Az űrsikló vontatottan haladt a sötét semmiben. Néhány lézernyaláb eltalálta a fontos részeket, ami
megnehezítette az utazást. Néhány napja már, hogy a férfi elhagyta a központi állomást, miután azt
megtámadták. A legközelebbi támaszponthoz sietett segítségért, talán még időben odaérhet, mielőtt elfogy a
levegő és az élelem. Hatalmas és hosszú küzdelem volt. Hajóroncsok százai sodródtak körülötte az űrben. Kínt,
rettegést és halált sugárzott látványuk. Beleborzongott a gondolatba, hogy ő is hasonlóan járhatott volna,
miközben elhaladt mellettük. Olykor még összeégett, megcsonkított tetemek is csapódtak a fülke üvegfalához.
Olyankor imádkozott lelkükért. Mielőtt kiért volna a törmelék mezőből, egy segélykérő szignálra lett figyelmes.
Nem volt tiszta, nem tudta bemérni a pontos helyét, ezért néhány kevésbé fontos rendszert lekapcsolt, hogy
átirányítsa az energiát a kommunikációba. Egyre tisztult a jel, meghatározta a hajó pontos pozícióját.
Töprengett, vajon vannak-e túlélők. A jel nem automata volt, manuálisan kapcsolták be. Bár tudta, ez nem
jelenti azt, hogy ettől függetlenül életben lehet a jel leadója, mégis úgy döntött, megpróbálja kimenteni, akárki
is van a roncsok között. Mégegyszer szemügyre vette az oxigénellátó kijelzőjét, majd sebességre kapcsolt.
Ahogy közelebb ért, megpillantott egy ismerős jelzésű siklót. Az ellenséges csapat egyik sérült dokkoló egysége
volt az. Talán hátrahagyták őket. Azonnal kikapcsolta a hajtóművet és minden rendszert, ami elárulná, hogy ő
még életben van. Egyedül a létfenntartót hagyta bekapcsolva, azt nem lehetett letapogatni azokkal a hajókkal.
Még a stabilizátor sem működött, élettelenül, lassan, többször átpördült tengelye körül a sikló. Úgy tűnt, a
kalózok éppen arra a hajóra dokkoltak, ahová ő is sietett. Szíve egyre hevesebben kalapált. Választás előtt állt,
amely korántsem volt olyan könnyű, mint az elhatározás, hogy elindul segíteni. Igencsak megtépázottnak tűnt a
kalóz sikló, azonban fogalma sem volt, hányan lehetnek rajta. Akár egy tucat beszivárgó egység is elfért rajta.
Ugyanakkor fennállt a lehetőség, hogy a csata után igencsak megcsappant a létszám. Hanyagul övébe
csúsztatott energia pisztolyára pillantott. Alacsony töltöttségi szintet mutatott, azonban nem volt nála több
muníció. Tisztában volt vele, hogy a kijelző szerint talán három, akár négy lövést is leadhatna vele, de túl
kockázatos lenne belevágni egy öngyilkos mentőakcióba, hisz azt sem tudta, hányan lehetnek odaát. Az idő
sürgetett, de a remény mégis mélyen legbelül lappangva mardosta. Meglehet, hogy alig maradtak kalózok és
egy szemvillantás alatt elintézhetné őket, majd megmenthetné azt, aki a jelzést leadta, hisz van rá esély, hogy
még életben van. Ámbár túl egyszerűen hangzott, minthogy cselekvésre késztette volna. Lassan felkapcsolta a
rendszereket, majd elindította a hajtóművet. Tudta, hogy észreveszik, de ő addigra már messze járhat. Lassan
növelte a sebességet, majd elsuhant a roncs mellett. Szállító hajó volt. Több tucatnyi ember befogadására is
képes jármű. A férfi rezzenéstelen arccal nézte, ahogy elhagyta a hajót. Hirtelen belenyilalt egy
emlékképsorozat még az állomásról a támadás idején. Százával özönlöttek az emberek a kabinokba és a
hangárakba, miközben halomra lőtték őket a kalózok. Az emberek sikolya még most is a fejében motoszkált.
Rémisztő látványt nyújtott az a vágóhíd, ami a szeme elé tárult. Ő a szerencsések közé tartozott. Saját siklója
volt, amivel percek alatt eltűnhetett. Szinte villámcsapás sebességével hatolt belé a felismerés; vissza kell
fordulnia. Fékezőrakétákkal állt meg, majd gyors fordulattal tüstént a szállítóhoz sietett. Óvatosan
rácsatlakozott egy másik, szabad dokkoló gyűrűre, majd készenlétbe helyezte a gépet. Nagy levegőt véve,
felnyitotta az átkötő folyosó zsilipjeit és erősen markolva fegyverét, elindult befelé. A folyosókon csend honolt.
