Napok múltán már feledtem volna az esetet, ha a sors nem intézi mégis úgy a dolgokat, hogy máig és, remélem, halálomig belém égjen az emlék. De – hála ég! – úgy intézte. Mert napoknak utána egy hirtelen jött nyári zápor kergetett be minket – engem és nagyapámat – a buszmegálló sárga hullámlemeze alá. Izgalmas volt nekem a buszforduló is, a zápor is, a futás is, kacagva menekültünk.
Kisvártatva egy alak bontakozott ki az esőfüggönyből, egy újabb menekült, akit az égi áldás üldözött. Berobogott ő is a sárga hullámlemez alá, valami csutakká ázott ruhaneműt tartott maga fölé csuklya gyanánt.
‒ Szép jó napot! – köszönt illedelmesen. – Hú, micsoda eső!
A csutakká ázott valamit a padra dobta, csattant. S ekkor megfagyott a levegő a sárga hullámlemez alatt. Az újabb menekült a fiatalember volt, aki napoknak előtte meggyalázta a hullámtalanul csillogó tisztaságot és nagyapám tömegsírból kihúzott lelkét. Máris megfogtam a vaskos tenyeret, én itt vagyok, a bajtársad, harcra készen.
A két alak egymásra meredt, pillanatok teltek el fagyos némaságban. Végül a fiatalember – látszott, erőlteti – megszólalt, és a hangja most valaki másé volt.
‒ János bácsi… ugye, így hívják, uram? Nézze… nagyon sajnálom azt a múltkorit. Tudja… sok sört ittunk a fiúkkal. Nem bírom olyan jól a piát, hamar a fejembe száll. Ugye érti? … Máskülönben eszembe se jutott volna úgy beszélni… Nem is tudom, miért… bárcsak meg se történt volna… Kérem… ne haragudjon.
Nagyapám szótlanul állt, beszédes megrendüléssel. Az elégtétel a lába elé helyeztetett és ő boldog volt. Mint egy egyszerű matematikai egyenlet: a+b=c. Ennyi az egész, neki csak ennyire volt szüksége. Most már mindketten szabadok. Ügyetlenül bólintott, a fiatalember ajkának szegletében megvonaglott egy félszeg mosoly. Valami ajándékot akart még adni, ezért sietve megtetézte a dolgot:
‒ És ígérem, soha többé nem teszem azt… tudja. Se itt, se máshol. – Ez már túlzás volt, de ő szükségét érezte kimondani.
Az eső csitulni látszott, bár az ég alján egyre csak gyűlt a teher. Egy darabig álltunk némán, mígnem a fiatalember zavartan, fázósan megdörzsölte a karját.
‒ Hát… ez nemigen fog egyhamar elállni.
Ebből lehetett tudni, hogy erős benne a kínos mehetnék. Végül engedett is neki:
‒ Még egyszer kérem, bocsásson meg! Hülye voltam, részeg. De kérem, ne haragudjon, János bácsi.
Nagyapám az előzőhöz hasonlót biccentett, a fiatalember zavartan vigyorogva biccentett vissza – Hát… a viszontlátásra – és kilépett az esőfüggönybe, a csutakot is otthagyta.
Ebben a pillanatban – mintha odafentről végig figyelt volna valaki – megerősödött a zörgő kopogás a sárga hullámlemezen a fejünk fölött. Az ám! Az eső épp ekkor váltott jégre. Már láttuk is: borsószem, sőt kockacukor nagyságú jéggolyóbisok pattogtak előttünk a fényesre mosott aszfalton. Megráztam nagyapám kezét és nevettem:
‒ Nézd csak! – mutattam ki az esőbe.
Nagyapám követte a mutatóujjam által megjelölt irányt; a fiatalember távolodó alakját láttuk, ahogyan összegörnyedve, feje fölé tartott, kitárt ujjú kezekkel próbálta védeni magát és bukdácsolva futott az egyre sűrűbb és élesebb jégzuhatagban.
‒ Nézd! – kacagtam már ekkor. – A bácsira tényleg rászakadt az ég!
Nagyapám arcán elömlött a felismerés. Diadalmasan megszorította a praclimat, álla beleremegett a szavakba:
‒ Erre rá, kisfiam. Rászakadt az ég.
