Álmodj! (13. Fejezet – Korhatár: 16)

Vér

Dühös kiáltások, fenyegetések, sziszegések kísértek át a tömegen. Félrelöktem mindenkit, aki az utamban volt, a lehető leggyorsabban próbáltam Shayékhez érni. Nem érdekelt, hogy akiknek nekimegyek idős volt, vagy fiatal, nagyon gazdag, vagy csak jómódú.
Teljes vállszélességgel ütköztem egy nagyon magas, jól öltözött férfiba. Rá se pillantva motyogtam valami elnézés félét. Nem vettem észre, ahogy fémes szürke szemével utánam bámul, hogy orrlyukai kitágulnak, keze ökölbe szorul a teste mellett, csak dúródtam keresztül az embereken, míg végre elértem a meghitten táncoló indiánpárost. Fájt a szívem, hogy félbe kellett szakítanom őket, de nem bírtam tovább várni egyetlen perccel sem, hogy elmondjam nekik a száris nőt. Karjukat megragadva kivonszoltam őket a teremből, nem törődve méltatlankodásukkal, és hogy megint át kell verekednem magam a táncolókon.
A folyosóra kiérve pont Brandonba szaladtunk bele. Értetlenül nézte hármasunkat, amint mellette elszáguldva rángatom Shayéket, de mikor rá szóltam, hogy jöjjön, szó nélkül iramodott utánunk. A Brannel közös szobánkig meg se álltam. Shay és Angel hiába csavargatták a karjukat szabadulást remélve, vasmarokkal fogtam őket. Sose hittem volna, hogy ennyi erő lenne bennem. A szobához érve elengedtem Angelt, beütöttem a falon lévő panelba a belépő kódot, majd szabad kezemmel belöktem az ajtót, s a még mindig szorongatott Shayt magam után húzva becsörtettünk a sötét helyiségbe. Odabent Shay egy hirtelen és durva rántással kiszabadította magát, szitkozódva dörzsölgette a csuklóját. Egészen vörös volt ott, ahol fogtam.
Miután Brandon is belépett a szobába, bevágtam mögötte az ajtót, majd komor tekintettel elmeséltem nekik mindazt, amit az indiai nő mondott nekem. Csendben hallgattak végig, Angel valahonnan még papírt és tollat is előszedett és leírt mindent, ami elhangzott. Beszámolóm végére kissé berekedtem.
– Szóval ezért kerülte a tekintetemet – szólalt meg Shay komoran, mire én csak bólintottam. – Gondolod, hogy igazat mondott?
– Igen – feleltem határozottan. – Figyelmeztetés volt mindez, nem pedig útmutatás, hogy merre induljunk el. Márpedig, ha ártani akart volna, valószínűbb, hogy inkább tévútra csal, mint hogy óvatosságra int, nem?
– Valóban – vakarta az állát.
– A hited tényleg nem olyan szilárd, mint ahogy azt mutatod? – néztem Angelre, akinek erre lángolni kezdett az arca. Nem is kellett válaszolni, ez mindent elmondott. – Miért?
– Nem tartom igazságosnak, ami a Kiválasztottak édesanyjával történik. Isten másképp is elrendelhette volna a dolgokat.
– Szabad akarat – válaszoltam röviden. – Ha az első Kiválaszott nemet mond, vagy más feltételeket harcolt volna ki, nem így lenne most. De a boszorkány minden szavát szentként tisztelték és tisztelik most is, igaz? – kérdeztem, de a választ meg se várva folytattam. – Ne Istent hibáztasd azért, amiért az édesanyád haldoklik. Akár ő is tiltakozhatott volna az egész rendszer ellen.
– Ez kegyetlen volt – lépett elém Shay. Arca elsötétült, nyers düh csillant szemeiben. Az álmaimon kívül most láttam meg először benne a farkast. – Nem mondhatsz ilyet!
– Sajnálom, hogy megbántottalak, Angel – néztem közvetlenül a lányra, aki a barátnőjévé fogadott, és akit most én ríkattam meg. – De elvállaltuk ezt a küldetést, tudtuk, hogy nehéz lesz. Minden rajtunk múlik, és a hit lehet, hogy a mentsvárunkat fogja jelenteni egy-egy helyzetben. Nem engedhetjük meg magunknak a bizonytalanságot.
