik egymást… csak éppen ő maradt egyedül… nagyon egyedül. Bár hazajönnek minden hónapban, legalább más-naponta hívják őt, hol egyik, hol a másik, vagy emailt küldenek, de hát ez már nem ugyanaz… Persze, tudja ő, hogy neki akartak segíteni, hogy könnyebb legyen a megélhetés, de nagyon hiányoznak, még mindig nagyon hiányoznak.
Nem sokkal előtte, tavaszon halt meg az apjuk, autóbalesetben, s ősszel már a kisebbik fiú is Pestre költözött. Rettenetes évek voltak azok, amin akkor keresztülment…, de mára már megbékélt a sorsával, belenyugodott… Az ami a napokban történt vele, az meg talán ajándék, az élet ajándéka… Sosem hitte, hogy lehet még szerelmes… Újra megjelent előtte a kép a kútnál, amikor egymás tenyeréből ittak Loránddal és vízzel spriccelték egymást, majd a csók után elrohantak, mint két komisz kamasz.

Már előre sajnálta, hogy másnap nem találkoznak, de örült annak is, hogy felhívta és holnap is hívni fogja.
Azután az jutott eszébe, hogy vajon hány éves lehet Loránd? Volt-e már nős, vannak-e gyerekei? Ezekről nem beszéltek, de erre is sort kell keríteniük hamarosan.
Még kiugrott az ágyból és bekapcsolta a laptopját. Hiszen meg sem nézte, nem jött-e levél a fiúktól, annyira elragadták a friss élmények, hogy nem is gondolt rájuk. Emiatt most lelkiismeret-furdalása volt.
Igen, érkezett levél! Nyomban megnyitotta: Anya, a hétvégén hazamegyünk, sok jó újságunk van, majd otthon megosztjuk veled! Öcsi.

Loránd csak annyit kérdezett, hová szeretne menni, moziba, színházba, vagy ki a természetbe. Persze, hogy ez utóbbit választotta. A férfi is szabad volt egész délután, így abban maradtak, hogy kimennek a tópartra, ami mintegy tíz-tizenkét kilométerre van a várostól. Érte jött kocsival. Csak szólt, hogy itt áll már a ház előtt, s ő máris futott le, s örömmel töltötte el, hogy újra láthatja.
Amikor kilépett a kapun, akkor eszmélt rá, hogy azt sem tudja milyen kocsija van Lorándnak, vajon hol állhat? Aztán meglátta őt, kiszállt s eléje jött a kapuba. Megölelte, s egy lehelet-könnyű puszit nyomott a homlokára. Boldog volt.
Lorándon farmernadrág, zöld póló, sportcipő. Ismét csak mosolygott magában, egyformán öltöztek, mintha csak megbeszélték volna. Loránd pólója valamivel sötétebb árnyalatú volt, ő viszont egy pulcsit is kötött a derekára, ki tudhatja mit hoz ez a szeszélyes áprilisi idő. Azután észrevette a pulcsit az ülésen. Hihetetlen! Alig fért meg a bőrében.

Amikor leparkoltak, egyértelmű volt, hogy a tó bal partján indulnak el, hiszen ott vonultak a fákkal borított hegyek, míg a jobb parton kevés fa volt, s utána a falu következett. Loránd a kezét nyújtotta, – add a kezed! – Mosolygott, s így kézen fogva elindultak a tóparton. Gyönyörködtek a parti fák friss zsenge ruhájában, bámulták hosszan a képeket, amit a gomolyfelhők festettek az égi kékre, majd kavicsokat hajigáltak a tó vizébe.
Egyszerre Flóra váratlanul megköszörülte a torkát s megkérdezte, – mondd, te hányas évjáratú vagy? – Loránd hangosan felkacagott, – már vártam a kérdést, bár nem ilyen tálalásban. El kell gondolkodnom rajta, hogyan is válaszoljak, – miközben egyfolytában röhögött.
– Várj csak, hogy megkönnyítsem a helyzeted, hány éves vagy?
– Így sokkal világosabb! Már kezdtem magam bornak érezni… Negyvenhét. – Ne haragudj, a kellemetlen kérdések miatt… – Ezek szerint lesz még? – De még mennyire! Voltál nős, elváltál, vannak gyerekeid? – Egyenes kérdésre, egyenes válasz: nem voltam nős, így elválnom sem kellett, sőt, gyerekeim sincsenek.
Flóra hallgatott. Előrefutott, majd leült egy kőre. Látszott rajta, nagy gondba esett. Loránd amikor beérte, leguggolt mellé s megkérdezte mi a baja.
Hirtelen felugrott a kőről, tett néhány lépést, majd szembefordult a férfival: – Én özvegy vagyok, van két felnőtt fiam… – Tudom, a férjed autóbaleset áldozata lett három évvel ezelőtt, a fiaid Pesten élnek, te itt egyedül, ahogyan én is… – Honnan tudod? – Néztem a Facebook-oldalad, ne haragudj! – Akkor azt is tudod, hogy ötvennégy éves vagyok? – Igen…, bár én harmincnak hittelek. Akkor lenne igazán nagy a korkülönbség, így jelentéktelen. – Flóra idegesen járkálni kezdett le-fel. – Mi a baj, elárulnád? – kérdezte a férfi aggodalmasan.
– Ezzel kellett volna kezdenünk!, – szólt nagyon meggyötörten az asszony. – Ne komolytalankodj, kérlek. Hét év nagy idő, tudod mit jelent?… – Semmit sem jelent, fiatal vagy, szép, szeretjük egymást, semmi más nem kell… – Tisztában vagy vele, hogy én már nem szülhetek neked gyereket?…, egy-kettőre hetven leszek, érted?…, neked olyan valaki kell, aki gyerekekkel ajándékozhat meg… – sírva fakadt.
A férfi odaállt elé, megfogta a két karját, – Flóra, nekem te kellesz! Mindig téged kerestelek, de nem találtalak, most már azt is tudom miért. Nekem te kellesz, tudom, hogy a fiaidnak már nincs szükségük apára, de az unokáidnak nagyapjuk lehetek! Hallod? Nézz rám! Szeretlek, szeretjük egymást, ne gondolj másra, csak arra, hogy kettővel kevesebb a magányos szív.