13 hozzászólás
Szia! Nagyszerű befejezés, tetszik! Azt vártam, hogy a nagyapa néma megbocsátásával befejeződik a történet, utána már csak a csomó következik a varrás lezárása, de Te előhúztad mese-zsákodból a jégesőt, mint isteni büntetést. Isten nem ver bottal, ismeri fel az ember, és erre tényleg sok példát látunk. Megbocsát ugyan, mint nagyapád is tette, de azért a kezében tartott ostorral, ami jelen esetben az ifjú fejére szakadó ég, odacserdít. Élményszerű volt elolvasni, örülök, h megtettem! Üdv: én
Üdvözletem, Bödön!
Örülök, hogy nem kellett megbánnod az olvasást, köszönöm, hogy végig itt voltál.
Bevallom, a jégesőt nem a mesezsákomból húztam elő, csak annyiban, hogy nem jégeső volt, hanem sima vízeső, de annak jó kiadós. És nem is gondoltam isteni büntetésre, hiszen a bocsánatkérés már kiengesztelte nagyapámat, így engem is. A meseszerű inkább az volt, hogy a fiatalember korábban arra fogadkozott: majd akkor kér bocsánatot, ha rászakad az ég. És lám, amikor megtette, valóban rászakadt. 🙂 Én erre emlékeztem, és emlékeztettem nagyapámat. Ő egyáltalán nem volt vallásos, de abban a percben talán valami sorsszerű megerősítést nyert magának a jelenségből, ami egy jól sikerült véletlen egybeesés volt. Mindig tudtam, hogy meg fogom írni a történetet, de csak most jött el az ideje. Örülök, hogy eddig vártam vele, megérte várni.
Üdv: Laca 🙂
Kedves Laca!
Valóban jó történetvolt. A gonosz elnyerte méltó büntetését.
Azért érdekelne , hogy megtörtént eseményt dolgoztál-e fel. Ha kitalált akkor is jól megírtad.
Lehet, hogy én könnyen megbocsátok, de a megbánás után az "Isteni büntetést" már soknak tartottam, de mint Bödön írta így teljesen kerek, és befejetett a mese.
Örülök, hogy olvastam, üdvözlettel: János
Üdvözletem, János!
Kis félreértés leledzik, engedd meg kiigazítanom: a műben sehol nincs utalás arra, hogy ami végül történik, isteni büntetés lenne. Szó sincs arról sem, hogy nagyapám efféle gondolatokat forgatott volna magában, vagy ilyesmit kívánt volna, pláne, miután kiengesztelték.
Megbántották, de ő nem haragot érzett, hanem csalódást, fájdalmat. Amint alább Bödönnek válaszul már leírtam, a csattanó a történet végén nem isteni igazságszolgáltatás, csupán egy érdekes, akkor, perpillanat kicsit meghökkentő egybeesés. A történet ezt sehol nem misztifikálja túl. És igen, megtörtént esetet dolgoz fel az írás, olyannyira, hogy minden szót a lehető leghűbben próbáltam visszaadni.
Egyébként a mű szubjektív alkotás, a beszélő érzésvilágát tükrözi. Szó nincs nagyapám erkölcsi megkérdőjelezhetetlenségéről, hiszen talán ő is hibázott, amikor megszólította az ittas fiatalembert. Inkább arról van szó, hogy létrejött egy konfliktus, és ez kétféle jellemet hozott felszínre.
Üdv: Laca 🙂
Szia Laca! 🙂
Szerintem kicsit elsietted a harmadik részt.
Néhol eltévedtek a vesszők, pl. itt: „hogy máig és, remélem, halálomig”, mert a „máig” után kellene inkább, mint utána.
A hullámlemez túl gyakori egymás után 3-szor. Az ismétlést nem nyomatékosításnak gondolom, ezért kiváltanám szinonimákkal.
Valaki jelezte a 2. résznél, hogy neki ott ért véget. Egyetértek vele.
Akkora tanulságot hagytál, hogy nem vittem volna tovább a történetet, mert a férfias kézfogással csattant az üzenet, átjöttek az érzelmek és a konklúzió is.
Nagyon jól írsz, mindig kíváncsian várom alkotásaid.
Ennél a résznél is csak örülni tudok, hogy nyitsz az írásbeliség felé, viszont úgy érzem, hogy bármennyire kerek ez a 3., szerintem nem szükséges az előző kettő után, mert ott minden lényeges dolog megfogalmazódott.