– Szerinted mindezt én nem tudom? – törölte meg bosszúsan az arcát. – De egyszerűen nem tudom kiűzni a fejemből, hogy anya talán nem lesz, mire elvégezzük a feladatunkat!
– Amennyiben így lesz, ígérem, hogy Te fogsz elsőként értesülni róla, és elintézzük, hogy hazamehess a temetésére.
– Hogyan értesülhetnék róla? Általad? Az álmaid által? Hisz mióta nem is álmodtál már? – kiáltott fel. Shay mellé lépett, átkarolta a vállát, csitítóan simogatni kezdte a haját.
– Angel! – emeltem meg a hangom. – Bízz bennem!
Pár másodpercig farkasszemet néztünk, majd mikor Angel kétszer is bólintott, megkönnyebbülten kifújtam a visszatartott levegőt.
– Mi most visszamegyünk a saját szobánkba – jelentette ki zordan Shay. Úgy láttam, nehéz lesz őket megbékíteni.
– Jó éjszakát – szóltam utánuk. Összerezzentem, mikor becsapódott mögöttük az ajtó.
– Nem kellett volna ilyet mondanod. Senkit nem lehet azért hibáztatni, ahogy a Kiválasztottak sorsa alakult – törte meg a csöndet Brandon.
– Tudom – sóhajtottam. – Nagyon szégyellem is magam, de tudom, hogy milyen szörnyű, ha elveszted a hited, a bármibe is vetett hited.
– És talán még szörnyűbb elviselni a közelgő halál tudatát. – Összetörten, fáradtan leültem az ágyam szélére, Brandon pedig velem szembe telepedett le. Rákönyökölt a térdére, összekulcsolt kezeire támasztotta a fejét.
– Talán te lennél az egyetlen ember, aki enyhíteni tudná a fájdalmát.
– Nem tudom, hogy kellene azt csinálnom. Én kicsi voltam, mikor anya meghalt.
– A te családodnak hasonló a végzete a Kiválasztottakéhoz.
– Nem értelek – ráncoltam össze a homlokom.
– A te ősanyáid mind rendre megálmodta a halálukat. És ha nem sikerül feloldanunk a téged sújtó átkot, te is ismerni fogod a végzeted – magyarázta szomorúan. – A te helyzeted se könnyű, vagy egyszerű.
– És ez rajta mennyiben segítene? – kérdeztem epésen.
– Nem tudom – vont vállat. – Néha a megoldások maguktól jönnek, anélkül, hogy görcsölnénk rajtuk.
– Isteni beavatkozásként? – mosolyogtam.
– Valahogy úgy. Talán szorosabban kötődtök egymáshoz, mint azt elképzelni tudod, és ez a kötelék segíthet neki elfogadni az édesanyja helyzetét, és a túléléshez meg a hit fog jól jönni.
– Holnap beszélek vele – adtam be a derekam. – De tartsd távol Shayt!
– Úgy lesz – vigyorgott. Aztán csak néztük egymást, szemünkkel simogattuk a másik arcát, majd Brandon a kezével is végigsimogatott. Azt hiszem, remekül teljesít, mint őrző.

Másnap Brandon elcsalta Shayt a La Princessa edzőtermébe, én pedig megkörnyékeztem Angelt. Kezdetben meglehetősen fagyos volt a hangulat, majd ahogy mind jobban belemélyedtem a családi történetbe, enyhült a feszültség.
– Sajnálom a tegnapit – szipogta Angel, miután befejeztem.
– Jaj, ne! Teljesen igazatok volt! Totál érzéketlen vagyok, én sajnálom – borultam a nyakába. – Nekem nem kellett végignéznem anyu haláltusáját, talán ezért is nem tudtam átérezni a helyzetedet. De ez nem mentség.
– Igazad volt a szabad akarat dolgában. Át kellett volna gondolni a boszorkány által kiszabott feltételeket, és… és… – habogta.
– Tudom – öleltem meg. – De a múltat nem változtathatjuk meg, viszont a jövőnket még befolyásolhatjuk. – Elgondolkoztam, majd mintha hirtelen világosság gyúlt volna az agyamban. Eltoltam magamtól Angelt, széles mosolyt villantottam rá. – Ez a megoldás! – értetlenül nézett rám, mire magyarázni kezdtem. – Az új boszorkány megváltoztathatja a rendet! Talán még anyukád is felépülhet.
– Hogyan? Mégis hogy gondolod?
