Ali Baba és a 40 rabló

Ali Baba és a negyven rabló

Valamikor régesrégen két testvér élt Perzsiában: Garim és Ali Baba. Amikor az apjuk meghalt, szépen elosztották az örökségüket, majd megházasodtak. Garimnak volt magához való esze, gazdag lányt vett el, módos kereskedő lett. Ali Baba persze nem az esze, hanem a farka után házasodott, annyi gyerekük lett, mint égen a csillag, vagyonuk meg csak a három szamár, amelyek behordták a városba a fát – mert Ali Baba nem módos kereskedő lett, nem is földbirtokos, de még hivatalnok se. Fát vágott az erdőben, eladta a piacon, és ami keveset a fáért kapott, azon éhezett népes családjával. Amilyen szamár volt maga is, megelégedett volna a sorsával, de az asszony egyre csak tüzelte: Eredj már, kérj egy pár garast attól a híres bátyádtól. – Ali Baba próbálkozott, Garim persze kigúnyolta: Farkad után házasodtál, magad látod kárát. Egyenlően megosztoztunk az örökségen, vagy nem? – Ezt Ali Baba sem tagadhatta. Bizony, ritkaság a mai világban, hogy a testvérek ilyen szépen egyetértsenek az osztozkodásnál Mit tehetek arról, hogy Allah megvert egy termékeny feleséggel, száz éhes gyerekkel? Ha mégis megszánnál pár garassal… – Szó sem lehet róla, vágott közbe a testvér. Ne keverd bele Allahot ebbe az ügybe. Neked tetszett a csillogó szem, ringó derék, kerek popsi. És pontosan annyi gyereke van, ahányszor te hozzányúltál. Magad kerested a bajt magadnak, ne járj a nyakamra. – Hallgatta, hallgatta egy ideig Ali Baba ezt a beszédet, aztán előkapott egy konyhakést. Látod ezt, Garim? Ennek az élét rakd ki pénzzel, de nem ám garasokkal, hanem ezüst dirhemekkel. – Garim megtapogatta a kést, aztán megnyugodva ezt felelte: Elmész te a gyehennába. – És ez volt az utolsó tévedés, amit elkövetett az életében. Mert igaz, hogy a kés nem volt valami éles, imitt-amott már meg is rozsdásodott, de Ali Baba mégis felkapta, és fokig belevágta Garim mellkasába. Kibuggyant a fekete vére…

Állj. Ez nem az a mese. Hogy akarod folytatni, ha a főszereplőt mindjárt az elején az akasztófára küldöd? – Elég valószínű, hogy így történt, nem? – Tegyük fel, hogy így történt. Most pedig menj szépen vissza, egészen odáig, hogy Ali Baba kijárt az erdőbe, és fát vágott.

OK. Egy napon Ali Baba éppen megrakta a szamarait a kivágott fával, amikor porfelleget látott, lódobogást hallott. Megijedt, és elrejtőzött a bozótban. A lovasok, csupa öles termetű, állig fölfegyverzett férfi, éppen negyvenen voltak. Egy sziklafalnál leszálltak a lovaikról, letelepedtek, és falatozni kezdtek. Szép kényelmesen falatoztak, még bort is ittak hozzá, Ali Baba meg csak az éhkoppot nyelte. Allahra, gondolta, előbb-utóbb meghallják a gyomrom korgását, akkor pedig nekem végem. – Allah azonban kegyes volt hozzá, és úgy intézte, hogy egészen halkan korogjon a gyomra, olyan finoman, mint ahogy a lepke szárnya rebben. Sajnos Ali Baba elmulasztotta, hogy a szamaraiért is imádkozzon, így aztán Allah nem lehetett hozzájuk kegyes. Az egyik csacsi meggondolatlanul elbődült: Iááá… Több se kellett a negyven rablónak. Elkapták a bozótban rejtőző Ali Babát és agyonverték, a szamarakat pedig mustrálni kezdték: Ezeket eladjuk a vásárban, és…

Állj. A rablók nem verték agyon Ali Babát. – Pedig nagyon logikus lett volna. Mondjuk a szamarak közt volt egy fiatal csődör. Megszimatolt egy kancát a rablók lovai között… – Nem. Ez nem a Rómeó és Júlia. Menj szépen vissza, egészen odáig, hogy a rablók falatoztak.

