Állatságok

Mottó: Az állatok olykor tökéletes paródiáját mutatják be egy-egy emberi tulajdonságnak – avagy hogyan ismerhetnek magukra a teremtés koronái hűséges alattvalóikban

I. A kutyafáját neki!

Nemrégiben egy nagyon jópofa jelenetnek lehettem tanúja: ahogy hazafelé közeledtem a Lechner tér oldala mentén egy hatalmas kutya és a gazdája között lezajló patália kellős közepébe csöppentem. A fiatal, törékeny lány gazdi vöröslő fejjel próbálta indulásra bírni szoborszerűre dermedt ölebét, akinek lerítt a pofájáról: márpedig én innen egy tapodtat se!
A hosszas könyörgés végére a gazdi türelme igencsak elfogyott, és dühösen fújtatva közölte jószágával, hogy elege volt, ő elmegy most már ha törik, ha szakad; és elmenőben még odamorogta maga elé, hogy lehet elmenni kóbor kutyának. Szófogadatlan négylábúnk nagyjából addig bírta tartani a fapofát, amíg gazdi kisasszony át nem ért a tér másik felére (bölcsen tette, hogy egyszer sem nézett vissza), ekkor a szobor egy szempillantás alatt összeomlott – csak úgy lobogtak azok a kajla fülek, ahogy rohant a lány után; nekem pedig óhatatlanul eszembe jutott egy nagyjából tizenkilenc évvel ezelőtti kislány, aki nagy határozottan hanyatt vetette magát a fűben, hogy ő ugyan nem hajlandó tovább menni; de édesanyja magabiztos léptei végül ráébresztették, hogy egyedül ott maradni – noha felettébb pihentető – nem is olyan jó móka.

II. Sértődött Scoefield

Aki tartott már otthon rágcsálót, az tudja, hogy a gyűjtőszenvedélyük eltörpül a szabadulás iránt érzett olthatatlan vágyuk mellett. Ha pedig valamilyen csoda folytán sikerül elhagyniuk az egyébként atom biztos lakhelyüket, nagy valószínűséggel keresnek új otthont a sparherd vagy a szekrények mögött.
Barnabás, a hörcsög emlékére álljon itt ez a szívmelengető történet: az államelmélet vizsgám reggelén édesanyám zaklatott hangja vert ki az ágyamból: Barnabás megszökött! A vizsga sajnos nem várhatott, ezért be kellett érnünk annyival, hogy tudjuk, melyik szobában van a kedves, aztán mikor hazaértem, indulhatott a hajtóvadászat. A szekrény kimozdíthatatlan volt, Barnabást pedig még magokkal sem lehetett előcsalogatni (bár mihelyst pár percre kimentünk, beporszívózta őket, így már ellátmánya is volt a rejtekhelyén). Végül kipattant a fejemből az Isteni szikra: Barnabást ki kell füstölni! Édesanyámat a szekrény egyik végéhez rendeltem, én a másik végéhez tartottam a hajszárítót, és tüzeltem.
– Ez jó lesz! – örvendezett anyu – Meleg, mint a pokolban. Csak ne fújná a port a pofámba!
No igen, áldozatok nélkül nincs győzelem, de a szerencse végre mellénk állt: Barnabás végül borzolt bundával előcammogott – innen már nyert ügyünk volt – csak gyorsan el kellett kapni a grabancát, és fél nap távollét után újfent élvezhette hűs terráriumát.
Senki ne higgye, hogy a hörcsögöknek nincs mimikája. Soha olyan sértődött pofát nem láttam még.