– Te Leó! – ordított bele az esti szürkületbe Vedó, a sakál. – Dumáljunk egyet!
– Jól van na, csak ne üvölts már! – persze az ő hangja sem volt halkabb. – Szólj Mutyinak, hogy hozza a lámpaernyőt!
Mutyi az állatkert egyik majma, és nem véletlenül hívták így a többiek. Ártatlan, bamba képe volt, de hosszú keze, amivel imádott elcsenni bármelyik látogatótól bármit. A cipőfűzőtől elkezdve, a rendőrjelvényen át, a szalmakalapig mindent szerzett már.
Az egyik esti összejövetelükön, amit az alacsony lámpa körül tartottak, valamelyikük megjegyezte, hogy milyen jól mutatna rajta egy lámpaernyő. Erre Mutyi fogta magát, és hozott egyet a raktárából – amiről senki sem tudta, hol van, úgy vigyázott rá. Amikor megkérdezték tőle, hogy hol szerezte, akkor csak a vállát vonogatta:
– Egy néni kosarában volt.
Ezt természetesnek vették, pedig még a vak is láthatta, hogy az ernyő nem fér be a rácsok közt, valami furmányos módon juthatott hozzá.
Mire Vedó és Leó odaérkeztek a lámpához, addigra már rajta volt az ernyő, és többen helyezkedtek körülötte.
– Nem vagy szomjas, Leó? – vicsorgott kedélyesen Vedó.
– Hé Tubi! – engedett el egy igazi, erőteljes üvöltést Leó, amire megjelent egy antilop.
Ő volt az állatkert mámorítója, és ezt szó szerint kell érteni. Mutyitól kapott egy nagy edényt, a többiektől meg az el nem fogyasztott gyümölcsöket. A többi már gyerekjáték volt számára: megerjesztette azokat.
Az üvöltésre azonban nem csak Tubi jött a bóléval, hanem megjelent Jani, a pénztáros is. Az igaz, hogy éjszaka látogatni sem lehetett az állatkertet, de ő azért is pénztáros volt.
– Mi van Leó? Nem tetszik a virágmintás fejed? – kérdezte, ugyanis a lámpaernyő egyik mintája pont Leóra vetült.
– Hozz inkább a tegnapi húscafatokból! – mordult rá Leó.
– Persze csak ha van még – folytatta békésebben.
– Odanézzetek! – kiáltott fel valamelyikük. A jelzett irányba néztek, és látták a lassan közeledő, hatalmas testet. Mindannyian egyből felismerték, és tudták, hogy amikor ő is csatlakozik hozzájuk, akkor hosszú, izgalmas éjszakájuk lesz.
– Mi történt veled mostanában, Pőci bácsi? – tudakolta Leó a közeledő vízilovat.
– Ma beszéltem Darub ősömmel.
– Akit már több mint kétszáz éve az indiánok öltek meg? – kérdezte az egyik ifjú kecske, mire az anyja patája koppant a fején.
– Vele, vele.
– Akkor biztos elmondta, hogyan is kerültek az indiánok Afrikába – folytatta az ifjú, mire újabb koppanás esett a fején.
– Hagyd csak, igaza van a gyereknek. Nem Afrikában történt, hanem Indiában.
– De Pőci – vágott közbe Jani, aki akkor ért vissza a cafatokkal – Indiában sincsenek indiánok. Sőt, ott még vízilovak sem.
– Odamentek!
És Pőci elkezdett mesélni. Egész éjszaka mindenki csodálkozva, ugyanakkor csodálattal hallgatta a történetet.
Darubnak volt egy barátja, egy tehén. Egyszer a tehén kitalálta, hogy neki elege van Afrikából, a négerekből, az éhezésből, a folytonos robotból. Elmegy Indiába, ahol majd szentként tisztelik, munka semmi, élelem dögivel. Az elhatározást tett is követte, elment Indiába. A barátját követte Darub, úgy került oda.
És az indiánok? Ők egész egyszerűen kíváncsiak voltak arra, hogy egykor kikkel keverte őket össze Kolumbusz. Elmentek, megnézték.
A gond ott kezdődött, hogy a nagy nézelődésben megéheztek, és hát szerintük a tehén nem szent állat, hanem finom falat. Pont Darub barátját nézegetve ötlött fel ez bennük, és Darub is szép darab húsnak tűnt.
Némi csetepaté után – amiben néhány indián is eljutott az örök vadászmezőkre -, Darub és a tehén roston végezte.
Már pirkadt mire Pőci befejezte a történetet, és minden állat visszatért a ketrecébe.
Reggel az állatkert nem nyitott ki. Az egyik látogató – aki jól ismerte Janit – odament és megkérdezte ennek az okát.
– Tudod Pista, este nagyon belehúztak a jóba – adta meg a választ Jani.
– Pőci? – kérdezte Pista, majd látva a bólintást, odaszólt a többieknek:
– Nemsokára kinyit, addig a vendégeim vagytok! – mutatott az állatkert melletti vendéglőre.
– Te Pista – fordult hozzá valaki, már ott, a sörüket iszogatva – Tényleg volt indián felmenőd is?
Majd amikor válaszra nyitotta a száját, nevetve folytatta:
– Aki nem bírt egy tehénnel.
Pista erre már felháborodva vágott közbe:
– És egy vízilóval!