OK. Szóval falatoztak, aztán a vezérük odaállt a szikla elé, és harsányan így kiáltott: Szézám, tárulj! – Ezekre a szavakra a sziklafal kettévált, és a rablók bementek a barlangba. Ali Baba meg se mert moccanni a bozótban. Nagy sokára előjöttek a rablók, és a vezér újra elkiáltotta magát: Szézám, zárulj! – A sziklafal szépen becsukódott, a rablók lóra kaptak, és elvágtattak. Most már Ali Baba is felbátorodott, előjött, és elismételte a varázsigét. A sziklafal kettévált, és Ali Baba bemehetett a barlangba. Sok haszna ugyan nem volt belőle, mert eddigre odakinn is koromsötét volt, meg benn a barlangban is. Csak találomra tapogatózott, és egyszer meg is botlott egy degeszre tömött zsákban. Ördög és pokol, káromkodott Ali Baba, ezek a rablók addig húzták az időt, amíg teljesen sötét lett. Inkább én is egy lámpást találtam volna, mint az Aladin szomszéd. Most aztán hogy megyek haza a szamarakkal?

Állj. Miből veszed, hogy koromsötét volt? – Na hallod, abból indultunk ki, hogy már éppen felrakta a kivágott fát a szamarakra. Egész nap favágott a baltájával. Mit gondolsz, elektromos fűrésze volt neki? Persze hogy koromsötét lett, mire még a rablók is elmentek. El tudod te képzelni, milyen sötét van egy barlangban éjszaka? – Elvben mindegy, hogy éjszaka vagy nappal, ez azonban egészen különleges barlang volt. Légy szíves visszamenni egészen odáig, hogy bement a barlangba.

OK. Ali Baba bement a barlangba, és láss csudát! Káprázatosan szép, királyi pompával berendezett teremben találta magát. Mindenütt garmadában állt az arany meg ezüst, a drágakövek pedig olyan fényesen ragyogtak, hogy lámpa se kellett. Ali Baba sebesen teletömte a zsebeit drágakövekkel, kivonszolt egy aranypénzekkel teli zsákot, aztán még kettőt, bezárta a barlangot a másik varázsigével, és hazabotorkált szegényes viskójába. Csakhogy a szamarak nem rőzsét cipeltek! Ali Baba elrejtette a sok kincset az istállójában. Aztán arról szó sem lehet, hogy az asszony megtudja. Elmondja fűnek-fának, és a nyakunkra hozza a rablókat. Tudom én, hogy mit csinálok. Nagy titokban lovakat veszek a csacsik helyett, és jól meglépek a lével.

Állj. Tudod, hogy Ali Baba nem volt ilyen okos. – Tudom. Valahogy nem vette észre, hogy a csillogó szemű, ringó derekú, nagyfenekű szépségből unalmas, kövér tehén lett, aki olyan monoton egykedvűséggel szüli a gyerekeket, ahogy más a nagydolgát végzi. Egészen megfeledkezett arról, hogy a lángoló szerelem elmúlt, a nagy tűzből pedig még hamu sem maradt. – Ez nem szép tőled. Ali Baba egy csomó kötelességet vállalt, el kellett tartania a száz gyerekét. – Gondolod, hogy ez a kötelességérzet meg sem ingott? Drágakövek, meg három zsák arany. Elmegy három várossal arrébb, vesz magának egy palotát, szerez egy széplányt, aki nem olyan szapora, mint a házinyúl, és… – Nem. Menj vissza egészen odáig, hogy hazavitte a kincset. – És megmutatta az asszonynak? – De meg ám! – Nagyobb szamár volt, mint az a másik három. – Ne törődj vele, te csak menj vissza a történetben.

