Áll velem szemben…

Áll velem szemben. Durcás. Szemöldökét olyan furcsa módon ráncolja össze, amit csak tőle láttam eddig. Ilyenkor a nagy erőlködésben még be is bandzsit egy kicsit. Lehetetlen nem odafigyelni rá. A szemében látom, hogy már megint bajban vagyok. Összehajtogatom az újságot, ölembe fektetem és minden idegszálammal rá figyelek. De csak durcásan mered rám továbbra is. Hosszú percekig. Aztán kiböki. Hogy én nem is figyelek rá sohasem. Hogy tök feleslegesen magyaráz már órák óta, én meg csak bámulom az újságot és a fülem botját sem mozdítom.
A túlzások nagymestere. Még hogy órák óta. Alig tíz perce ültem le. Pihenni. Mert egész eddig csak beszélt és beszélt. És én hallgattam. Az új kolléganőről, a fodrászról, az anyjáról. Aztán még egy kicsit az anyjáról. Akkor éreztem azt, hogy újságot kell ragadnom. Bevonultam a szobába. Kedvelem én az anyósomat, nincs is ezzel semmi baj. Kedvelem, amíg halló, látó és főleg megfelelő távolságban van tőlem. De hogy nap, mint nap ő legyen a beszédtémánk? Na azt már nem.
Áll velem szemben. Karjaival szorosan összefogva magát, mintha csak így tudná a dühét féken tartani. Próbálom összeszedni magam. Kutatok az agyamban, hogy volt-e bármi eget rengetően fontos abban, amit mondott, hogy most megsértődött rám. De hiába agyalok, nem jut eszembe semmi. Felállok, odakullogok hozzá, bocsánatkérőleg megcsókolom. Kiveszi a folyóiratot a kezemből, fejbe kólint vele, majd bevonul a fürdőbe. Megkönnyebbülök. Akkor ezen is túl vagyunk. Felveszem a földről a kissé meggyötört újságot, és visszamerülök tanulmányozásába.
Áll velem szemben. Duzzog. Szemöldöke csálén összeráncolva. Sóhajtok. Tudom, már megint nem RÁ figyeltem. Elmerengek, hogy képes ennyit beszélni? Hisz zuhanyozott. Vagy mégsem? Összetekerem az újságot és fejbe verem vele magam. Ezen elvigyorodik. Lehajol, megcsókol és folytatja onnan, ahol valamikor abbahagyta. Megpróbálok figyelni. Csak rá. Koncentrálok. Tényleg akarok. Aztán a hangja elvész a semmiben. A szemem le-lecsukódik.
Áll velem szemben. Már nem is próbálja leplezni mennyire haragszik rám. Már meg sem próbálom leplezni, hogy képtelen vagyok mondandójára ilyen hosszú időn keresztül koncentrálni. Kezembe nyomja az ágyneműmet és kitessékel a hálószobából. A nappaliban végre egy hang sincs. Akár élvezhetném is. De mégsem élvezem. Kezemben a párnákkal tanácstalanul téblábolok. Furdal a lelkiismeret. Lefekszem. Forgolódok a keskeny heverőn. Túl nagy a csend. Nem tudok tőle aludni.
Állok vele szemben. Kezemben gőzölgő kávé. Szemöldököm kérdőn felhúzva. Felül, eligazítja magán a takaróját és mesélni kezd. Megkönnyebbülten elmosolyodom. Elhelyezkedem mellette az ágyban és hallgatom. Lelkiismeretem lecsillapszik. Szemem le-lecsukódik. Távolról hallom, hogy beszél. Végigfut az agyamban a gondolat, hogy rossz vége lesz, ha elalszom. Aztán már nem hallom. Arra ébredek, hogy áll velem szemben…