Úgy tűnt, elkésett, de nem adta fel, tovább haladt a tágas, homállyal fedett átjárókon. Küzdelem nyomait látta, a
falakat égésnyomok és emberi szervek maradványai tarkították. A sarkon befordulva egy földön heverő testben
botlott el. Szíve, mintha kihagyott volna egy ütemet, megrémülve nézett körbe, nem-e vette észre valaki. Végül
lepillantva egy megcsonkított nő került szemei elé. Nehezére esett visszatartani gyomrának tartalmát annak
ellenére, hogy egy jóideje nem evett túl sokat. A kalózok kegyetlen szörnyetegek voltak. Habár emberek,
mégsem olyan civilizáltak, mint a galaxis többi népe. Olykor kannibalizmusra adták fejüket, ha már nem volt
mit enniük. Csaták után megszokott dolognak számított az áldozatokból fogyasztani, hogy elég legyen az erejük
a hazaútra is, dolguk végeztével. Lassan erőt véve magán, igyekezett a hajó belsejébe jutni, hátha még nem
késő. Mielőtt belépett volna az étkezdébe, beszélgetésre lett figyelmes. Próbált minél jobban fókuszálni, hogy
megállapítsa, hányan vannak. Alig egy perc után arra a következtetésre jutott, hogy ketten lehetnek. Elégedett
vihogásuk egyre frusztráltabbá tették a férfit, de habozott. Újból fegyverére pillantott. Alacsony töltöttségi szint
állt rajta. Hóbortosan könyvelte el magát ostobának, amiért azt hitte, talán megváltozott a helyzet. Végül egy
gyermek sikolya zökkentette ki töprengéséből, melynek hatására azonnal kiugrott a sarok mögül és
reflexszerűen az első célpontra szegezte a pisztolyt, majd elsütötte azt. Élés, sistergő zajjal vágódott bele az
egyik kalóz hátába a fénynyaláb, amitől az előre esett, majd többé nem mozdult. A másik azonban keservesen
próbált valakit kirángatni az egyik asztal alól. Egy kislány volt az. Megragadva nyakát kirántotta, majd maga
elé tartotta fedezékként.
-Dobd el! – kiáltott fel rekedt hanggal a kalóz.
A férfi szótlanul célra tartotta fegyverét. Figyelte, ahogy a gyáva féreg kést szorít a rémült, síró lány vékony
nyakához. A söpredék, jelezve, hogy komolyan gondolta, közelebb szorította a pengét. A férfi tudta, hogy
könnyű célpont lehet a kalóz, hiszen szinte semmit sem takart belőle a lány törékeny teste. Mérlegelve a
helyzetet, villámgyorsan a fejére célzott, majd meghúzta a ravaszt. A kalóz koponyájának egy része elolvadt,
majd hanyatt esve hatalmasat puffant teste. A férfi elégedetten lépett közelebb a kislányhoz, ám annak hirtelen
rémültségtől torzuló arca kizökkentette. Azonban nem csak a lány vészjósló tekintete nyilalt belé, hanem az éles
fájdalom, amely hátulról érkezett bordái közé. Összeszorítva fogait előredőlt, majd hátrafordult, hogy
megpillantsa orvul támadóját. Azonnal tüzelt, ám idő híján nem volt képes célozni, ezért a lövés célt tévesztett.
Másodjára is meghúzta a ravaszt, ám ezúttal csak sziszegett a fegyver, jelezve, hogy teljesen lemerült. A két
férfi összeakaszkodott, majd a földön hemperegve kezdték ütlegelni egymást. A kalóz elégedetten mosolyogva
küzdött, hiszen meggyengítette, lelassította a férfit pontos szúrásával. Habár kését elejtette, sikeres ütéseket
mért a férfi mellkasára és fejére, aki kétségbeesetten próbálta védeni magát, olykor pedig visszaütni. Úgy tűnt,
kilátástalan a helyzete, ám végül egy jól irányzott csapás az üres fegyverrel a fejre megtette hatását. A kalóz
hátrahőkölt, majd a férfi indulattól vezérelve újra és újra lecsapott a fegyver markolatával. Egy pillanatra
elfelejtette a szúró fájdalmat, amíg támadója pépesre torzított arcán dolgozott. Addig döngölte a fejét, míg a
markolat eltört és az orvtámadó végül már nem mozdult. Miután kidühöngte magát, ismét erős fájdalmat érzett,
miközben a gyermekhez közeledett.
