Tünemény volt a tiszti szállón Almássyné. Bár ez nem csak nekem tűnt fel, de talán én voltam az, aki legjobban és legkitartóbban csodáltam őt. Az én szememben, ő volt a nő netovábbja, a szebbik nem mintaképe. A báj, a kellem, a tartás és szépség egy személyben.
Folyton rendezett, makulátlan megjelenésével, szolid figyelmességével, és minden olyan tulajdonsággal, ami egy tüneményt jellemezhet, és tüneménnyé tehet.
Magam a laktanyából épphogy kikerült, kiéhezett kiskatona voltam, akinek ugyan mindenki tetszett, aki szoknyát viselt, de vele szemben, ez másként fogalmazódott meg bennem.
Puszta megpillantása is élményt jelentett számomra. Jó napom volt, ha láthattam, és igyekeztem is, hogy minél gyakrabban láthassam. Az persze eszembe sem jutott, hogy a másik nemhez tartozóként, bármi közöm is lehessen hozzá. Csak a lényét imádtam. Messziről, és kitartóan. Megelégedtem és örültem, hogy a nőtlen tiszti szálló legifjabb és legalacsonyabb rangú lakójaként, vele egy épületben élhettem.
A hivatal, amelyben a parancsnok gépkocsivezetőjeként teljesítettem szolgálatot, az épület földszintjét birtokolta. Portaszolgálat, parancsnoki és műveleti iroda, fogdakörlet, valamint két szolgálati háló tartozott hozzá.
Az egyik hálót raktárként használtuk, a másikban a fogdaparancsnokkal osztoztunk.
Az emeleten nőtlen tiszti szálló volt, ám nevével ellentétben csupán egy nőtlen, és három nős tiszt lakta családostól.
Az egyik tiszt, Almássy őrnagy felesége volt a tünemény.
Magam úgy cseppentem ide, hogy a Kiskunfélegyházi Gábor Áron laktanyában a híradó zászlóaljnál sorállományú gépkocsivezetőként teljesítettem sorkatonai szolgálatot. Egyik reggel, rögtön ébresztő után, az ügyeletes tiszt pattogva felsorakoztatta a század gépkocsivezetőit a körletfolyosón.
Végigmért bennünket, majd harsány hangon megkérdezte?
– Melyiküknek van új,vagy újszerű gépkocsija?
– Jelen, léptem ki a sorból.
– Milyen gépkocsija van?
– Jelentem LO-1800-as Garant.
– Jó állapotú?
– Jelentem igen. Egy éves, 4000 kilométert futott.
Pihenj, mormolta elgondolkodva a tiszt.
– Ismeri a várost fiam,? -Nézett rám és barátságosra váltott a hangja.
– Igen, ismerem, füllentettem. Hat hónapos újoncként, talán kétszer-háromszor voltam a városban, akkor is többedmagammal, úgyhogy fogalmam sem volt a városról.
– Helyes. Előáll a kocsijával, és kimegy a Kommendáns Hivatalba. Tudja hol van?
– Tudom csaptam össze a csizmám sarkát.
– Helyes. Szóval kimegy, és Szabó őrnagynál jelentkezik szolgálatra.
– Írnok, kiáltott emelt hangon.
– Roza tizedes jelentkezem, szólalt meg mögötte az írnok, aki épp század-ügyeletes volt.
– Írja meg a menetlevelet, hozza le hozzám, majd lepecsételem és aláírom. Az egyes kapunál hagyja el a laktanyát. Intézte még hozzám, már ismét hivatalos hangon.
– Százados elvtárs jelentem, szólalt meg az írnok, a honvédnak M zárolt kocsija van, amivel csak gyakorlat esetén lehet kiállni.
– Azonnal megírja a menetlevelet ripakodott rá az ügyeletes tiszt, hogy szabad vagy nem, azt most én döntöm el.
– Értettem válaszolt az írnok, és intve nekem, befordult az irodába.
– Tudod, hogy ebből még baj lehet, nézett rám hidegen csillogó szemüvegén át, miután becsuktam az ajtót.
Nem hívott se kopasznak, ahogy a többi újoncot hívta, se öregnek, ami a ragadványnevem volt.
Az öreg, ragadványnév, úgy ragadt rám, hogy pár héttel ezelőtt a kimenőről késve, már takarodó után, a kerítésen át érkeztem vissza a laktanyába. Sikerült is mind a kerítésen, mind az ügyeletes tiszti épület
-2-
előtt észrevétlenül bejutnom, de a század ügyeletes már jelentette a hiányomat, ennél fogva ahogy megjöttem azonnal vittek is a fogdába. A fogdaőrséget nem a mi zászlóaljunk adta, így sem az őrség,
sem, az őrparancsnok nem ismert. Csupán azt tudták, hogy kerítésen át jöttem vissza a kimaradásról, és ez, elismerést jelentett irányomban.