OK. Amikor Ali Baba megérkezett a szegényes kis viskójába, rögtön hívta a feleségét. Jött is anyu a száz gyerekkel. Jó nagy szobák lehettek abban a viskóban, hogy mind elfértek. Mire mind odaértek, Ali Baba már telerakta az asztalt meg a székeket aranypénzekkel, igazgyöngyökkel és drágakövekkel. Képzeld el, hány asztal meg szék volt abban a szegényes viskóban. A család is elég lassan gyűlt össze, ha Ali Babának annyi ideje volt, hogy kirakja az összes drágaságot. Biztosan több emeletes viskó volt…

Állj. Ezek a megjegyzések nem tartoznak ide.

OK. A szegény asszony, amikor meglátta a mesebeli kincset, sírva fakadt, mert azt hitte, a férje rabló lett vagy gyilkos. De Ali Baba elmesélte a titkos barlang történetét. Erre megörült az asszony, és már csak az volt az egyetlen gondja, hogy lemérje, hány véka aranyuk meg drágakövük van. Igen ám, de nem volt mérlegük. Ali Baba nagy nehezen beleegyezett, hogy kölcsönkérjenek egy mérleget Garimtól, de a lelkére kötötte az asszonynak és a száz gyereknek, hogy egy szóval se árulják el, mire kell a mérleg. Megígérték, már miért ne ígérték volna meg. Garim felesége oda is adta a mérleget, de nagyon kíváncsi volt, mire kellhet ennek az ágrólszakadt családnak. Nagy hirtelen egy kis tésztát ragasztott a mérleg aljára, és azt kívánta, bárcsak odatapadna valami a megmérendő holmiból. Miután Ali Babáné megmérte a kincset, visszavitte a mérleget. Bizony oda is ragadt a tésztához egy aranypénz. A sógorasszony álmélkodni kezdett: Kunyhóban laknak, rongyokban járnak, az aranyat meg vékával mérik. – Garim azonban csak legyintett. – Hamis pénz ez, meg akarnak vele csalni minket. Ismerem én az öcsémet. Nem sok okosság szorult a fejébe, de azért elég ravasz. Biztosan be akar rántani minket a bajba. Hanem engem nem fog lépre csalni. – Azzal Garim elvette az aranypénzt, és behajította a kútba.

Állj Arról van szó, hogy Garim irigykedni kezd, és meg akarja tudni az öccsétől, honnan szerezte az aranyat. Még azzal is megfenyegeti, hogy bepanaszolja a kádinál, ha titkolózik. – Garimnak jó szeme van. Rögtön kiszúrta, hogy gagyi arany maradt a mérlegben. Persze annyira már nem volt jóságos, hogy figyelmeztesse az öccsét. Elnézte volna, ha bajba kerül. – Honnan veszed ezt a gagyi arany dolgot? Rablókról van szó, nem hamispénzverőkről vagy alkimistákról. – Ez egyáltalán nem biztos. Ali Baba csak egyszer látta őket, akkor is sötét este volt. – Menj csak vissza, egészen odáig, hogy Garim megtudta, honnan származik a szajré.

OK. Több sem kellett a kapzsi Garimnak! Nyomban megpakolta az összes öszvérét zsákokkal és ládákkal, hogy megszerezze a többi kincset. Meg is találta a barlangot, elmondta a varázsigét: a sziklafal kettévált, Garim berontott a zsákjaival és a ládáival. Nagy óvatosan becsukta maga után a sziklakaput, nehogy valaki megzavarja, aztán nekilátott, hogy mindent összecsomagoljon. Az nem zavarta, hogy a barlang előtt egy egész öszvércsordát hagyott. Perzsiában egyáltalán nem feltűnő, sőt szinte mindennapos szokás, hogy az ember kihajtja az öszvéreit az erdőbe, aztán ott hagyja őket, és reménykedik, hátha elviszik a rablók. Gazdagabb emberek egész méneseket terelnek az erdőbe, és egészen boldogtalanok, ha senki nem lop, még egy hitvány gebét se.

Állj. Ez most egészen mellékes dolog, az öszvérekkel. – Már hogy lenne az? Éppen felhívtam a figyelmet egy nevezetes perzsa népszokásra. – Inkább arról beszélj, hogy mi történt Garimmal, amikor ki akart jönni a barlangból.