Ez az én véleményem, de csak egy a sok közül.
Szerintem novellád a második rész végén kiteljesedett.
Mindig nagy örömmel olvaslak. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szervusz, Kankalin!
Az a két vessző nem tévedt el :), odaszántam őket. Eredetileg a "remélem" szó is két gondolatjel között állt volna, de végül a vessző mellett döntöttem. Láttam egy nagynevű kortárs szerzőnél, aki egy könyvön át végig így járt el, emellett gondolatjel nélkül dialogizálta végig a regényét. Utóbbit én nem tenném, de a vesszős behelyettesítés tetszett. És mivel abban a bekezdésben már két másik gondolatjel közé zárás is van, gondoltam, három már túl sok lenne.
A sárga hullámlemez – számomra egy fontos emlék lett, talán ezért nem tértem el tőle, de köszönöm, hogy jelezted.
Sajnálom, hogy a befejezés nem tetszik neked, vagyis, hogy benned már lezárult a történet a második szakasznál. Számomra ott még túl magasztos, Móriczos vagy Krúdys, így viszont – bennem legalábbis – sokkal oldottabb, derűsebb, kisemberibb, XX. századibb.
Köszönöm a gondolataidat, mindig segítenek az önvizsgálatban, örülök, hogy végigkísérted a történetet.
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Nekem nagyon tetszett a befejező rész is, bár sejtettem, hogy valami hasonló fog történni. Azt hiszem, hogy akkor, annak a kisfiúnak, nagyon is sokat jelentett ez az égszakadás, mert ez valami visszaigazolást jelentett számára, még akkor is, ha a nagyapának már a bocsánatkérés is elégtétel volt.
Azon töprengek, vajon a mai tizenévesek, hasonló helyzetben, tudnának-e bocsánatot kérni?
De hát, ez már a 21. század…
Élmény volt olvasni ezt a novellát. Köszönöm.
Szeretettel 🙂
Ida
Kedves Laca!
Örülök, hogy ilyen volt a nagyapád. Szerethető, becsületes!
Szerintem jó volt a befejezés a jégesővel, amit a címnek adtál, itt tisztán csengett.
Szeretettel gratulálok: Ica
Kedves Ida és Ica!
Örülök, hogy tetszett nektek a befejezés is, köszönöm, hogy itt voltatok. A sok hozzászólás sokat segített abban, hogy én is jobban megismerjem ezt a kis novellát és talán magamat is. Meglehet, ez a történet csak egy kis epizód volt az akkori mindennapok között, de mára teljesen átalakult bennem, többé, nagyobbá lett.
Mindenkinek köszönöm az olvasást és a segítséget. 🙂
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Végigkövettem a történetet és gyöngyszemnek tartom. Nemcsak azért, mert nagyapádat olyan szeretettel rajzolod meg, hogy mindenki számára szerethetővé válik, nemcsak azért, mert nagyon jól bánsz a szavakkal és a prózád is költőien szép, hanem azért is, mert a történeted úgy kerek, ahogy megírtad. A megbántást feloldja a megbánás és a megbocsátás. Még az a fiatalember is szimpatikussá válik, aki belátja, mennyire ostobán viselkedett. Nagyapád pedig képes megbocsátani neki, ami igen ritka erény. És persze az a csodálatos kapcsolat, ami közted és nagyapád között volt, ugyancsak ritka kincs.
Szeretettel: Klári
Kedves Klári!
Örömmel látlak újra. 🙂 Örülök, hogy találkoztál ezzel a prózával, és annak is, hogy adni tudott ez a kis írás. De annak különösen örülök, hogy megszólítottad, és ezzel jótevőjévé váltál; nagyon szépen, tiszta értelmezéssel foglaltad össze elemzésedet, ami számomra különösen megkapó. Megtisztelve érzem magam.
Köszönöm, hogy itt voltál. 🙂
Szeretettel: Laca 🙂
Szia Laca!
Fenomenális! Nem akarom elemezni. Nekem maradandó élményt adtál vele, ezer köszönet érte!
Szeretettel:
Ylen
Kedves Ylen!
Nagyon köszönöm figyelmedet. Örülök, hogy maradandó élményt nyújtott az írás; ennél többet nem is remélhet az, aki írásra adja a fejét.
Szeretettel: Laca 🙂