Ketten voltunk a fogdában. A másik fogdás, egy kiskatona, már bóbiskolt a priccsen, úgyhogy nem beszélgettünk. Lefeküdtem a részemre kijelölt kemény priccsre és próbáltam aludni. Reggel a szolgálatos őr kinyitotta a zárkát és ránk mordult.
– Ugrás fiúk, gyorsan felrántani a körletet, hadd ragyogjon átadásra.
Alacsony vékony srác volt az őr, láttam rajta, hogy nem szokott a parancsolgatáshoz.
– Csak nem gondolod, néztem rá, hogy öreg létemre követ fogok mosni ?
– Ja, öreg vagy, kérdezte szinte röstelkedve, akkor hagyd, majd a kopasz felmossa, intett a társam felé. Úgy is lett a fogdatársam mosta a követ, mi pedig leültünk az őrrel beszélgetni. Őrségváltáskor már úgy adtak át bennünket, hogy két fogdás, egy öreg, és egy kopasz.
Két nap múlva a mi századunk adott őrséget. Átadáskor pedig nagy derültség közepette kiderült, hogy nem öreg, hanem kopasz vagyok én is. Ez idő óta mindenki öreg,-nek szólított a századnál.
– Ha a Tamasi százados reggel megjön és megtudja, hogy kiment az M-zárolt kocsija, nagyon zabos lesz.
– Aztán ne mond, hogy nem szóltam, villogtatta rám a szemüvegét. Közben kitöltötte a menetlevelet és együtt mentünk le az ügyeletes tiszthez pecsételtetni.
A menetlevéllel sietősen a telephelyre mentem, nehogy valami közbejöjjön és lefújják az egészet. Beültem a kocsimba. A menetlevélen láttam, hogy a Kommendáns Hivatal címe Kossuth u. 20. Indítottam és elindultam ki a városba.
A kapuszolgálatnál felmutattam a menetlevelet, mire a szolgálatos felnyitotta a sorompót és mehettem. Repestem az örömtől. Kint voltam a laktanyán kívül, egyedül, kíséret nélkül. Arra és olyan tempóban hajthattam, ahogy nekem tetszett.
Hajtottam is rendesen. Arra eszméltem, hogy a város másik szélén kifelé tartok a városból. Megfordultam. Egy-egy kerékpároson kívül forgalom alig volt a reggeli szürkületben. Lelassítottam az egyik kerékpáros mellett és letekerve az ablakot, megkérdeztem merre találom a Kossuth Lajos utcát.
A megkérdezett leszállt a kerékpárról, mire magam is megálltam és kiszálltam a kocsiból.
Középkorú, napbarnított arcú, hetyke kun ember volt a kerékpáros.
– Mennyire ismerős a városban, nézett rám apró szúrós szemével?
– Semennyire, vidéki vagyok.
– Hát akkor elég bajos, de megpróbáljuk. Innen háromutcányira, van egy nagy kereszteződés, az, az ötös főút. Ott jobbra fordul, majd a mozi után balra.
– Tudja hol a mozi?
– Nem, válaszoltam lehangoltan, és kezdtem aggódni, hogy nem érek oda időben és kerestetni fognak. – No, idefigyeljen folytatta a kun. Egy, kettő, három, kezdte elgondolkodva számolni az újain.
– A negyedik utcán befordul balra, az a Kossuth utca, azt hiszem, bizonytalanodott el.
Megköszöntem, visszaszálltam a kocsiba és elindultam.
A harmadik utcánál megdöbbenve láttam a főútvonal előtti stop táblát, ahol idefele jövet sebességem csökkentése nélkül figyelmetlenül áthajtottam. Nagy szerencsémre senki nem közlekedett akkor a főútvonalon. Jobbra fordultam tehát, és számoltam az utcákat. A negyediknél balra fordultam és az egyik épület falán megpillantottam a Kossuth Lajos feliratú utcatáblát.
Lassan haladva figyeltem a házszámokat. A húszas egy hosszú sokablakos tekintélyes épület volt. Mivel az épület nekem a forgalmi irány szerinti baloldalra esett, tovább mentem és az első utcánál megfordulva beálltam az épület elé.
Nagydarab főtörzsőrmester lépett ki a kapun mikor kiszálltam. Odaléptem, tisztelegtem. – Főtörzsőrmester elvtárs, Kovács honvéd jelentkezem. A laktanyából jövök, a hír zászlóaljtól, és Szabó őrnagy elvtársat keresem.
Hanyagul fogadta a tisztelgésem és rám ripakodott.
– Hol a fenébe kódorgott ennyi ideig. Ennyi idő alatt gyalog is ideérhetett volna.
Magas szikár őrnagy lépett ki a kapun.
– Menjünk mondta mogorván mielőtt még tiszteleghettem volna.
-3-
Az őrnagy a kocsiban is kimért, szótlan maradt. Itt forduljon jobbra, ott meg majd balra. Kanyarogtam, fordultam amerre utasított, közben szótlanul bámultuk a felénk rohanó utat és az egyhangú kunsági tájat.
