Ajándék

Horváthékat ismerte az utca népe. János, az apa közkedvelt személyiség itt a közeli térség, minden egyes sarkán lévő kocsmájában. Szívesen tért be egyikből a másikba munka után, olykor előtte is. A fia, Jenő sem hagyta el apja e mily szokását. Aztán ő beleszerelmesedett egy nőbe és nősülésre szánta el magát. Néha ugyan még a pohár fenekére nézett, de dolgos ember lévén, egyre ritkábban látogatta cimboráit a megszokott helyen. Élt éldegélt, de mint mondani szokta egyik napról a másikra. Többször bánatosan konstatálta, hiába gürizik, jobb akkor sem lesz, többre akkor sem jut. Mindig legörbült a szája széle, mikor munkabérével hazaballagott. Hiszen látta előre, hogy zsebpénzre biztosan nem futja belőle. Pedig de örült volna, ha olykor nem csak más kertjéből lopott virággal lepheti meg, kedves odaadó asszonyát, akinek a főztjét fel nem cserélné máséra a világ legjobb séfjének kosztjára sem.
Egy napon aztán ráragyogott a szerencse furcsa csillaga. Ugyanis gondolt egy nagyot, és a munkahelyére vitt kávék árát, napról-napra összespórolva, annak összegéből kitöltött egy tipp-mixet az éppen zajló futball-világbajnokság meccseire. Egész szép summát nyert ezzel, amiből akár ezer virágcsokorra is futhatná. Nem tudta mi tévő legyen ennyi pénzzel. Egyben biztos volt, végre meglepi feleségét egy nagyobb ajándékkal. Törte a fejét, vajon minek örülne kedvese. Ekkor döbbent rá, hogy felesége száját sosem hagyták el sóhajok, hogy ezt szeretne, vagy, hogy milyen jó volna, ha … Érdekes, gondolta. Bizony, bizony, az ő párja nem ismerte azokat az érzéseket, hogy bármire is vágyni, jobbra, szebbre, nagyobbra, netán modernebbre. Mi tévő legyen? Valahogyan csak tudnia kell, hogy milyen ajándék legyen az, amit neki szán. Olyan, hogy könnyezzen a boldogságtól, olyan, hogy úgy szorítsa örömében magához, mint még soha. Éljenzett a lelke, beleborzongott a tudattól, hogy mindez hamarosan bekövetkezik, és kárpótolhatja az elfelejtett névnapokat és szülinapokat, mikor ajándékra csak egy sportszelet erejéig jutott. Jóleső érzéssel töltötte el, hogy végre tervezhet, úgy mint azok akiknek mindig tele a bukszájuk. Bár tudta nála ez a boldogság csak múló állapot lesz.
Meglepetést akart, ezért, nem játszhat nyílt lapokkal ahhoz, hogy a legszebb boldogságot okozza hitvesének, titokban kell kicserkésznie a benne elrejtező vágyait.
Hazament, mintha mi sem történt volna. Aztán a tévé előtt ülve mégis csak szóra bírta a szíve sugallata, annak hangos dobogása. Megkérdezte a kedvesét mire vágyik istenigazából. A választ meglepetten vette tudomásul. „Egy gyermekre drágám”. – Jó, jó, de az jön majd magától is ha ő is úgy akarja. Ismét feltette a kérdést. A válasz megint különösként hatott Jenő számára. „Ha gyermek nincs, akkor egy kutyára.”. Nem is kellett több Jenőnek, befejezte az napra a faggatózást. Mert ő kutyára azért nem költene, mert lelki szemeivel már magát látja, ahogy elkapja a féltékeny düh, ahogy azt simogatja, kényezteti a párja, tőle rabolva el az időt, a dédelgetést, és netán még az ebet is neki kellene olykor-olykor sétáltatnia, és az elpottyantott kutyapiszkot felszednie utána.
Este alig jött álom a szemére. Másnap elment apjához tanácsot kérni, hiszen ismerte, hogy nála fifikásabb nincs a föld kerekségen, vagy legalábbis a környéken, légyen bármiről szó. Nem is akármilyen ötlettel engedte útjának Jenőt. „Mondd azt neki, vettél egy nagy ajándékot, de csak két hét múlva érkezik meg.” Hogy ebből mi fog kisülni, maga sem gondolta.
Hazament, és újságolta a „kitervelt jó hírt” apja jó tanácsát. Felesége nem akart hinni a fülének, a kíváncsisága pedig határtalanul arra szólította, ne legyen csendben, és hogy faggatózzon az urától az ajándék felől. „Bútor? Olyan kopott már ez a szekrénysor. Csak nem egy nagyobb TV? Az ágyból már szinte alig látom, hiába van közel. Vagy egy új telefon, amely okos is? Én már szégyellem elővenni a munkahelyemen ami nekem van.” Jenő magában nevetett. Ó, ha ő is tudná, hogy még csak elhatározás kezdeti fázisában van az ajándék mivolta. Viszont arra nem gondolt, hogy a bútordarabok, az elektromos berendezések, és szinte minden ami mozdítható és fogható, mindegyiken van kivetnivaló, azaz cserélésre szorulna. Nap mint nap mást sem hallott. Ettől a perctől nem volt nyugta, a csendes kedvesének úgy kinyílt a csipogója, már semmi sem volt jó, és vágyakozását szüntelen ismételgette, azzal a kérdéssel zárva, „Súgd meg drágám ezt kapok?” Ezzel Jenőnél végképen betelt a pohár. Jöttek az újabb és újabb sóhajok, ruhatár bővítése, és nem ártana néhány ékszer, és pihenésként utazás, a kontaktlencse pedig hab volt a tortán. Jenő jó kedve elszállt, ennyi óhajnak, vágynak, kívánságnak képtelen lesz eleget tenni. Másrészt nem csak a fülét zavarta, de a lelki világát is felkavarta, ez a sok sápítozás egyre jobban idegesítette. Az eddig elégedett asszony házsártos lett. Ez az ajándék megváltoztatott mindent.
Ennek véget kell vetnie, mert ő fog megörülni ettől. Másnap kutakodott az újságban, és délután egy palotapintyivel tért haza. Felesége könnyes csillogó szemét azóta sem felejti. A kiskutyust ezekkel a szavakkal adta át: Kedvesem, ha már rongyos a szőnyeg, és kopott a bútor, addig míg újra nem telik, itt ez a kutyus, ez az én nagy ajándékom, ő is érezze ugyanolyan jól magát, mint ahogy én is melletted.
Kedvese ujjongva ugrott az ölébe, csókolta arcát ahol érte, és közben úgy szorította magához, ahogy azt Jenő elképzelte és megálmodta. Annyira belefeledkeztek egymásba, hogy a kiskutya közben kifutott a lakásból és azóta sem tért viasza, sosem került elő.