– Az utód miután átveszi a boszorkány helyét, hozhat új szabályokat, törvényeket, és átírhatja a régieket, amik a Kiválasztottakra, a Farkasokra vagy akár a Tiltó-körre vonatkozik.
– A Tiltó-kört senki nem írhatja át – jelentette ki határozottan. – A boszorkány ezt lehetetlenné tette miután a lányát átadta az egyik Kiválasztottnak.
– De a többit meglehet, nem?
– De, azt hiszem igen.
– Akkor már csak bíznunk kell abban, hogy anyukád kitart, míg megtaláljuk az Utódot, és aztán megkérjük, hogy gyógyítsa meg őt. De addig nem lesz semmi baj, míg meg nem születik az első lányod, nem igaz? Mintha ezt mondtad volna!
– Igen, így van – bólintott csüggedten. – Csakhogy majdnem három hónapos terhes vagyok.

A felső fedélzet korlátjához dőlve bámultam a csillagos eget. Már csak félórányira voltunk Fokvárostól. Brandon és Shay összecsomagoltak, Angel a jegyzeteit lapozgatta a kétágyas szobában.
Gyönyörű volt az este, mintha nem is október közepe lett volna, hanem még csak most kezdődne a nyár. Mélyen beszívtam a fűszeres levegőt, majd lassan kifújtam. Többszöri ismétlés után tudtam csak úrrá lenni a bennem dúló káoszon. Hogy a fenébe fogjuk megoldani? Meg kell találnunk az Utódot, fel kell bontani az engem sújtó átkot, és ráadásként Angel terhes. Gyereket vár. Hogy fogja bírni? És ha eljön a szülés ideje? Ki fog segíteni neki, talán mi? Hisz nem értünk hozzá. És ugyan hol hozná világra a gyerekét? Talán egy elhagyatott sivatagban, vagy a hegyek között? Marhára jó. Arról nem is beszélve, hogy lehet, hogy a baba meg se éri a világra jövetelét. Mert mi van, ha Angel elvetél? Istenem, erre nem is szabad gondolni! Idegesen doboltam ujjaimmal a korláton, a gyomromban egyre csak növekedett a görcs.
Ez idő alatt egyre közelebb értünk a kikötőhöz, már látni lehetett a város pislákoló fényeit. Elfordultam a lenyűgöző látványtól, és visszabaktattam a többiekhez. Ahogy beléptem a szobába, tekintetemmel egyből Angelt kerestem, aki az ágyamon ült keresztbe tett lábbakkal, s mintha örökölt barna bőre kicsit megfakult volna. Találkozott pillantásunk, s a szemem apró rebbenésével jeleztem, hogy nem szólok egy szót sem az állapotáról. Bár nem értettem egyet abban, hogy pont Shay előtt kellene ezt eltitkolni, de ennyivel tartoztam neki.
A mit sem sejtő Shayenne és Brandon megint a térkép fölött görnyedtek. Reggel Bran a kapitány engedélyével felhívta nagybátyja régi barátját, aki majd a kikötőben fog ránk várni, hogy megerősítse érkezésünket. És kifaggatta arról, hogy partra szállásunk után mégis merre indulunk tovább. Így jutott tudomásunkra, hogy a Limpopo folyótól nem messze, egy a Vörös Kereszt támogatásával megkezdett építkezésen fogunk néhány hónapig besegíteni – ami Angel szempontjából nem a legrózsásabb kilátások, de kuss a számnak. A fiúk lelkesen böngészték Afrika dél-keleti részét, de szerintem nem lettek sokkal okosabbak.
Lepottyantam Angel mellé az ágyra, nekitámasztottam a fejemet a vállának.
– Mióta játszanak Vasco Da Gama-sat? – kérdeztem, a srácok irányába nézve.
– Azután szedték elő a térképet, hogy kitetted a lábad az ajtón.
– Lassan hozzáragad már a kezük és az orruk – horkantottam mikor mindketten közelebb hajoltak, hogy kibogarásszák az egyik apró betűs város nevét.
– Hé, srácok! – zavartam meg őket. – Neki mentünk egy jéghegynek és ki kéne szabadítani Leo-t, mielőtt megfulladna. – Rám se hederítettek.
– Ó, te jó ég! – kiáltott fel Angel is. – Egy UFO bámul be az ablakon! – A fülük botját se mozdították.
