Ajándék a Mikulástól

Vörös színbe borította a kihalt utcákat az alkonyat. Dermedt csend honolt mindenütt. A megkeményedett hó sápadtan izzó ragyogással tükrözte vissza a lemenő nap sugarait. Az atmoszféra pattanásig feszült a nyugtalan várakozástól. Néha egy-egy aprócska elektromos kisülés villant a fák fölött. Kósza vérnyom mutatta a menekülő dúvad nyomát. A Föld peremén, ahol a tányér karimája kiszélesedik, és a vándor lelkek a semmibe lógatják lábukat, piros tócsa jelezte, hogy a fenevad merre tűnt el. Valdemár sokáig úgy tartotta, hogy a Föld gömbölyű, és a Nap körül kering. Már miért ne hitte volna ezt, amikor az iskolában is ezt tanították jó szándékú tanárai. Nagybátyja azonban híres almakísérleteivel bebizonyította a geocentrikus világkép igazát, és természetesen azt is, hogy a Föld korong alakú. A kísérlet során egészen bolygónk, bocsánat, korongunk legtávolabbi széléig merészkedtek a tudósok – persze csak a legelszántabbak vállalkoztak erre -, és almákat dobáltak az éterbe. A karmazsin színben pompázó gyümölcsök könnyedén lebegve szálltak alá, mígnem egyszer csak nyammogást lehetett hallani, és a csutkák erőteljes lendülettel repültek vissza a Földre. Hosszú időbe telt, míg rájöttek, a fenevad habzsolja feneketlen gyomrába kísérleti eszközüket. Teljesen egyértelmű vált, hogy korong alakú, hiszen ha gömbölyű lenne, akkor nem lenne széle. Hogy az óceánon közeledő vitorláshajónak először a vitorláját pillantjuk meg, és csak utána az egész testét? Ez csak egy egyszerű optikai csalódás. A nap körüli keringés pedig az éterben lebegő almák keringési szögével bizonyítható, A bíbor világ tehát nyugovóra tért. Nyugalma azonban csak lappangott, a beavatott szem könnyen észrevehette, itt valami készül. És valóban, egy óriási szikra után megnyílt az ég, vörös süvegében, hófehér szakállal rénszarvasszánján megjelent a Mikulás. Krampuszok kísérték fenyegető virgáccsal kezükben, készen arra, hogy az engedetlenekre lecsapjanak. Lilla, a hableány gyengéden megrázta a Mikulás szakállát, és lágy pelyhekben hullani kezdett a hó. Valdemár ámulva nézte a csodát. Azt hitte, a Mikulás története csak egy gyermekeknek kitalált mese, de most saját maga is meggyőződhetett arról, hogy a Mikulás igenis létezik. A Télapó (Gyed Maróz) magához intette a földbe gyökerezett lábú fiatalembert. Valdemár reszketni kezdett. Ha a Mikulás valóságos, akkor bármelyik percben lecsaphat rá bosszúálló keze. Gyorsan végigpergette, milyen bűnöket követett el embertársai ellen, de az izgalomtól, nem vágott rendesen az agya. Az egyik különösen agyafúrtnak látszó Krampusz már készítette is a virgácsát, hogy lecsapjon vele.
– Grün Valdemár, méltónak érzed-e magad az ajándékomra, vagy inkább virgácsot érdemelsz? – hangzott a dörgedelmes kérdés.
A fiatalember habozott egy kicsit, nem tudta eldönteni, mit válaszoljon. Aztán úgy gondolta, ha az ajándékot kéri, abból nem eshet baja, legfeljebb nem kapja meg. A Mikulás már nyújtotta is az aranydióval megtöltött zacskót.
– És ha azt mondom, hogy virgácsot érdemlek? – kérdezte Valdemár, miközben magához szorította csomagját.
– Akkor természetesen azt kaptad volna – felelte a Mikulás, és szánja már siklott is tovább.