Alagutak

– Odanézz, anyu, ott jön még egy! – kiáltotta izgatottan Ádi, és tekintetével azonnal keresni kezdte a jelzőtáblát, majd amikor megtalálta, elégedetten huppant vissza a székére.
– Négyjegyű! – nézett rám boldogan, és szemeiben ott táncolt az a pajkos fény, ami olyan imádnivalóvá tette a kisfiamat. Még nem ismerte a számokat, de azt tudta, hogy minél több számjegyük van, annál nagyobbak, jelen esetben pedig annál tovább tart a móka.
– Négyjegyű! – ismételte meg – Akkor biztos jó hosszú lesz ez is! Ha majd beértünk, odabújhatok hozzád, mintha félnék?

Ezen elmosolyodtam. Eszembe jutott az a régi utazás, amikor az édesapjával Olaszországba mentünk, mint egyetemisták, és amikor a hegyekkel csipkézett autóutakon a turistabusz begurult egy alagútba, finoman odahajolt hozzám, és a fülembe súgta:
– Most lehet csókot lopni! – aztán mire kiértünk, megint szálegyenesen ült mellettem az ülésen, szigorú puritán ábrázattal az arcán, mintha nem épp az imént lopott volna meg.
Szerettem az alagutakat. Különösen a hosszúakat – kisgyermekként gondolatban sokat játszottam azt, amikor bementünk egy olyanba, hogy igazából egy törpebarlangban vagyok, és épp az egyik járatukon suhanok át titokban; szinte láttam is az alagút homorú oldalfalain, amint hegyes kis csákányukat barátságosan lengetik felém a törpék.

*

– Anyu, most! – ölelte át a derekamat Ádi, és én is magamhoz szorítottam őt. Újabb emlékek törtek rám: a kisfiam világra jövetele. Apás szülés volt, András végig ott volt velem, és hol engem bíztatott, hol a babát, még most is itt csengenek a szavai a fülemben:
– Na mi lesz, kisöreg? Annyira nem hosszú az az út, már igazán megérkezhetnél!
– Lehet, hogy nem hosszú, de rögös! – nyögtem válaszképpen, és ha nem lettem volna olyan nagy munkában, még némi méltatlankodást is csempésztem volna a hangomba; hát tudja is azt egy férfi, hogy milyen hosszú az az út?!
Könnyek szöktek a szemembe – mennyire szerettem őt! Amikor az orvos közölte velünk, hogy beteg, úgy éreztem, imbolyogni kezd velem a szoba, ha nem tart olyan erősen, el is estem volna.
– Nem kell mindjárt kétségbe esni – igyekezett megnyugtatni az orvos – A férje szervezete fiatal és erős, és a mi tudományunk is folyamatosan fejlődik. Azért látok némi fényt az alagút végén!
– Na azt lesheti, hogy annak az alagútnak a fénye felé indulok – mormolta a fülembe András, miután az orvos elment, és én sírva borultam a nyakába. Kezeivel gyöngéden cirógatta a hajamat, és hangjában nyomát sem éreztem annak a gombócnak, ami az én torkomat a betegsége ideje alatt végig fojtogatta.
– Ne sírj már, no! Még megijeszted a gyereket ezekkel az angóranyúl szemekkel!

*

– Anyu – súgta kuncogva Ádi – A néni már megint elaludt!
Az előttünk ülő idős hölgy egyenletesen szuszogott; a kirándulások, városnézések során korát meghazudtoló fürgeséggel és lelkesedéssel menetelt a csapattal együtt, amikor azonban a motor monoton zúgásának kíséretében gurultak alatta a kerekek, menten elszunyókált.

*

– Fáradt vagyok. – nézett rám bűntudatosan András, miközben én az ágya szélén ültem. Már egy hete otthon volt, végleg hazaengedték a kórházból az otthonillatú paplanok közé. Különös módon nyugalmat éreztem, nem azt a tompa, „feladom”-érzést, hanem valódi békét, hogy miért, pont abban a felfoghatatlanul fájdalmas helyzetben, máig nem tudom.
– Csoda vigye – sóhajtotta hosszan – Mégiscsak csalogat engem az az alagút…
– Hozzád bújhatok, mintha félnék? – kérdeztem halkan, mire ő halványan elmosolyodott, és szélesre tárta a karjait.

*

– Hú, anyu, ez bitang jó volt! – egyenesedett fel a székén a fiam, és az arca csak úgy ragyogott – Ugye, nem ez volt az utolsó?
– Nem! – simítottam végig puhaszálú haján – Nagyon sok alagút vár még ránk!