Vagy húsz kilométert autóztunk a várostól, mikor az út jobb oldali szélén árokba csúszott járművet, körülötte néhány ácsorgót láttunk.
– Ott, az árokba csúszott autónál álljon félre, hangzott az utasítás.
Félrehúzódtam és pár méterre a toporgó csoport előtt megálltam. Két sorállományú katona, egy főhadnagy és két civil, álldogált az árokba csúszott katonai 344-es Csepel teherautó körül.
Mintegy tíz-húsz méterrel távolabb, az út másik oldalán, egy civil, szintén Csepel teherautó állt. Kiszálltunk.
A katonák és a főhadnagy feszesen tisztelegtek az őrnagynak. Az őrnagy lazán fogadta a tisztelgést majd kezet fogott a főhadnaggyal, aki jelentette, hogy a kiskőrösi szállító századhoz tartoznak, és az elmúlt éjszaka tíz gépkocsival menetoszlopban haladtak állomáshelyük felé, amikor az egyik gépkocsijuk árokba csúszott.
Személyi sérülés nem történt, viszont az árokba csúszott gépkocsiban jelentős az anyagi kár.
Amennyire lehetséges volt, körbejártuk a szerencsétlenül járt Csepelt. Látszott, hogy a jobb első kereke és lámpája kitört, a vezetőfülke pedig, az árok túlsó partjának dőlve alaposan megnyomódott. – Melyikük a gépkocsivezető? Fordult az őrnagy a katonákhoz.
– Kocsis honvéd jelentkezem, kapta össze a bokáját az egyik katona.
– Mi történt fiam, kérdezte az őrnagy barátságos nyugodt hangon.
– Jelentem a szembe jövő gépkocsi, mutatott a civil teherautóra, elvakított és nem láttam az utat.
– Nem volt semmiféle vakítás lépett elő az egyik civil.
– Csupán felvillantottam a reflektoromat, ugyanis a menetoszlopban több gépkocsi reflektorral közlekedett, ami végett nem láttam az utat. Azért villogtam, hogy vegyék le a reflektort. Ezek a kiskatonák gyakorlatlanok, nem igen tudják mikor mit kell csinálni, és hamar elvesztik uralmukat a gépkocsi felett.
Az őrnagy mindenkit meghallgatott jegyzetelt, majd a főhadnagyhoz fordulva utasította, hogy kérjen műszaki mentést az alakulatától.
A civil gépkocsivezetőnek pedig miután felvette az adatait, azt adta tudtára, hogy a katonai rendészet vizsgálatának eredményét megküldik az illetékes polgári hatóságnak, akiktől majd megkapja a vizsgálat eredményét.
Visszafelé menet már velem is közlékenyebb volt. Elmondta, hogy az előző gépkocsivezetője balesetet okozott. A vizsgálat lezárásáig bevonták a jogosítványát, ezért most ideiglenesen, előreláthatóan két hétig, én helyettesítem.
Az lesz a feladatom, hogy a gépkocsival együtt, éjjel nappal rendelkezésére álljak. Beszámolási, jelentési kötelezettségem kizárólag ő felé van. Eltávozást, szabadságot tőle kérhetek.
Tiszteletadást természetesen minden elöljárónak és feljebbvalónak teljesítenem kell, de parancsot rajta kívül senkitől nem fogadhatok el. Amennyiben erre kísérlet történik, azonnal jelentsem. Ameddig a hivatalban van, a hivatalt csupán az ő engedélyével hagyhatom el, amikor eltávozik a hivatalból, ezt egyébként tudni fogom, ugyanis mindenhová én viszem, mindenféle írásos engedély nélkül, a városon belül, oda megyek, és addig maradok amíg nekem tetszik. Azzal a feltétellel, hogy bárhol tartózkodom is, a hivatal portásának tudomására kell hoznom, hogy bármikor elérhető legyek.
De mihelyt beérünk, Rusz főtörzsőrmestertől e vonatkozásba mindenről kimerítő tájékoztatást kapok.
Délután fél kettő volt mire visszaértünk a hivatalba. Megálltam a hivatal épülete előtt. Az őrnagy mielőtt kiszállt szólt, hogy zárjam be a kocsit és jöjjek be az irodájába.
Úgy tettem. Bezártam a kocsit, és beléptem a nagy kétszárnyas ajtón, amelyen az őrnagy is belépett az imént. Tágas előcsarnokba érkeztem. A bejárati ajtótól balra portaépület helyezkedett el, elhúzható ablakkal, a portától kissé távolabb egy nagy vasajtó, attól távolabb az előcsarnok jobb oldalán széles lépcső vezetett az emeletre, a lépcsőtől ballra, az előcsarnok végében volt még egy ajtó, ami mint később megtudtam, az udvarra vezetett.
A portaépület ablaka mögött egy rendfokozat nélküli katona ült egy íróasztal mögött, mellette az a főtörzsőrmester, akivel reggel már találkoztam.