– Mindegy – vontam meg a vállam. – Szerintem vigyük fel a csomagokat, aztán csak magukhoz térnek valamikor. Bár lehet, hogy akkor már Madagaszkár felé járnak.
– Majd visszaúsznak.
Összeszedtük a könnyebb hátizsákokat, majd otthagytuk az elmélyülten tanácskozókat a térképpel. Felmentünk a fedélzetre, s kedvenc padunkra telepedtünk. Előttünk a végtelen óceán terült el, míg a hajó orránál már ott terpeszkedett Fokváros. A sötétben nem sokat láttunk a vízből, de hallottuk a hullámok moraját, s orrunkban ott fészkelt a megszokott sós illat.
Hátrahajtottam fejemet a pad támláján, s a csillagok között kezdtem keresgélni. Nem sok csillagképet ismerek, szám szerint kettőt, de azt mind felfedeztem. A hold növekvőben volt, még néhány éjszaka és kiteljesedik.
– Nem olvastad tovább a napló-bejegyzéseket, ugye? – törte meg a békés csöndet Angel.
– Nem. Annyi minden más is van.
– És félsz is.
– Igen. – Nem volt értelme tagadni, hisz előttem is teljesen nyilvánvaló volt, hogy félek. Ugyanakkor kíváncsi is voltam, mind anyára, mind álombéli élményeire, de az, ami még rám várt a füzetekben, eltántorított.
– Semmi gond – vigasztalt. – Még nem vagy elkésve. Gondolom – tette hozzá bizonytalanul. Tudtam, hogy mire céloz.
– Még nem láttam a saját halálom – erősítettem meg, mire alig halhatóan felsóhajtott.
Az óceánjáró ezalatt befutott a kikötőbe, a körülöttünk lévő fények megvilágították az öböl sötét vizének felszínét. Hallottam, ahogy valami súlyos csobban, fémek csörögtek, a legénység tagjai egymásnak át- átkurjantottak. Egy palló csapódott a mólóra, felharsant a hangszórókban a kapitány hangja. Megköszönte az idáig utazóknak, hogy őket választották, majd háromszor elismételte a hajó elhagyásának módjait.
Fáradt sóhajtással felkecmeregtünk a padról, vállunkra vetettük a táskáinkat, majd megindultunk az alsó szintre, ahol lejelentkezhettünk a másodtisztnél és ráléphettünk a pallóra. A móló végében már ott állt Shay és Bran, idegesen kutatták utánunk a leszállókat. Mikor megláttak, megkönnyebbültek, s hevesen integetni kezdtek felénk. Utat törtünk a totyogó utasok között, majd lecövekeltünk Shayék mellett, s ide-oda forgatva a fejünket kerestük Gerardot.
– Brandon, te tudod, hogy néz ki? – kérdeztem továbbra is periszkópként pásztázva a kikötőben lévő arcokat.
– Hm, hát… – kezdte. Semmi jóra nem számítottam. – Még kicsi voltam, amikor találkoztunk, és csak arra emlékszem, hogy erősen húzta a bal lábát.
– Sokra megyünk veled, haver – fújt Shay.
– Én azt hiszem, hogy őt látom – szegezte tekintetét Angel egy távoli pontra. – Tényleg húzza a lábát.
– Induljunk meg felé, aztán majd kiderül – javasoltam, mire mindhárman egyetértően bólintottak. Ahogy közelebb értünk, már én is felfedeztem a bicegő férfit. Olyan magas lehetett, mint én, világosbarna hosszú nadrágot, kockás rövid ujjú inget és fekete baseball sapkát viselt. Állán három napos borosta sötétlett, kezében egy kartonpapírból készített tábla, melyen Brandon neve szerepelt.
Mikor már csak öt méter lehetett köztünk és feltételezett fogadóbizottságunk között, mindnyájan megálltunk, csak Brandon lépett közelebb a férfihoz. Rámutatott a táblára, s bemutatkozott.
– Brandon Salwain. Ön Gerard?
– Aha, ja. Gerard Pitz – nyújtotta a kezét Bran felé, majd végig nézett rajtunk. – Szóval ti lennétek a csipet csapat.
– Helló, Angel vagyok – intett barátságosan. – Ő itt Ren és Shay – mutatott egyesével ránk.
