Ahogy a szellő

Ültünk a padon. Kacér szellő kergette az áprilisi tavaszban a friss virágok illatát. A pad aljában tulipán virult, szirmaival ránk csodálkozva. Előttünk a tavon szitakötők hintáztak egy-egy vízbe merült faágacskán. Mi elméláztunk rajta. Várva egymás őszinte tiszta szavára. Bambán szegeztük szemünk a víztükörre, ami nyelte a fényeket, majd újra és újra fényszilánkokat varázsolt elénk. Mi is megmártóztunk a nap és a szellő gyengéd körjátékába.
Békülésre készültünk néhány szó erejéig. Fentről a lombos fák árnyai vigyáztak, és apró levelek zizzenése szakította meg a köztünk lévő határtalan csendet.
Csak pár szó, talán egy is elég lett volna, hogy újból átöleljük egymást. Hogy végre valamelyikünk kimondja. Ültünk némán, nem tudni meddig. Aztán, valahogy szégyenlősen találkozott a tekintetünk. Ezzel kisimítottuk egymás szemgödréből az árkokat, és eloszlattuk a fáradt éjszakák sötétedő jeleit.
Néztük egymást. Ahogy a szellő fényjátékot csalt a víz tükrére, egy különös melegség a lelkünkbe is bekéredzkedett. Mi abban a pillanatban egyszerre beengedtük. Akkor már nem hiányzott sem a szó, sem az azt követő ölelés. Elégnek bizonyult az egymásnak szánt kedves mosoly. Újra ott kezdődött minden, ahol még boldognak éreztük magunkat egymással.

Kérlek, ha haragszol, gyere ülj megint ide mellém…