– Jöjjön be, intett felém félkörívet mutatva amint meglátott. Elhaladtam az ablak előtt és a portaépület másik oldalán levő ajtón beléptem.
-4-
– Kovács honvéd jelentkezem, csaptam össze a bokám.
– Milyen alakias katona vagy te gépkocsivezető létedre, nézett rám barátságosan.
– Én Rusz főtörzsőrmester vagyok. Rusz Mihály nyújtotta a kezét.
– Kovács Tibor szorítottam meg a kezét, önkéntelenül újra összecsapva a bokámat.
– Úgy látom, jóban leszünk, mosolyodott el a főtörzs. Jól áll neked ez a bokacsattogtatás.
– Ő, mutatott a katonára, Földi honvéd, Földi János, ő a szolgálatos portás. Hárman vannak, 24 órás szolgálatot látnak el. A beosztásoddal kapcsolatos egyik legfontosabb feladatod, hogy a portás mindig tudjon róla, hogy hol tartózkodsz, hogy a legrövidebb időn belül előállhass, ha az őrnagy elvtársnak szüksége van a kocsira.
– Hol parkolsz most, kérdezte.
– Itt az épület előtt, mutattam az utca felé.
– No, gyere, indult ki az ajtón.
– Főtörzs elvtárs, az őrnagy elvtárs arra kért mielőtt bejött, hogy menjek be az irodájába.
– Hát akkor menned kell komolykodott el, de az őrnagy elvtárs nem kér, hanem utasít vagy parancsol, javított ki.
Együtt mentünk be az őrnagy irodájába. A tágas irodában két iratszekrény egy vitrin, tömve különböző serlegekkel, vadászjeleneteket ábrázoló fényképekkel, egy fogas, rajta felakasztva tányérsapka köpeny és egy kétcsövű vadászpuska. Az iroda hátsó harmadában egy nagy íróasztal, mögötte az őrnagy ült, épp telefonált.
Ránk nézett és intett, hogy maradjunk és várjunk. Mikor befejezte, Rusz főtörzs tréfásan jelentette: – Az új gépkocsivezető előállt.
– No, Kole nézett rám mosolyogva, hogy tetszik itt nálunk?
– Tetszik, válaszoltam összekapva a bokám.
– Helyes, épp a zászlóaljparancsnokoddal beszéltem, arra kért, hogy küldjelek vissza a laktanyába, mert a kocsi, amivel jöttél, M. zárolt és majd küld helyette egy másik kocsit tapasztaltabb gépkocsivezetővel, mert te még újonc vagy.
– Mit szólsz hozzá ?
– Jelentem szeretnék itt maradni.
– Jól van, majd meglátjuk.
– Mihály, fordult a főtörzs felé, vezesd körbe a fiút és álljatok be az udvarba. Együtt mentünk ki a kocsihoz, mindketten beültünk és a főtörzs benavigált a mellékutcából nyíló, a hivatalhoz tartozó betonozott zárt udvarba.
– Itt fogysz parkolni, és ne tojj be, úgy látom az őrnagy elvtárs nem fog visszaküldeni. Az ott, az én kocsim, mutatott az udvar egyik sarkában álló fehér Wartburgra.
– Ez a hivatalhoz tartozó udvar, ide csak az jöhet be, akit mi beengedünk. A kapuhoz csak három kulcs van egy nekem, egy a portásnak és egy neked lesz.
Kiszálltunk. Bezártam a kocsit és az udvarról nyíló ajtón visszamentünk az épületbe. A főtörzs most az előcsarnokból nyíló vasajtó előtt állt meg, és becsengetett az ajtó mellett levő csengőn. Pár perc múlva egy zömök, kerekfejű katona nyitott ajtót.
– Forcek honvéd jelentkezem, tisztelgett.
– No, Forcek honvéd, meghoztam az új gépkocsivezetőt mondta a főtörzs és már nyomult is be az ajtón, én pedig követtem.
Hosszú ablaktalan, komor folyosóra érkeztünk, amelyet magasan csüngő villanykörték világítottak meg. A folyosó jobb oldalán, egymástól olyan kétméternyire, három vasajtó nyílott, mind a három nyitva volt.
– Ezek itt fogdák, jelenleg nincs lakójuk, magyarázta a főtörzs.
/ mintegy tizennégy hónapi ittlétem alatt nem is volt csak egy, én magam, de ez egy későbbi történet. / A folyosó végén bal felől szintén ajtó, de ez már normál faajtó. A főtörzs belépett, mi Forcekkel utána.
Tágas, világos helységbe érkeztünk, amelyben szekrények, egy kisméretű íróasztal , és egy nagy világos ablak volt, ami az utcára nyílt.
– Ez itt a hivatal és a fogda raktára, magyarázta a főtörzs.
Ebből a helységből egy másik is nyílott, most oda léptünk be.