-Ne félj tőlem, kislány – szólalt meg a férfi.
Próbált kedves arckifejezést erőltetni magára a kínok ellenére. A kezét nyújtotta a látszólag egyetlen túlélőnek,
aki azt viszonzásképpen meg is fogta.
-Hol vannak a szüleid? Van még itt valaki rajtad kívül? – kérdezősködött.
A lány némán, fejrázással tudatta a férfival, hogy ő az egyetlen túlélő. Ezzel bebizonyosodott sejtése.
-Sajnálom, de mennünk kell. Nem tudom, hányan lehetnek még.
Az egyetértés után azonnal a siklóhoz vették az irányt. Miután sikeresen megérkeztek, a férfi lezárta a zsilipet,
elindította a hajtóművet, majd sebesen távoztak a temető hajó közeléből. A kijelzőt figyelve úgy látta, nem
követi a kalóz hajó, ezért kissé megnyugodott. Miután a sikló kiért a törmelék mezőből és újból pályára állt, a
férfi hátra vonult, hogy ellássa sebét. Kicsiny jármű volt, de próbált egy olyan sarkot keresni, ahol a gyermek
nem látja, ahogyan a vérző ruhájától próbál megszabadulni. Nem igazán értett az orvosláshoz vagy a komoly
sebek ellátásához, csak annyit tehetett, hogy amennyire csak tudta, megtisztította, majd elkötötte. A fertőtlenítő
szer hatására számos átkozódás és szitokszó eszébe jutott, ám kénytelen volt visszafogni magát a gyermek
jelenlétében. Miután végzett, szemügyre vette a lányt.
-Hogy hívnak?
-Rheya – felelte a kislány.
-Rheya – ismételte a férfi – Szép név. Hány éves vagy?
-Tíz múltam – válaszolta tömören.
-Az Antioch központba tartok. Gondolom a ti hajótok is oda próbált eljutni, mielőtt…
De nem fejezte be a mondatot. Nem akarta, hogy a lány elmerengjen a szörnyű emlékeiben. Emellett fennállt a
veszély, hogy kettejük közül egyiküknek nem jut elég ellátmány, míg megérkeznek. Felállt, majd a vezérlőt
vizsgálgatta. A Komputer kiszámolta a jelenlegi levegőfogyasztás mértékéből, hogy az oxigén nem elég az
úticélig. Csalódottan leült a székbe, hogy kitaláljon valamit, mielőtt túl sok időt és levegőt veszítenének, ám a
lány közbeszólt.
-A Gallea bolygón laknak a nagyszüleim. Oda szeretnék menni.
A férfi mérlegelt, majd reagált.
-A Gallea kissé messze van innen. Nem tudom, hogy elég lenne-e a hajtóanyag. Különben is, ha a központba
érünk, ott kapsz megfelelő segítséget és elszállítanak a nagyszüleidhez.
Látszólag a lány csalódott volt.
-Meg fogunk halni, igaz?
A férfi a mondat hallatán amennyire csak tőle tellett, gyorsan felpattant és leült mellé.
-Ne mondj ilyet – nyugtatta.
-Megnéztem a kijelzőt, amíg rendbehoztad magad. Egyikünk mindenképp meghal.
A férfi megadóan bólintott.
-Sajnálom. Tényleg. Megpróbálhatok kikapcsolni néhány rendszert. Talán a fűtést is leveszem és akkor hátha…
-Nem – vágott közbe Rheya – Te vagy a felnőtt. Neked kell túlélni, hiszen hasznosabb vagy a társadalomban.
-Hogy mi? – Ugrott fel dühösen a férfi – Ki mondott neked ilyen ostobaságot? Te fontosabb vagy, gyermekem.
-A szüleim – rövid szünet után folytatta – azt mondták, a felnőtteknek fontos dolgokat kell elvégezniük és hogy
a gyerekeknek egyelőre semmi dolguk vagy gondjuk nincs.
-Ez butaság. Különben is megsérültem. Lehet, hogy ki sem húzom a végéig.
El sem hitte, hogy egy tíz éves kislánnyal beszél a halálról. Érettnek tűnt, legalábbis a nemrég elmúlt
események óta biztosan érettebb gondolkodásmódra tett szert. Sajnálta, amiért ilyen korán, ennyi szörnyűséget
kellett látnia és megélnie, de ez ellen már nem tehetett semmit. Hosszú órák teltek el. Időközben a férfi
megkínálta Rheya-t némi étellel, amit félrerakott magának későbbre. Próbálta lassan venni a levegőt, de a
fájdalom miatt szaporább volt a lélegzetvétele. Ezidő alatt a lány nagyszüleiről és a Gallea bolygóról mesélt a
férfinak. Figyelmesen hallgatta őt és figyelte, ahogy a félelem és a szorongás milyen hamar elillant a lány
arcáról, ahogyan a csupa jó dolgokról beszélt. A férfi ismét komoly választás elé került. Őrlődött magában,
amikor néha a kijelzőre pillantott. Vagy a lány hal meg és ő eljut a célhoz, vagy ő hal meg és a lány túléli.
