Ade ideje

A metronóm az asztal végén ült, és egyhangú kattogásával a legtöbb embert az őrületbe kergette volna. De Ade csak ült, és nézte ahogy a mutató oda, aztán vissza táncol.
Hosszú és unalmas napja volt. Már megszokta; a rohanást, a taxi vadászást, a pénz kellemetlen hiányát, a rohanást és a zsúfolt tömeget. A három műszakot. A kasszát, a takarítószer citromos illatát, és a meggyűrődött lepedőket. Már a szeméről felismerte a rossz vendéget.
Az ujjával megbökte a fém rudat, ami egy pillanatra elhallgatott. Aztán tovább kattogott. Ade, sötétbarna haja a meztelen vállára, és az öreg tölgyfára omlott. Valami rideg emésztette fel a bensőjét, ez volt az utolsó műszakja. Az utolsó pár, borzasztó perc és szabad lesz. Nagyjából hat órára, és kezdődik az egész, elölről.
Érezte ahogy az idő vasmarkai megragadják a csípőjét és elragadják a melankolikus másodpercektől. Felsóhajtott, csak huszonnégy volt mikor Hollywoodba költözött. Álmokkal, vágyakkal, reményekkel. De lejárt az ideje. Az érzés átkarolta a derekát, durva tapintások cirógatták a bőrét. Élveznie kellett volna, úgy lett volna rendjén. Megkeményedett bensővel, pattanásig feszült idegekkel kellett volna vergődnie. De csak arra volt képes, hogy mélyről jövő nyögésekkel hívja harcra az időt.
Ez az utolsó! – erőlködött a bensője. A leges-legutolsó… Az idő, belemarkolt, megharapta. A vasfogak ott maradtak a bőre alatt, és rothadás szaga az orrába kúszott. Rothadás volt, az élet sörpácban megforgatva, és droggal ízesítve. Az ócska anyag a felsőtestének dörzsölődött, és összeszorította a szemét. Valami bizarr hang áttörte a fejében épített várat, bekúszott a fülei mögé, és a térdére taszították. Olcsó, műanyag… rideg padló. Sajogtak az ízületei.
Soha többé… súgta egy újabb hang, és a nyakát hátrafeszítve nézett szembe minden reményével. A haja az izzadtságtól tapadt a hátára és takarta el a kebleit. Az undorító, kecskeszakállat viselő pasas nézett vele farkas szemet. Már jól ismerte.
Visszajáró vendég volt, többnyire tiszta és tisztességes. Fizetett, bejött, kiment és elment. Ade nyelt egyet, aztán még egyet. Ezúttal nem merte lehunyni a szemeit – csak nézte a kéjtől könnyes kék szemeket- mert tudta, hogy a tudatalattija, valami sokkal rosszabbra , valami teljesen másra összpontosítana. Valami olyanra amitől megijedne.
Nyelt, és nyelt. Mást nem is tehetett. Aztán a durva ujjaik végig simították a hibátlan, hófehér bőrét, félre söpörték a fakó haját, volt valami különös az egészben. Valami nem stimmelt. Felsikított. Kiskorában nem így történt, kiskorában mindig a szép lányok nyertek. Szép és jó lányok lettek a hercegnők. De ő valamiért, valakiért elbukott és soha nem jött rá, hogyan tudna felállni a térdeiről. De a férfi most talpra kényszerítette, már régen rájött, hogy nem az idejével hanem az életével játszik. Merészen nézett szembe vele, mintha csak az el-rablójával flörtölne. Egy pillanatra megemelkedett, nem érezte a talajt, csak a fájdalmat, ami megtöltötte, átjárta. ÉS ekkor hunyta le a szemét.
Nem kellett nyelnie, nem kellett sikítania. Sőt még azt sem kellett előadnia, hogy élvezi. Már kifizették, megfizették. Visszalökték a durva szövet ágyra. Észre sem vette, hogy vége, hogy a fájdalom felhagyott lüktetni az ereiben. Csak feküdt az ágyon, az izzadságtól és ondótól nedves ócska lepedőn és nézte a pókhálókat a szobája sarkában.
Még hallotta ahogy az ajtó becsukódik, ahogy megreccsen az ágy a súlya alatt, amint a dollárjaiért nyúl. Az utolsó menet… emlékeztette magát. Siralmat és szánalmat érzett, és a zöld bankókat a mellkasára fektette, tudta, hogy most véget ért, hogy eddig tartotta harc a rosszal, hogy elkezdi, újra. Előröl.