OK. Nagy izgalmában elfelejtette a varázsigét. Csak arra emlékezett, hogy valami gabonaféle. Próbálgatta: Búza, tárulj! Árpa, tárulj! De bizony a sziklafal meg se mozdult. Garim nagyon megrémült. Mi lesz, ha a rablók visszajönnek? Először is elhajtják az öszvéreit. Másrészt az is elképzelhető, hogy őt lekaszabolják. És ez a B verzió tényleg bejött. A rablók előkapták a Kalasnyikovokat és az Uzikat, aztán szitává lőtték a szerencsétlent. Ezután négyfelé vágták, felakasztották, olajba főzték és kerékbe törték. Majd lóra kaptak és elvágtattak, az öszvérek pedig szép lassan poroszkálva követték őket. Mikor már a lovak is elfáradtak, a rablók hirtelen odavarázsoltak egy vásárteret, és kiabálni kezdtek: Kitűnő öszvérek, nagyon olcsón! Akciós áron! – Egy Hasszán nevű kisfiú azonban észrevette az öszvérek farán a billogot, és szólt a bácsikájának. Egyszerre mindenki megtudta, hogy az állatok a Garim istállójából valók. Hát ti lopott öszvéreket akartok ránk sózni? – kérdezték szigorúan. Ismerünk egynéhány embert, akik a leghatározottabban ellenzik, hogy lopott öszvéreket áruljanak a vásártéren. Allahról nem is beszélve. – Ezt az Allahot nem ismerem, mondta a rablóvezér. De a serif jó barátom, és ha nem tetszik az áru, azt javaslom, táguljatok innen. – Miért tágulnánk innen? – Mert itt hamarosan veszett lövöldözés lesz, csak azért. – Az a kérdés, ki fog lőni, és kire. – Buta parasztok, förmedt rájuk a rablóvezér. – Szitává lövöm azt a vedlett hátsótokat. – Sajnos ez a poén nem jött be, mert megérkezett a serif az összes emberével. Kattantak a bilincsek, és a rablókat bevitték a dutyiba. Még ma is ott vannak.

Állj. A rablókat nem vitték dutyiba. Neem? Lehet, hogy igazad van. A rabok eltartása egyáltalán nem gazdaságos, nem is szólva arról, hogy mennyi macerával jár az őrzés. Persze hogy a zsaruk az öszvéreket hajtották el, más szavakkal, lefoglalták a bűnjeleket. – Menj vissza egészen odáig, hogy a rablók elvágtattak. – Az öszvérek nélkül? – Az öszvérek nélkül. – Ezek egészen különleges rablók voltak, vagy pedig én nem tudom, milyen egy rabló. – Ne törődj vele, elvágtattak.

OK. Garim felesége türelmetlenül várta haza az urát. Amikor már beesteledett, és a férj még mindig nem került elő, megrémült, és átszaladt Ali Babához. Ali Baba megnyugtatta, eltart vagy annyi ideig, mire felpakolja az összes kincset. De mikor a kapzsi bátya reggel sem került elő, Ali Baba elindult a három szamarával, hogy megkeresse. Az egyik szamárra ráült, a másik kettőt kötélen vontatta maga után, így elég lassan haladt. A sziklához érve megértette, mi történt. Összeszedte a holttest részeit, aztán megtömte a zsákjait arannyal, és hazatért. A holttestet éjszaka vitte át Garim házába. Amikor bekopogott, egy Morgiane nevű rabnő nyitott ajtót. Ali Baba nem akarta elárulni, mi van a zsákban, de Morgiane észrevett egy véres, levágott kezet. Így hát nem volt értelme a titkolózásnak. A sógorasszony zokogni kezdett, de Ali Baba rászólt: Ne jajgass már, még felvered a szomszédokat. Úgy kell intéznünk, mintha Garim természetes halállal halt volna meg. – Morgiane közbeszólt: Van egy jó tervem. Garim özvegye egyszerre elfelejtkezett a nagy szívbeli fájdalmáról, és rákiáltott a rabnőre: Hát már felfordult a világ, hogy a rabszolgák a pofájukat jártatják, amikor az úrnőjük beszél? Azt hiszed, nem tudom, hogy hónapok óta etyepetyéltél szegény megboldogult hitvesemmel? Nem érdekelnek az ötleteid. – Morgiane vállat vont, és kiment a konyhába. Mit csináljunk? – kérdezte az asszony. – Mondjuk azt, hogy Garim levélbombát kapott, tanácsolta Ali Baba. Ez ugyan nem természetes halál, de elég gyakori. – Miért kapott volna levélbombát? – értetlenkedett az asszony. Te is tudod, hogy írástudatlan volt. Sose tudott volna elolvasni egy levélbombát. – Nem is kell, jelentette ki fölényesen Ali Baba. Az ember nem azért kap levélbombát, hogy elolvassa. Figyelj csak. – Ezzel kivett a zsebéből egy borítékot, és szép lassan, ünnepélyesen kinyitotta…