– Aha, jó. Látom nincs túl sok csomagotok. Nagyon helyes, Johannesburgnál úgyis megtizedelik még ezt is – jelentette be egykedvűen. – Na, gyertek. – Megfordult a parkoló irányába, hátra se nézve, hogy követjük-e, elindult. Kissé hökkenten utána iramodtunk. Bár a lába nem működött tökéletesen, mégse akadályozta túlzottan. Sebesen és kissé erőszakosan vágott keresztül a kikötőbéli tömegen, nekünk csak a nyomában megnyílt ösvényen kellett haladnunk.
Egy nyitott katonai terepjárónál állt meg, ujjain pörgette a slusszkulcsot.
– Kicsit szűkösen lesztek ott hátul hárman meg a csomagok. Azt javaslom, hogy a nagydarab indiánsrác…
– Shay – vágott közbe fogcsikorgatva az említett.
– Szóval a nagydarab Shay nevű indiángyerek üljön mellém, hátulra meg a csajok és Brandon. A táskákat meg oda gyömöszölitek, ahol marad hely. Mint mondtam, Johannesburgnál úgyis kevesebb lesz, addig meg ki kell, hogy bírjátok. – Hangja recsegett, olybá hatást téve rám, mintha folyton homokot rágna. Szeme unottan pásztázott végig rajtunk. – Mi lesz már? – vonta föl egyik szemöldökét. Mivel hátul nem volt ajtó, Brandon megkerülte a kocsit, kinyitotta a jobb oldalit, előre döntötte az ülést, és intett nekünk, hogy szálljunk be. Előbb Angel, aztán én, végül Bran is behajtogatta magát a hátsó ülésre. A táskák csak az ölünkbe fért el. Shay is odasomfordált a kijelölt helyére, visszahajtotta az ülést, majd bemászott. Szegény Brandon, aki pont mögötte ült, szó szerint szorult helyzetbe került, hosszú lábát nem tudta úgy fordítani, hogy az ne döfje át az ülés hátulját. Majdhogynem ki kellett lógatnia a kocsiból.
Ahogy viszonylag sikerült elhelyezkednünk, Gerard is beszállt, elindította a szűk kasznit, ami eleinte bömbölt, sivított, és a túlterheléstől 30 km/h-nál többel alig tudott menni.
Neki dőltem Brandonnak, aki erre átölelte a derekamat, fejemet mellkasára hajtottam, s szememet becsukva próbáltam pihenni egy kicsit, ami talán a zajt tekintve, elvetélt egy ötlet volt.
– Reggelre Paarl-ban leszünk – üvöltötte túl a hörgő motort Gerard. – Az irataitok és az engedélyek már kész vannak, csak alá kell írnotok. Egy napig leszünk ott, addig pihenhettek, ehettek, ihattok, én meg átszálazom a cuccaitokat, és amit lehet, eladunk belőlük.
– Mi? – hördültem fel.
– Vagy ez, vagy pedig a gerillák szedik el a cuccod, és azért ne várj ellenszolgáltatást, max egy kiadós pofont – fordult hátra borús tekintettel. – De nyugi, a VK védelmét élvezitek, ezért csak minimális megaláztatásban lesz részetek a határnál. Pretoriában meg majd megvehetitek azokat a dolgokat, amikre feltétlen szükségetek van.
– Eszméletlenül jó! – hörrent Shay. Bár csak arca egyik oldalát láttam, és sötét is volt, az utcai világítás vajmi keveset jelentett, mégis tisztán láttam Shay arcára kiülni a vad dühöt. Féltem, hogy netalán ebben a rozzant vasdarabban változik át, ezért nyugtatólag a vállára tettem a kezem. Éreztem tenyerem alatt izmai rángatózását, de pár másodperc múlva kezdett lecsillapodni. Visszahúztam karomat, s fázósan magam köré tekertem. A terepjáró egyre gyorsabb iramban vágtatott át a városon, és a nyitott kocsiba bevágó menetszél lehűtötte testemet. Brandon szorosabbra vonta ölelését.
– A sivatagban akár fagypont alá is süllyedhet a hőmérséklet, arról nem is beszélve, hogy a hegyek közt is át kell vágnunk – szólalt meg újra Gerard, mikor meglátta, hogy vadul dörzsölöm csupasz karomat. – Hoztatok kötött ruhákat, ugye?
– Azt hittük, kéjutazásban lesz részünk, így csak bikinit és naptejet raktunk a táskákba – csattant Angel gúnyosan.