Akárhogy is, sejtette, hogy őmaga nem húzhatja sokáig, akárhogy is dönt. Végül felszabadultan elkezdett
mesélni gyerekkorából fennmaradt vicces emlékeket, hogy elvonja a lány figyelmét a siralmas helyzetükről.
Örömmel töltötte el, ahogy látta nevetni a kicsiny, törékeny gyermeket. Mikor látta rajta, hogy fáradt,
előkészítette neki az egyetlen ágyat, amely a siklón volt.
-Álmos vagy? Aludj egy parányit. Mire felébredsz, ez az egész rémálom már régen mögöttünk lesz.
A kislány egyetértően bólintott, majd felfeküdt az ágyra. A férfi betakarta, majd elindult a vezérlő felé, ám
mielőtt odaért volna, megtorpant.
-Mesélj nekem, kérlek – szólalt meg Rheya.
A férfi visszafordult, majd leguggolt az ágy szélére. Mást úgysem tehetett érte, ígyhát mesélt. Számtalanszor
elmondta ezt a mesét, mely a csillagokról és egy tündérről szólt. Legalább ezerszer talált hálás fülekre ezzel a
mesével és megannyiszor siratta meg emlékét eme gyönyörű emléknek. Egy gyermek emlékét, amit maga
mögött hagyott. Átkozott kalózok. Átkozott sors. A lány a mese végeztével mosollyal az ajkán aludt el. A
kijelző vörösen pislákolt halványan. A férfi tudta, itt az idő. Kicsivel több, mint egy órányi levegő maradt hátra,
az út pedig még nem ért véget. Ránézett az alvó lányra. Békésen aludt. Egy másik világban járt. Ott nem érzett
fájdalmat. Megfelelő alkalom volt arra, hogy fájdalommentesen megoldja az oxigénproblémát. Megfogott egy
takarót, majd az ágyhoz lépett. Ez volt az alkalom arra, hogy megtegye, amit meg kellett tennie. Szétterítette a
takarót és óvatosan betakargatta vele a lányt. Nem. Nem tehette meg. Ott hagyta, hogy aludjon tovább a két
takaróval a testén. Odasietett a vezérlőhöz. Betáplálta a Gallea bolygó koordinátáit, majd jóváhagyta.
Búcsúüzenetet is írt a kijelzőre, majd lekapcsolta a világítást. Hátrament a légsziliphez, hogy szemügyre vegye.
Besétált a fülkébe, majd egy utolsó pillantást vetett a gyermekre. Egy kattintással bezárult az ajtó és elindult a
visszaszámlálás. A vészjelzők villogtak. A harsogó hangot elnémította még mielőtt belépett volna.
Gondoskodott róla, hogy a lány ne ébredjen fel, ha bármilyen vészjelzés bekapcsol a hajón. A férfi egy
mosollyal és a mutató ujjával búcsúzott el tőle, ahogyan végighúzta az üvegen, mintha csak lágy arcán tette
volna ugyanezt. Még egy utolsó kattanás és máris kint volt a hideg, sötét éterben. Másodpercek teltek el. A
bordájába nyilaló fájdalom immár elillant. A szemei elhomályosultak, a tüdejéből minden levegő kiszökött.
Agyából teljesen kipréselődött az oxigén, ám egy kép mégis beleégett emlékeibe. Egy kislány gyönyörű
mosolya. A test eltávolodott a siklótól, mely sebesen száguldott végcéljához, majd örökre eltűnt a feketeségben.
-Hol vagy? – kérdezte a lány, miután felébredt.
A hajtómű már nem zúgott. Úgy gondolta, talán a férfi leszállt a hajóról, miután megérkeztek, őt pedig hagyta
aludni. Kitekintve az ablakon, megpillantotta a már ismerős, zöld mezőket és hegyeket és egy platformot egy
kicsiny állomással. A Galleát. Emberek sürögték körbe a siklót, a lány zavartnak érezte magát. Mielőtt a zsilip
felé vette volna az irányt, észrevett egy villogó üzenetet az egyik vizoron.
„Te vagy a legfontosabb a társadalomban.”