-5-
Ez egy 25-30 nm. nagyságú, világos, barátságos, lakószobának berendezett helység volt, utcára nyíló nagy ablakkal. Két ágy, két szekrény, egy dohányzóasztal és két fotel volt a berendezése.
– Nos, ez lesz a szállásod. Hozd be a holmidat és rendezkedj be, mondta a főtörzs.
– Az a helyzet főtörzs elvtárs, hogy nekem semmiféle holmim nincs. Reggel csupán arra kaptam parancsot, hogy jelenjek meg az őrnagy elvtársnál. Semmiféle felszerelést nem hoztam magammal. Hát akkor ezt meg kell beszélnem az őrnagy elvtárssal nézett rám meglepetten a főtörzs, és otthagyott bennünket.
– Szevasz, én Forcek Sándor vagyok nyújtotta a kezét a fogdaparancsnok. Kezet fogtunk, és én is bemutatkoztam. Elmondtam, hogy a hírzászlóaljtól jöttem, ott vagyok gépkocsivezető. Leültünk a fotelekbe úgy beszélgettünk.
Megtudtam, hogy Forceket a felderítő századtól vezényelték ide, tulajdonképpen még ő is új, mindössze két hete van itt. Az előző gépkocsivezetőről elmondta, hogy csúnya balesetet okozott, talán pia is volt benne, de az őrnagy kedvelte és mindent megpróbál, hogy kimentse.
Egyébként itt nagyon laza a fegyelem, mondta, nincs katonásdi, mindenki nagyon rendes. Majd meglátod, magyarázta. Ha az őrnagy megkedvel, jó dolgod lesz. Az elődöd úgy jött ment itt, mintha civil lenne.
Közben ránk esteledett.
– Kimegyek, bezárom az ajtót, állt fel Forcek a fotelból.
– Ugyan nem tudom miért, de az ajtónak, mindig zárva kell lennie.
– Nincs valami kajád, kérdeztem mikor visszajött. Az a helyzet, hogy én még ma semmit nem ettem, tudattam vele.
– Hát az nincs.
Egy csengő éles berregése fojtotta a szót Forcekba, aki azonnal visszafordult ajtót nyitni. – Gépkocsivezető álljon elő, kiáltott vissza a külső ajtóból.
Fölpattantam és mentem kifelé. A portás állt az ajtóban amit Forcek kinyitott.
– Őrnagy elvtárs parancsa, hogy állj elő, valószínű haza kell vinned.
– Hová kell állnom kérdeztem tanácstalanul.
– Ide az utcára az épület elé. Visszaszaladtam a sapkámért és a kulcsokért, amit bejövetelemkor az asztalra tettem és már rohantam is az udvarra ahol a kocsit hagytam. Bepattantam és indítottam. Igen ám, de a kapu zárva volt. Kiszálltam visszarohantam a portára és mondom, hogy a kapu be van zárva. – Rögtön nyitom jött velem a portás. Van ám még egy kulcs a kapuhoz, mondta útközben, valószínűleg a tiéd, de még nem kaptam parancsot, hogy odaadhassam.
Közben elértük a kocsit, én bepattantam, ő pedig kinyitotta a kaput. Mire kiértem az őrnagy már ott állt a hivatal előtt a járdán.
– Mi tartott ilyen sokáig kérdezte miután beült.
– Jelentem nincs még kapukulcsom és vissza kellett jönnöm a portáshoz, megkérni, hogy nyissa ki a kaput. Az őrnagy tudomásul vette, de nem szólt semmit.
– Haza megyünk mondta később, itt fordulj balra.
– Tudod, hol járunk?
– Jelentem tudom, az ötös főúton, mondtam, emlékezve, hogy reggel erről az útról fordultam a Kossuth utcába, a hivatalhoz.
– Úgy van helyeselt az őrnagy. A következő utcánál fordulj jobbra és ott lakom a harmadik házban.
A következő utcánál jobbra fordultam és a harmadik ház előtt megálltam.
– Jegyezd meg fiam, hogy akár éjjel akár nappal idetalálj, mert majd gyakran egyedül kell jönnöd. – Igenis megjegyeztem.
– Most pedig menj vissza a hivatalba. Mára végeztünk.
– Reggel fél nyolcra gyere ide értem, adta ki az utasítást és kiszállt.
Miután bement a háza kapuján, megfordultam és visszahajtottam a hivatalba. A kapu még nyitva volt. Beálltam és az udvar egyik szegletében leparkoltam. Szóltam a portásnak, hogy zárja be a kaput, majd a vaskapunál becsengettem Forceknak.
– Gyere mondta, miután elmentél megjött a vacsora, vajas kenyér, parizer és tea. Gondoltam, megvárlak, és együtt vacsorázunk. Mindketten éhesek voltunk, így hamar elfogyott a szerény vacsora.
-6-
– A reggelinket és vacsoránkat, a gondnok hozza át részünkre a tiszti klubból, ebédelni pedig mi járunk át. Itt van tőlünk két háztömbnyire, magyarázta Forcek Sanyi, miután eltakarítottuk a vacsora nyomait az asztalról.
