Add a kezed! 3/6

Hétvégén Flóra sütött, főzött. Kétfajta süteménnyel várta haza fiait, mert mindketten nagyon szerették a sütit. Két nap alatt fel is szokták falni az egészet, ha mégsem, olyankor becsomagolta nekik. Az ebéd is főlt már a fazékban, meg kacsamell sült a serpenyőben. Délre mindig haza szoktak érni. Várta őket.
Csak Loránd volt most egyedül. Rá gondolt, hátha nem érzi magát olyan magányosnak. Félve, de rákérdezett a férfi, hogy nem akarja esetleg bemutatni őt a fiúknak? De ő elhárította. Korai még, mondta. A fiúk nem is tudnak róla, de majd talán most elmondja nekik, és akkor majd legközelebb be is fogja őket mutatni egymásnak.

A fiúk falták a hazai kosztot, mert nekik nem igen volt idejük főzni, pedig Zoli, az idősebbik igen jól főzött, de mint mondta, ha néha-néha tud időt szakítani rá, akkor a leginkább palacsintát szokott sütni, mert ugyebár, azt is nagyon szeretik mindketten.
Azután előhozakodtak a terveikkel, mert nagy változások állnak be náluk.
Zoli őszre megnősül. Úgy döntöttek Larával, hogy eladják a lány lakását, s befizetnek egy három szobás lakásra, persze vesznek fel rá hitelt, s odaköltöznek. Zoli lakása viszont Öcsié lesz, átveszi a hitelt a bátyjától, és ősztől már teljes állásban dolgozhat, akkorra a diplomája is a kezében lesz, remélhetőleg.
– Akkor te is jöhetsz anya, amikor jólesik. Megszállhatsz Öcsinél is és nálunk is, tiéd a harmadik szoba – tette hozzá Zoli.
– Van egy másik forgatókönyv is, – szólalt meg Öcsi. – Az, hogy én hazaköltözöm, s itt keresek munkát, addig amíg nem találok, addig még távmunkában dolgozom Zolinak. Bár, az is kérdés, hogy találok-e munkát itthon egyáltalán?
– Ezt komolyan gondolod, haza vágysz, vagy csak miattam találtátok ki, hogy ne legyek egyedül? Nem kell velem foglalkoznotok, úgy csináld Öcsi, ahogy neked jobb. Nekem az is megnyugtató, hogy ott vagytok együtt, egymást segítitek, nagyobb biztonságban tudlak titeket! Persze, az egyedüllét nem jó…, de már nem vagyok egészen egyedül…
Itt egy pillanatra megakadt, azt sem tudta mit mondjon, hogyan folytassa. A két fiú összenézett, előbb értetlenül, azután Zoli körülnézett, benézett asztal alá, szekrénybe, a függöny mögé. Aztán füttyentett egyet. – Hé, kutyus!… Én nem látok itt sehol senkit, semmit, hogyhogy nem vagy egyedül?
– A humorod még a régi, csillagom. Hiába is keresnéd, nincs itt, még nem is volt, de megismertem valakit…
Ahogy elkezdett meséli Lorándról, Zoli azonnal hozta a laptopját, megkérdezte mi is a vezetékneve, s máris keresgélni kezdett… Aha, itt van egy Ligeti Ferenc, agrármérnök… akkor nem ezt keressük…
– Várj csak, az alighanem a bátyja, mutasd, hasonlít-e rá? – A bátyja lenne? De hiszen ez Debrecenben él! – Akkor tényleg a bátyja lesz… hmm…, cseppet sem hasonlítanak egymásra…, mehetsz tovább… – Na itt van! Dr. Ligeti Loránd, ő lenne az?
Miközben Flóra bólogatott, a szívéhez kapott, te jó ég, a fiúk azonnal kivesézik… neki eszébe sem jutott… most csak hallgatott és figyelte a fiait.
– Hm, ez egészen jóképű pali, ráadásul doktor is… negyvenhét éves… te mennyi is vagy, anya?, – gombóc volt a torkában, meg sem tudott szólalni. Öcsi mondta, hogy már ötven felett… – Aha, tudom már, nem számít… nőtlen, gyereke nincs… van egy háromszobás lakása… ennyi, házi orvos. Hát ennyi! Te mit tudsz róla? Hol ismerted meg, tudtommal nem ő a házi orvosod?
– Hogy hol ismertem meg, az elég érdekes történet… – A fiúk röhögtek miközben mesélt, s amikor a történet végére ért, Zoli nyomban az öccse felé fordult: – Tanulj a példából öcskös, mindig panaszkodsz, hogy nem találsz egy rendes lányt. Ezután ha látsz egyet, akkor lökd fel az utcán és kész az ismerkedés…
– Tudod kicsim, hogy mennyire hiányzik nekem a te humorod. Talán éppen attól maradtam eddig fiatal…, nézd, mióta elmentetek, azóta öregszem!
– Dehogy öregszel anya, ugyanolyan vagy, mint mikor megszülettem! Én csak tudom! A terveket meg esetleg újragondoljuk mi is, meg szeretnénk majd ezt a Loránd fickót is megismerni, mikor akarod bemutatni?
– Talán, majd legközelebb, ha hazajöttök. Jó lesz?
– Oksa! Kíváncsi vagyok, melyikünk esküvője lesz előbb, a tiéd, vagy az enyém?
– Nem beszéltünk még esküvőről, nem is hinném, hogy bármilyen ceremóniával készülnénk. Lorándnak nincs senkije, jóformán. A szülei meghaltak, a bátyja van, három gyerekkel, akik Debrecenben élnek egy birtokon. Azt örökölték a felesége szüleitől, Loránd ott szokott a leginkább nyaralni náluk, nem retten vissza a munkától sem, olyankor segít a szőlőben, gyümölcsösben. Nagyon rendes, szolid ember.
– Annak különösen örülök, hogy orvos, legalább meggyógyít ha megbetegszel, mindig izgultunk, hogy mi lesz veled, ha beteg leszel, itt egyedül?
– Na látjátok! Ne izguljatok, rendben vagyok, csak ti vigyázzatok nagyon magatokra, meg egymásra is. Ugye, megígéritek?