Állj. Ha most felrobbantod őket, sose tudod befejezni a történetet. – Gondolod, hogy be kell fejezni, ha már felrobbantak? – Ebben van valami, de mi abban állapodtunk meg, hogy lesz még egy-két csavar, és a végén a jók jutalmat kapnak, a latrok meglakolnak. – Tulajdonképpen ki itt a jó, és ki a lator? – Ali Baba a jó. Ő kapja a jutalmat. – Pardon, eddig még semmi jót nem követett el. Van a számláján egy rossz házasság, száz darab szétszakadt gumi, egy nagy csomó lopott arany meg drágakő, valamint egy bátya, aki kifejezetten azért járt pórul, mert Ali Baba rossz példát mutatott neki. – Akkor is neki jár a happy end, mert a történet elején szegény volt. – Csak a saját hülyesége miatt… – Te kinek a pártján állsz ebben a történetben? – Szeretném megkeresni, kitől lopták el ezt a tengernyi kincset. Lehet, hogy az illető tisztességes úton szerezte, persze ez egyáltalán nem biztos. – Na látod. Nem valószínű, hogy tisztességes úton meg lehet szerezni ennyi kincset. Teljesen mindegy, hogy ki lopja el kitől, és ezt még hányszor ismétlik meg. Szóval, ott tartottunk, hogy Morgianénak van egy terve.

OK. Morgiane rögtön elment egy híres orvoshoz. Elmondta, hogy a gazdája beteg, és orvosságot kért. Másnap visszament, elsírta, hogy az orvosság nem segített, adjon valami erősebbet. Szép lassan híre ment a szomszédságban, hogy Garim haldoklik, így aztán senki sem csodálkozott, amikor megtudták, hogy meghalt. Közben Morgiane elhívott egy öreg foltozó vargát, és összevarratta vele a hullát. Olyan ravasz volt, hogy bekötötte az öreg varga szemét, és úgy vezette az utcán, hogy el ne mondhassa, hol járt. Busásan megfizette, Garimot pedig koporsóba rakta, sem a rokonok, sem a szomszédok nem sejtették, mi történt. Röviddel a temetés után Garim felesége belehalt bánatába, és a vagyonukat Ali Baba örökölte. Át is költözött a bátyja szép nagy házába, és azontúl Morgianéval hált. Ali Babáná és a száz gyerek ott maradtak a szűkös viskóban, ahol alig fért el száz asztal és száz kredenc. Tulajdonképpen nem bánták, mert már mindegyik gyereknek elege volt abból, hogy ahányszor kiküldték öt percre a szobából, mindig ott volt egy újabb öcsike vagy húgocska.

Most ne az Ali Baba magánéletével foglalkozz, hanem arról beszélj, mit csináltak a rablók. – Rablók, rablók. Tovább raboltak, míg meg nem haltak. Ali Baba megkapta a jutalmát. Elfelejtettem megemlíteni, hogy ez a Morgiane kancsal volt, púpos, szeplős és dagadt, azon kívül bicegett és dadogott. Sajnos túl sokat tudott Ali Baba viselt dolgairól, így aztán az előkelő feleséget játszhatta. Ha azt mondod, ez nem a megfelelő jutalom Ali Babának… – Morgiane nagyon szép volt, és fiatal. – Honnan veszed? – Láttam egy filmet. Valami francia film volt. Azt hiszem, Gérard Philippe játszotta. – Na jó, akkor most önként visszamegyek oda, hogy mi történt a rablókkal.