Vacsora után Forcek elmondta, hogy az őrnagyon kívül Elek százados, Rusz főtörzsőrmester, három portás, egy gondnok, aki az emeleten van elszállásolva, ő fogdaparancsnok, valamint jómagam, mint gépkocsivezető tartoztunk a hivatalhoz. Elmondta még, hogy itt nincs se takarodó se ébresztő, ugyanis mi állandóan szolgálatban vagyunk. Akkor fekszünk, amikor tudunk és akkor kelünk, amikor szükség van ránk.
Egy ideig még beszélgettünk erről, arról, majd nekivetkőztünk a lefekvéshez. Forcek ágya a szobánk jobb hátsó sarkában az enyém pedig a bal első sarkában az ablak mellett volt. Fáradt voltam, hamar el is aludtam. Arra ébredtem, hogy Forcek motoz a szobában.
– Jó reggelt, köszöntött mosolyogva. Hányra kell menned az őrnagyért.
– Fél nyolcra, mondtam és gyorsan ránéztem az órámra. Háromnegyed hét volt, tehát volt még időm, de azért felkeltem.
A mosdóban kényelmesen megmosakodtam, de borotválkozni nem tudtam, mivel minden tisztasági felszerelésem a laktanyába maradt. Hét órára elkészültem. Megkértem a portást, hogy nyissa ki a kaput, aztán beültem a kocsiba és elhajtottam.
Negyed nyolckor már az őrnagy háza előtt álltam. Az őrnagy fél nyolc előtt pár perccel lépett ki a
kapun.
Kipattantam a kocsiból és elé mentem.
– Őrnagy elvtárs jelentem, kaptam magam vigyázba, pár méterre tőle, parancsára előálltam.
– Pihenj, mondta, miközben ő is sapkájához emelte a kezét.
– Jól aludtál, minden rendben?
– Jelentem igen.
Mindketten beültünk az autóba. Megfordultam és indultam vissza a hivatalba.
– Álljunk be az udvarba utasított, mielőtt a hivatalhoz értünk. Beálltam.
– Gyere be, mondta mielőtt kiszállt.
Rusz főtörzs és egy alacsony termetű százados már bent voltak az őrnagy irodája melletti irodában ahová a nyitott ajtón beláttam.
Erőt egészséget tisztelegtek mind a ketten.
– Gyere be Mihály, szólt az őrnagy Rusz főtörzsnek mielőtt belépett saját irodájába. Előreengedtem a főtörzs elvtársat, majd magam is mentem utána.
– Menj be Mihály a fiúval a hír zászlóalj rádiós századához, jelentsd Erdős százados századparancsnoknak, hogy ezredes elvtárs parancsára, Kovács Tibor honvédet, határozatlan időre vezényelje ki hozzánk.
– Te, Kole, intézte hozzám szavait, / az őrnagy ugyanis, mint később megtudtam, mindenkit Kole- nak hívott akit kedvelt / -összeszeded a tisztasági felszerelésed és a személyes holmidat, a többi felszerelést pedig leadod a század szolgálatvezetőjének.
– Mielőtt elmentek, fordult újra a főtörzshöz, írj egy menetlevelet a fiú kocsijához, ugyanis az mától a mi állományunkban van, és kapjon kapukulcsot is a fiú.
– Értettem, mondta a főtörzs, mindketten tisztelegtünk és kifordultunk az irodából.
Már új portás volt szolgálatba a főtörzs neki is bemutatott, és miután a kapukulcsot is megkaptam, indultunk a laktanyába.
A teherkapun mentünk be, itt Rusz főtörzs kiszállt beszélt a kapuügyeletessel, majd visszaült a kocsiba.
– Ha a laktanyába kell jönnöd, és majd gyakran kel, tankolni, vagy egyéb más ügyekben, mindig ezen a kapun hajts be és ki is. Itt mindenféle papír és igazoltatás nélkül jöhetsz, mehetsz. A szolgálattevők tudni fogják, hogy a kocsi is, és te is hozzánk tartozol. Nem fognak megállítani. Most pedig menjünk a gyakorló térre.
A gyakorlótér hír zászlóalj felöli oldalán parkoltam le. Kiszálltunk és elindultunk a századomhoz. Mi tagadás a századunk felé közeledve kissé elbátortalanodtam. Itt a laktanyában, minden más volt. Újra kopasznak éreztem magam és nagyon tartottam tőle, hogy a századomnál ki fognak találni valamit és nem engednek vissza. Már az ügyeletes tiszti épület előtt jártunk, amikor összetalálkoztunk Roza tizedessel.
-7-
A tizedes épphogy tisztelgett a főtörzsnek, és máris hozzám fordult.
– Megmondtam, hogy balhé lesz, a Tamasi őrjöngött, amikor megtudta, hogy kivitted az M. zárolt kocsiját.
