Ma lett 87 éve, hogy megszülettem. Visszagondolva elég gyorsan elrepült ez az idő. Nyolcvanhét év. Fiatalon álmodni sem mertem volna, hogy megérem ezt a kort. Rengeteg élményben volt részem az életem során. Sokat tapasztaltam és közbe rengeteget tanultam. Kérlek benneteket kedves olvasók, had meséljem el nektek a kalandos, ámde nagyon tanulságos életemet. Hát akkor, íme, Almássy Jöris élete:
1927 december 12. én születtem. Édesapám Almássy András, aki Magyar nemesi családból származott. Ezért van ott a név végén az az "y". Nem mintha az életem, vagy akár az édesapám élete során ezzel valami előnyre tudtunk volna szert tenni a többi ember előtt. Jó lehet nem is szerettünk volna megpróbálkozni vele. Édesanyám Almássy Angelike, Holland családból származott. Valóban illett rá a nevének jelentése: "Mint egy angyal". Bárhogy próbálok visszaemlékezni, egy apró emlékem sincs arról, hogy valaha kijött volna a sodrából. Mindig szelíd, kedves, édesapámnak mindig hűséges és kitartó felesége volt. Ezért a tulajdonságáért mai napig is nagyon nagy szeretettel gondolok vissza rá. Hihetetlenül szerettem a szüleimet, ezért nagyon megrázott mindkettőjük halála.
Most térjünk vissza a születésemre. A szüleim nagyon fiatalon házasodtak össze és én voltam a két gyerekük közül az elsőszülött. A házasságuk csúcspontja, a gyermekáldás egy igen bajos időszakban jött el. Öt éve voltak már házasok ekkor és már régóta szerettek volna már gyermeket. Egyszer várandós is lett az édesanyám, de egy-két héttel a fogantatás után sajnos spontán elvetélt. Nagyon összetört és magát hibáztatta miatta. Annyira haragudott magára, hogy az apám szemébe se mert nézni a történtek után. Eluralkodott rajta az értéktelenség érzése, mivel abban a környezetben ahol éltek, egy asszonyt, csak akkor tisztelte a többi asszony, ha már született gyermeke. Ráadásul már csak neki nem volt a környékbe gyereke. Nem volt elég, hogy meddő volt, még jött hozzá a hír, hogy az édesapja, azaz a nagyapám halálosan megbetegedett. Ekkor az egész család megtört lelkileg. Március vége fele – mintha az Isten válaszolt volna arra a sok imára – jött az örömhír. Édesanyám várandós lett velem. Ekkor a nagyapám már nagyon le volt gyengülve. Kapott egy tüdőgyulladást, ami miatt hónapokig lázasan feküdt az ágyban. Ebben az időben még nem nagyon volt gyógymód erre a betegségre, ezért az orvos édesapám is – bár nagyon igyekezett – tehetetlen volt. Amikor a nagyapám megtudta, hogy az egy szem lányának gyermeke fog születni, annyira megtelt a szíve örömmel, hogy hirtelen felült az ágyban és rázendített egy öröm énekre. A szüleim elmondása alapján Ő mindig is egy csendes ember volt és előtte soha senki, nem hogy énekelni, de még emeltebb hangerővel beszélni sem hallotta. Sajnos még azon a héten elhunyt, de az utolsó napjait vidáman és teljes nyugalommal töltötte. Az édesanyám gyakran mesélte, hogy nekem köszönhetően a nagyapám szeméről eltűnt az a fátyol, ami előtte olyan komorrá tette. Amikor ezt mesélte, utána mindig félrevonult húsz, harminc percre, de volt, hogy egy órára is. Nem mintha nem tudtam volna, miért zárkózik be a szobába. Bármennyire is volt szomorú, Ő soha se sírt mások előtt. Mindig csak az állandóan üres vendégszobában egy párnát ölelve.
A születésem tele nagyon hideg volt. Ebben az időszakban a Norvég főváros, Oslo egyik külvárosában éltünk. Talán azért volt olyan hideg, mert a nap érezte, hogy érkezőben vagyok és inkább bujdosni, vagy bánkódni való kedve volt. Annyira hideg volt, hogy az emberek alig merészkedtek ki az utcákra, aki kimerészkedett, az három kabát alatt is vacogott. Mindenki a kandalló melege mellett töltötte a telet. A gyerekek nagy örömére az Iskolák bezártak, mert elfogyott a télre félretett fa és nem tudtak fűteni, de az otthonokba se volt jobb a helyzet. Akinek volt még fája, az is spórolt vele. Minden kéményből csak úgy gomolygott ki a szúrós fekete füst. Már látni sem lehetett az utcákon tőle. A környező kisvárosok és falvak már csak úgy emlegették Oslot, hogy "Svart Luften", azaz "Fekete Levegő". Annyira általánossá vált a városban a füst, hogy végképp nem jártak ki az utcára az emberek. Aki tudta, az feltöltötte a kamráját mindenféle étellel. A helyi rádió, minden este hat órakor élőben kapcsolta a Polgármestert. Pont december 12. én, a születésem napján hirdette ki a kijárási tilalmat. Kijelentette, hogy a házakat elhagyni csak saját felelősségre és a gyakori gázolásos balesetek miatt csakis valami sípoló, vagy másfajta jelző berendezéssel felszerelve szabad.
Jó lehet saját szemmel nem láttam a füstöt, de az okát tapasztaltam. A lakásban, a kandalló hevesen lobogó tüzét, amire apám néha rádobott egy-egy régi, elhasznált cipőt, vagy ruhadarabot. Éreztem a tűz melegét, amely megnyugtatott és elaltatott néhanap. Tapasztaltam azt a tömör levegőt, ami azért van, mert apám túl sokat tett a tűzre, és mert nem volt légmozgás. De erre is volt megoldás. Édesapám csinált régi konyharuhákból nagy legyezőket, amiket felszerelt egy állványra és egy bottal mozgatta őket. Jó lehet ez sem volt az igazi, de mivel nem szabadott ablakot nyitni, így ez volt a lehető legjobb megoldás arra, hogy egy kicsit mozogjon a levegő.
A következő években, évtizedekben gyakran eszembe jutott a születésem tele. Az a kandalló, amibe édesapám dobálta a gumit és a textíliát. Az a fekete füst, ami otthon maradásra kényszerítette az embereket. A 87 év alatt a körülöttem mozgó és lélegző emberekről és a gondolkodásukról ez a tél. Ez az erő, ami önkényesen meghatározta, hogy az embereknek mit szabad és mit nem. Ami egyben volt jó is és mégis rossz.