Telt-múlt az idő, és a rablók ismét visszatértek a barlangba. Dühösen látták, hogy nemcsak Garim holtteste tűnt el, de a kincsük is alaposan megfogyatkozott. – Még valaki tud erről a rejtekhelyről, – mondta a rablóvezér. Meg kell tudnunk, ki az, különben az utolsó Koh-i-noor gyémántunkat is ellopja. Te Mobarek, szerezz valami álruhát, és tudd meg, kit temettek el mostanában, így majd kiderül, ki volt a cinkostársa. – Mobarek el akarta kerülni a feltűnést, ezért szerényen hétfejű sárkánynak öltözött. Fel-alá járt a városban, de semmi érdekeset nem tudott meg. Még a cipője talpa is kilyukadt a sok járkálásban. El is ment egy foltozó vargához, és miközben az dolgozott, beszélgetni kezdett vele: Szegény ember, ilyen öreg korodban is dolgoznod kell. Nem is értem, hogyan tudsz varrni ilyen félhomályban. – Sajnos ez a foltozó varga majdnem teljesen süket volt, ezért ezt felelte: Nem vagyok legényember, sőt már unokáim is vannak. Egyáltalán nem szeretnék hodályban dolgozni, az nem olyan barátságos. Na itt van, Sárkány úr, megtalpaltam a cipellőjét. Két garas. – Az álruhás rabló fizetett, és örült, hogy ilyen olcsón megúszta.

Állj. A varga nem volt süket. – Ezt is a filmen láttad? – Nem, tulajdonképpen nem is emlékszem a filmre, de a Jean Marais nagyon jó csaj volt. Ilyen dudák… – Most anyakomplexusod van, vagy mesélünk? – Mesélünk. Szóval, mit mondott ez a foltozó varga?

OK. Egyből dicsekedni kezdett: Igaz, öreg vagyok már, de a szemem jó. A minap is vaksötétben varrtan össze egy négyfelé vágott holttestet. – A rabló szeme fölcsillant, hiszen éppen erről szeretett volna hallani. – Hol történt ez? – Be volt kötve a szemem, amikor odavezettek, szabódott a varga. (Vagy vargódott a szabó.) – Néhány arany azonban megoldotta a nyelvét, és elárulta, hogy ő bizony kilesett a kendő alól, és így pontosan tudja, kinek a házában járt. El is vezette a sárkányt Garim házába. Ekkor a sárkány hamm, bekapta, nehogy még többet fecsegjen, a házat krétával megjelölte, és visszatért az erdőbe, a társaihoz. Nem sokkal ezután megérkezett Morgiane a piacról, és észrevette a jelet. – Ez valami rosszat jelent, gondolta, krétát kerített, és felrajzolta ugyanazt a jelet a királyi palotára. Ami a saját házát illeti, megparancsolta a többi rabnőnek, hogy töröljék le. – Rohadt szemétláda, gondolták a lányok, és ez még a legenyhébb volt a vélekedéseik között.

Állj. A rohadt szemétláda jogos. De a királyi palotát? Hiszen ott álltak az őrök. – Nem álltak ott. – Hogy-hogy nem álltak ott? – Termelési értekezlet volt. – Ember, Morgiane nem a palotát jelölte meg, hanem még három-négy házat ugyanabban az utcában. Ha azt gondolod, hogy ez a nagy csavar… – Nem olyan nagy csavar, de Mobarek megszívta, mert a rablóvezér leüttette mind a hét fejét. – Köztudomású, hogy a sárkányfejej azonnal kinőnek. – Ugorjunk. Morgiane akárhogy ügyeskedett, a rablók végül megtudták, melyik házat kell keresniük. – És persze volt egy jó tervük. – Igen, ez a következő csavar.