– Majd lecsillapszik, mondta inkább magának, mint Rozának a főtörzs és elindultunk felfelé az emeleten, volt szolgálati helyem felé.
Roza tizedes, mivel igen kíváncsi volt a fejleményekre, követett bennünket. A századfolyosó néptelen volt csak a mindig mosolygós Dora honvéd, kopasztársam állt a napos asztalnál és miközben tisztelgett a főtörzsnek, rám kacsintott.
A katonák valószínűleg foglalkozáson voltak, mert az egész emeleten igen nagy volt a csend.
– Melyik a századparancsnok irodája kérdezte tőlem a főtörzs?
– Velünk szemben, fontoskodott a tizedes előrefurakodva. Kopogott, és már nyitotta is ki előttünk az ajtót.
Magam feszesen, Rusz főtörzs lazán tisztelgett Erdős századosnak, aki az íróasztala mögül felkelve kezet fogott a főtörzzsel.
A főtörzs előadta, hogy leszerelni hozta be Kovács honvédot, vagyis engem, ugyanis a tegnapi naptól az LO 1800-as Garanttal együtt, Farkas ezredes elvtárs parancsára, mint vezényelt, a Kommendáns Hivatal állományába tartozik.
– Igen, tudok róla, ma reggel telefonon utasítást kaptam az ezredes elvtárstól.
– Roza fiam, szólt az írnokra, szóljon Retkes őrmesternek, hogy soron kívül szereltesse le Kovács honvédet.
– Igenis kapta össze magát az írnok és kiment az ajtón.
– Hát, Kovács honvéd, fordult hozzám cinkos mosollyal, ki lesz ezután a század öregje, ha elmegy tőlünk. Elámultam, hogy a századparancsnok is tud erről.
– Így alakult százados elvtárs csaptam össze a bokámat most már megnyugodva.
– Jól van, menjen, szedje össze a szerelvényét és adja le a szolgálatvezetőnek.
A körletben egy lélek se volt, csak az a sok üres ágy állt négysoros oszlopban. Nyolcvan darab, ennyi volt a század létszáma.
Odamentem az ágyamhoz, kivettem a fejrész alól a szürke pokrócot és abba mindent belerakva a hátamra kaptam és indultam a szolgálatvezetőhöz.
Rosszindulatú, testes, folyton izzadó izgága ember volt a Retkes őrmester, mi katonák, egymás között, csak szarágyúnak hívtuk.
– Hát elmegy Kovács, naplopó, úri sofőrnek, mondta leplezetlen rosszindulattal a szarágyú, és választ se várva, a batyum tartalmát kezdte vizsgálni.
– A géppisztolya és gázálarca a fegyverszobában marad, úgyhogy csupán azzal tartozik majd elszámolni, ami magán van. Az, a végleges leszereléséig magánál is marad.
Aláírattatta velem a szolgálati naplót és már meg is voltunk.
Visszamentem a századparancsnoki irodába, jelentettem, hogy a szolgálatvezetőnél a rajtam levő gyakorlóruhán kívül mindent hiánytalanul leadtam.
Az írnoktól megkaptam a katonakönyvem és mehettünk.
A lépcsőn lefele menet találkoztunk Tamasi százados technikai parancsnokkal, aki a század gépjárműveit felügyelte.
Felfele jött a lépcsőn, és mihelyt meglátott rám rivallt.
– Hogy merte kivinni az M. zárolt kocsimat a laktanyából préselte ki indulattal a szavakat a száján. – Százados elvtárs jelentem, fogja be a száját, és álljon vigyázzba, ordította.
– Ne ordítozzon a katonámmal szolt rá a főtörzs.
– Kicsoda maga, és mit avatkozik bele, ordított tovább Tamasi százados.
– Rusz főtörzsőrmester vagyok a Kommendáns Hivatalból és a katona az én parancsnokságom alatt áll, mondta a főtörzs látszólag nyugodtan.
– A katona kilopta az M. zárolt kocsimat a laktanyából, fröcsögött a százados.
– A katona nem kilopta, hanem parancsra, és hivatalos menetokmányokkal hozta ki a kocsit.
– De az írnok megmondta, hogy a kocsi csak gyakorlat esetén vihető ki, mondta továbbra is a magáét a százados.
– Az írnoknak nincs, és nem is lehet döntési jogköre ebben a kérdésben, emelte meg kissé a hangját a főtörzs is. A menetokmányt az ügyeletes tiszt írta alá, az ő, döntésére és parancsára ment ki a gépkocsi
-8-
a laktanyából. Egyébként is, a gépkocsi a mai naptól Farkas ezredes parancsára a mi állományunkba tartozik. A mennyiben ez önnek nem tetszik, ordítozzon vele, ha van hozzá bátorsága, tette még hozzá, majd rám mordult.
– Indulás a gépkocsihoz katona, és ott hagytuk a dühében köpni, nyelni nem tudó századost.