Sokáig bámult utánuk, amikor elmentek. Nézte a távolodó kocsit, integetett amíg ki nem fordultak az utcasarkon. Nagyon szorongatta a torkát valami, indult be a házba s arra gondolt, bárcsak itt lenne Loránd, hogy átölelje, vagy megfogja a kezét, hogy elmúljon ez a fojtogató érzés.
Amikor bement a lakásba, akkor hirtelen rászakadt a magány. Egyedül volt, sírva fakadt, majd rázta vállát a zokogás. Hogy lehet az, hogy így szétszakadt a családja? Olyan fojtogató a magány.
Egyszerre hirtelen hallani vélte: „…ne gondolj másra, csak arra, hogy kettővel kevesebb a magányos szív”. Loránd mondta... igen, ezt súgta a fülébe, amikor úgy el volt keseredve… Indult, hogy felhívja telefonon.

Másnap reggel, éppen munkába indult, alighogy kilépett a kapun, csörgött a telefonja.
– Tessék! – szólt bele kedvetlenül.
– Itt Zsóka, a Vízművektől! Nem alkalmatlan az időpont? – Nem, csak mondd, miről van szó?
– Nem is tudom, hogy mondjam?… A téma magánjellegű… Tudod, a múlt héten láttalak azzal a Ligeti doktorral. Én nem hozzá járok, hanem a húgomék, és hát… nem is tudom, hogy mondjam? Kellemetlen, de talán nem vagy eléggé tájékozott…, azt beszélik róla, hogy…, hogy meleg, no! Gondoltam figyelmeztetlek, nehogy belesétálj a csapdájába… Állítólag ilyen idősebb özvegyekre hajt, hogy leplezze, mi van mögötte.
Flóra úgy érezte kiszalad a talaj a lába alól… egy szót sem tudott szólni, csak lezárta a hívást.

Visszatámolygott a lakásába, s lezuhant a pamlagra. Nem látott, nem hallott, nem gondolkodott. Csörgött a telefonja, de nem vette fel. Csak feküdt süketen és vakon… Majd hirtelen felugrott, hátha a fiúk hívták!?… Ismeretlen telefonszám…, nyilván Zsóka hívta ismét… Nem, nem akarja hallani…
Ténfergett jobbra-balra, majd ismét a kezébe vette a telefont, megnyomta a hívógombot.
– Flóra?, miért nincs még benn a szerkesztőségben? – morogta bele a főszerkesztő.
– Mert beteg vagyok, nem tudok felkelni… majd később orvoshoz megyek. Szeretném megkérni, hogy intézkedjen helyettem a Vízműveknél. Küldjék át e-mailen az adatokat, nem tudok kimenni, de nem is akarok többé. A mai világban már megoldható interneten keresztül, csak mindig nekik kell könyörögni és futkosni utána. Erre nem vagyok hajlandó a jövőben! Ha ön beszélne a főnökkel, akkor talán nem packáznának velünk.

– Nem az én dolgom. Mit képzel, én végezzem el most a maga munkáját?
– A világért se! Ha nem futnak be az adatok lapzártáig, nem lesznek megjelentetve! Jó napot!

Dühös volt az egész világra. Úgy érezte, mindenki összefogott ellene. Lehet, hogy a szerkesztőségbe holnap már be sem kell mennie? Ez az utálatos Lajhár biztos kirúgja ezek után. Csak pöffeszkedik, parancsolgat, egész nap ki sem mozdul a fotelből, a pocakja tíz perccel előbb ér a szerkesztőségbe, mint ő maga… Utálom…, jobb szeretném, ha be sem kellene többé mennem.
Zsóka!… Hm, jobb lenne ha a munkájára figyelne inkább, ne másokat gyalázzon. Miért hívta őt, mégis miért?… Talán sajnálna tőle egy csepp boldogságot? Miért akarja befeketíteni előtte Lorándot? Miért?…
Te, hogy te mekkora marha vagy!, – nézett váratlanul tükörbe. Nem kell felülni minden ökörségnek! Nyugi…, nyugodj meg… Kézbe vette a telefont…, Loránd! Már rajta volt az ujja a hívógombon… Aztán elhajította, s zokogva az ágyra vetette magát.
Miután jól kisírta magát, mély álomba merült.