OK. Milyen szerencse, hogy Garim öszvérei még mindig a rablók tulajdonában voltak. Most jókora bőrtömlőket raktak rájuk, és mindegyikben elbújt egy rabló. Az egyik tömlőbe a rablóvezér olajat öntött, olajsejknek öltözött, és egyenesen Ali Babától kért éjjeli szállást. Ali Baba szívesen fogadta, jó vacsorát készíttetett a számára, és az öszvéreket elhelyezte az istállóban. A rablóvezér maga is az istállóban akarta tölteni az éjszakát, hogy együtt maradhasson a társaival, a vendégszerető házigazda azonban nem tágított, és a legszebb szobáját adta a vendégnek. Mialatt Ali Baba a konyhába ment, hogy kiadja a parancsot Morgianénak, mit főzzön vacsorára… te, én ezt nem értem. Ali Babának annyi a pénze, gazdagabb, mint a Bill Gates. Gondolod, hogy kislattyog a konyhába, és azt mondja: Anyukám, főzz már gyorsan egy kis krumplilevest?

Nem gondolom. Kolumbus csak jóval később fedezte fel. Ettől a krumplilevestől az egész mese a hitelét veszti.

OK. Akkor mi volt a menü? – Most ne a Bill Gates-t meséld. Lényeg, hogy valami olyat főztek, amihez olaj kellett volna, de nem volt. – Ennek a dúsgazdag embernek nem volt olaja? – Nos, ha minden pénzét olajra költi, akkor már nem is olyan dúsgazdag, igaz? Szóval, a rablóvezér egy pillanatra egyedül maradt, besettenkedett az istállóba, és odasúgta a tömlőkben kuporgó rablóknak: Figyeljetek ide! Ha azt halljátok, hogy az ablakból kavicsokat dobálok a kertbe, hasítsátok fel a tömlőket, bújjatok ki, és gyertek ki az udvarra. A többit majd meglátjátok.

Ezzel visszasietett a szobájába, és mire Ali Baba visszaérkezett a konyhából, mintha semmi sem történt volna, nyugodtan ült a helyén. Morgiane nekilátott a vacsorafőzésnek, egyszer csak rájött, hogy nincs egy csepp olaja sem. Hiába kutatta át a konyha minden zegét-zugát, egy csepp olaj nem sok, de annyit sem talált. De hiszen éppen egy olajkereskedő a vendégük, a tömlők biztosan tele vannak olajjal. Fogott egy korsót, és kiment az istállóba.

Most miért hallgattál el? – Eszembe jutott, milyen kínos lett volna, ha Morgiane-nak éppen a paradicsompüréje fogyott volna el. Belegondolni is rossz, ha a rablóvezér véletlenül zabkereskedőnek öltözik. – Zabot nem szállítanak bőrtömlőben. – Ez persze súlyos érv. De azért gondolj csak bele, az egyik oldalon ott van negyven izmos és mindenre elszánt haramia, a másik oldalon meg egy jámbor kispolgár, aki kislattyog a konyhába, és megrendeli a vacsorát. Miért kellett elbújni ezekben a bőrtömlőkben? – Ez a csavar. – Szerintem egyáltalán nem bújtak el. Csak berontottak a házba, és jól fejbe verték Ali Babát. – Nem verték fejbe. Valamennyien boldogtalanok lettek volna, ha nem tölthetnek néhány órát bezárva egy szűk és büdös bőrtömlőben. – Ez is egy perzsa népszokás? – Persze. Gondolj csak a viszkisre. Van, aki az akció előtt jól leissza magát, van, aki bőrtömlőben kuporog. Szóval, Morgiane fogott egy korsót…

OK. … és kiment az istállóba. Amikor odalépett az egyik tömlő mellé, valaki megszólalt a tömlőből: Lehet már? – Morgiane megrémült, de azért összeszedte magát, és visszasuttogta: Gyere csak, ha elég nagy a dákód. – A rabló vigyorgott, és kibújt a tömlőből. Nem lesz panaszod, cicuskám. Éppen egy kis nunihoz van kedvem. – Morgiane még megvizsgálta a többi tömlőt is, hogy milyen dákó van bennük, az utolsóban tényleg olajat talált. Ez bizony csalódást okozott neki, de mit volt mit tenni, megtöltötte a korsóját, és visszament a konyhába.