– Betokosodott hülye, mondta a főtörzs, ahogy beültünk a kocsiba. Ne is törődj vele. Szégyen, hogy ilyen hülyékkel van tele a hadsereg.
A kapunál mosolyogva intett a szolgálattevőnek, de láttam, hogy kicsit sincs jókedve.
Másnap láttam meg először Almássynét.
A portánál álltam, úgy fél kilenc körül lehetett, amikor jött lefelé a lépcsőn. Előbb csak léptei kopogását hallottam a kövezeten. Amikor odanéztem, akkor fordult rá a lépcsőfordulón az előcsarnokba vezető lépcsősorra.
Mohazöld, kosztümöt viselt, kissé térd alatt végződő szoknyával, fehér blúzzal, a lábán világos drapp harisnya és fekete középmagas sarkú cipő.
Nem bámultam tolakodóan, de képtelen voltam levenni róla a szemem.
Gyönyörű volt. Nem kihívó, inkább szelíd, de számomra mindenképpen elbűvölő. Könnyed, mégis határozott járása, figyelemre méltóvá tette megjelenését.
Mikor hozzám ért, meghajtottam a fejem, és kezét csókolom, jó reggelt-el köszöntöttem.
Csak a pillanat töredékéig, de rám nézett, és halk jó reggelt-el, viszonozta köszönésem.
– Hát, ezt jól megnézted magadnak mondta a portás. Almássynénak hívják, a férje Almássy őrnagy, valami hadmérnök vagy mi, tette még hozzá.
Pár nap múlva, egy hűvös reggelen, Hegedűs nevű vadőrhöz vittem az őrnagyot. A vadőr a várostól jó pár kilométerre, tanyán lakott.
– Hallom Kole, mondta útközben, mosolyogva az őrnagy, elbűvölt a szép Almássyné.
– Jelentem, igen mutatós jelenség, de honnan tetszik tudni.
– Én fiam, mindent tudok, ami a hivatalban és a körül történik. Ha nem így lenne, nem is lennék jó parancsnok. Ami pedig az Almássynét illeti, meg minden más hölgyet is a hivatalon belül és kívül, mindent és mindig csak diszkréten. Semmi otromba bámulás vagy megjegyzés. Értve vagyok ?
– Igenis őrnagy elvtárs, ezt magam is így gondolom.
– No, akkor semmi problémánk ez ügyben nem lesz egymással.
– Ez a Hegedűs, akihez megyünk, az apróvadak, fácánok, nyulak vadászatát szervezi a téli vadászidényben. Igen tehetséges jóravaló ember, majd te is megismered. Legyél jóba vele, sok dolgotok lesz egymással, tette még hozzá, majd utasítására letértünk a műútról és széles dűlőúton haladtunk tovább.
Egy keskenyebb dűlőúton jobbra fordulva, akácligettel körülvett, ápolt, jó karban levő tanyához érkeztünk.
– Dudálj egyet, szólt az őrnagy, de épphogy kimondta, már meg is jelent a kapuban egy rendfokozat nélküli katonai gyakorlóruhát viselő ember és mosolyogva integetett.
Kellő tisztelettel, de mint régi jó ismerőst fogadta az őrnagyot.
– A Kole az új sofőröm mondta rám mutatva az őrnagy.
– Hegedűs István nyújtotta a kezét a vadőr. Jó dolgod lesz az őrnagy elvtársnál, majd meglátod, mondta bemutatkozás után, majd széles mozdulatokkal befelé terelt bennünket a házba.
Egy barátságosan berendezett étkezőbe vezetett minket, ahonnan ajtó nélküli nyílás vezetett a konyhába.
A konyhában egy középkorú asszony tevékenykedett a tűzhely körül. Az őrnagy a nyíláshoz lépett és beköszönt.
– Csókolom Erzsike, mit tüsténkedik?
– Majd meglátja, őrnagy elvtárs, fordult meg az asszony mosolyogva. Üljenek csak le, rögtön hozok egy kis harapni valót.
Az őrnagy intett, hogy üljek le az asztalhoz, és kiment Hegedűs után, aki közben kisurrant az étkezőből. Pár perc múlva együtt tértek vissza.
Hegedűs kezében egy finom fonatú demizson. Letette a demizsont és apró poharakat vett elő, és tett az asztalra.
– Csak kettőnknek szólt rá az őrnagy, a fiú nem ihat. Ha gondolod, tölts neki egy kis üvegbe, aztán ha majd nem lesz szolgálatba, megissza.
Hegedűs megtöltött nekem egy kis flaskát, és mielőtt elmentünk a zsebembe csúsztatta. Máshol is így történt. Bárhová mentünk vendégségbe, különböző összejövetelekre ahová az őrnagy bevitt magával, mindenünnen kisebb nagyobb üvegekkel traktáltak, amelyekbe bor, sör, rövid ital, vagy amit épp fogyasztottak, volt. Úgyhogy a hivatal egyik fogdájából italraktárt csináltam. Amire aztán ha csak tehettük, rájártunk a fiúkkal.