Állj. Morgiane nem… – De igen. – De nem. – Miért védelmezed annyira az erkölcseit? – Fütyülök az erkölcseire. De gondold csak el, negyven numera. – Na és? Irigyled? – Nem erről van szó. A rablóvezér és Ali Baba már biztosan türelmetlenül várták a vacsorát. És hogy volt azzal a nagy kondér forró vízzel? – Csak nem gondolod, hogy egy rabszolganő egyedül lecipel az istállóba egy kondér zubogva forró vizet, és ráadásul a kondér akkora, hogy negyven rablót agyon lehet forrázni a vizével? Arról nem is beszélve, hogy mind a negyven szótlanul tűri a leforrázást, nehogy a többiek gyanút fogjanak. – Csak harminckilenc. A negyvenedik a rablóvezér volt, aki bent szórakozott a házban a többi rabszolgalánnyal. – Vagy Ali Babával, ha olyan volt az ízlése. – Ne már, az egy százgyerekes családapa. Olyan öreg, hogy a hamut is mamunak mondja. – Nem ingattad meg a véleményemet. Kinek a pap, kinek a papné. – Szóval te elhiszed, hogy Morgiane mind a negyven rablóval… – Csak harminckilenccel. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszaosont a házba, felkeltette Ali Baba öles termetű szolgáját, Abdallahot, és mindent bevallott neki. Alighogy ez megtörtént, felébredt a rablóvezér.

Állj. Mi az, hogy felébredt? Még vacsorát sem kapott. – Itt áll a könyvben, fehéren-feketén, alighogy ez megtörtént, felébredt a rablóvezér. – Ne már, negyven numera, kondér, leforrázás, etyepetye az öles termetűvel, és közben a rablóvezér nem éhezik meg? – Nem bizony, sőt elalszik. Ez a perzsa rablóvezérek specialitása, kizárólag suttogásra ébrednek fel.

OK. Ezután a rablóvezér kidobálta a kavicsokat az ablakból. Várt, várt, de senki sem jelentkezett. Aggódva ment le az istállóba. Csak ezt várta Abdallah, utánaosont, és markolatig döfte a tőrét a rablóvezér szívébe.

Mozgalmas éjszaka. – Meghiszem azt. Nem csoda, hogy szegény Morgiane nem tudta befejezni a vacsorafőzést. De most már a happy end következik. – Happy? – Ahogy vesszük. Abdullah felébresztette, és szó nélkül az istállóba vezette a gazdáját. A rabszolgatartók általában arról híresek, hogy szó nélkül engedelmeskednek a rabszolgáiknak, akik éjnek évadján tőrökkel settenkednek. De most jön a java: Abdullah kinyitotta az egyik tömlőt: Nézd csak, uram, miféle olajat hozott az idegen a házadba! – Ali Baba szóhoz sem tudott jutni a meglepetéstől, amikor meglátta a leforrázott rablót. Hát még amikor kiderült, hogy a szende Morgiane személyesen cipelte le a kondért a tűzforró vízzel, mindegyik tömlőt kinyitotta, beloccsantotta a kellő adagot, a tömlőt visszazárta, és mindenki szépen, alázatosan meghalt, egyetlen pisszenés nélkül. Negyven hulla várt gyors eltüntetésre. Ásót-kapát fogtak, nagy gödröt ástak a kertben, és eltemették a rablókat. Közben több nap is eltelt, de ezt észre sem vették. Ali Babának csak arra volt gondja, hogy a felesége meg ne tudja. Egyszer már fecsegett az asszony…

És a happy end? – Ali Baba hálából felszabadította és gazdagon megajándékozta Morgianét meg Abdullát. Ők azonban egyáltalán nem voltak elégedettek az üveggyöngyökkel és a gyapjútakarókkal. Morgiane megmelegítette a kondérban maradt vizet, Abdullah pedig hozta a Magnumot. Most már tényleg boldogan éltek, míg meg nem haltak. Bocs, jön eszemben, hogy a szomszédoknak feltűnt a hatalmas gödör, attól meg végképp gyanút fogtak, amikor látták, hogy egymás után dobálják be a hullákat a gödörbe. Ali Baba feleségének nem szólt senki, de a serif érzékenységét már kevésbé kímélték. Ugye, milyen szép mese volt, gyerekek? Nem az a sok undorító erőszak meg az autós üldözés, mint a televízióban. Remélem, levontátok az erkölcsi tanulságot, és szépen megírtátok a számtanleckét. Aludjatok jól!