– Jól van, azért ne harapd le a fejem, aranyom! – vigyorgott. Egyikőnk se zárta elsőre a szívébe Victor cimboráját, s csak reménykedni tudtunk, hogy a későbbiekben megváltozik a modora, s nem lesz ennyire nyers. – Meddig maradtok? – sandított a még mindig duzzogó Shayre, de tőle hiába várt feleletet. Helyette Brandon válaszolt.
– Január közepén mennénk tovább.
– Konkrétan mit is csináltok?
– Tanulmányút – hangzott a gyenge hazugság. Gerard hitetlenkedve csóválta a fejét, de nem firtatta tovább.
– Amúgy hogy van a nagybátyád?
– Kösz, jól. A gimiben törit tanít, a focicsapat edzője; neveli Annát és Parányt.
– Biztos nehéz lehet neki Vivien nélkül – hangjába együttérzés vegyült. – Ki az a Parány?
– A kutyájuk – nézett rám huncut mosollyal Bran.
– Jaj, ugye nem egy karonülő, nyérvákolós pincsit szerzett be? – szörnyülködött színpadiasan.
– Még ha! – sóhajtottam, mire a visszapillantóból rám nézett. – Egy újfundlandi. – Szemében mindent értés csillant.
– És ti – nézett előbb Shayre, majd a tükörből Angelre -, honnan ismeritek Vicet?
– Sehonnan – morogta Shay. – Renata barátai vagyunk.
– Aha, értem. Jut eszembe! Megkaptatok minden oltást?
– Nem. Úgy terveztük, majd ha megérkeztünk.
– Balgák. Anélkül be se szabadna lépnetek az országba. És egy hónapot kell várni a vakcinára, itt, Afrikában meg még többet.
– Most akkor mi lesz?
– Van egy orvos ismerősöm Paarl-ban, aki tartozik egy szívességgel. Megoldjuk – vigyorgott sötéten. Egyértelmű, hogy törvénybe ütköző dolgot készül tenni.
Elhagytuk Fokvárost, s egy elhanyagolt autópályán repesztettünk tovább. Csak előre láttunk néhány méternyit a kocsi fényszórói jóvoltából, villanykarók ritkán bukkantak fel. Angel előhalászott a táskájából két vastagabb pulcsit, az egyiket nekem adta, a másikat meg ő maga vette fel. Hálás sóhajjal bújtam bele én is, majd visszadőltem Bran karjába.
Elaludhattam, mert mikor kikukucskáltam Brandon válla fölött, házak sorakoztak az út mellett, keleten meg már előbukkant a nap teteje. Kibontakoztam a meleg ölelésből, kinyújtóztam. Bran feje előrebukott, mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. Nem riadt fel arra sem, mikor a terepjáró egy mély kátyúba szaladt bele. Előtte Shay éberen, orrát magasan a levegőbe tartva figyelte a környéket. Nem hiszem, hogy elszunnyadt volna egyetlen pillanatra is, mégse láttam rajta a fáradtság jeleit. Angel az ülésen összekucorodva, magán egy plusz pulcsival, ami talán Shayé lehetett, nézelődött kifelé a kocsiból.
A hajnali levegő pirosra csípte az arcom, de a kelő nap sugarai már melegítettek. Ahogy egyre beljebb értünk a városba, úgy lassult le az autó. Lekanyarodtunk a főútról, s néhány méter után egy panzió előtt fékeztünk. Megböktem Brandont, hogy felébredjen, majd miután Shay kiugrott az autóból és előre hajtotta az ülését, zsibbadt lábakkal kikecmeregtünk. Egymást támogatva próbáltunk állva maradni, közben sziszegve rázogattuk, masszíroztuk bizsergő végtagjainkat. Gerard némán várta ki, míg helyreáll a vérkeringésünk, majd ahogy magunkhoz tértünk megindult a panzió bejárata felé.
Az épületbe belépve csend és valahonnan a hátsó helyiségek felől friss kávé illata fogadott. Gerard a fogadópulthoz lépett, megnyomott egy gombot az asztalon, mire egy oldalsó ajtó mögül kilépett egy középkorú, fekete bőrű nő. Mosolyogva összeölelkeztek, régóta ismerhették már egymást.
A meghitt üdvözlés után a nő felénk fordult, félre biccentett fejjel hallgatta, amit Gerard súgott neki. Ahogy Gerard beavatta a nőt kilétünkbe, összecsapta a kezét és furcsa, idegen nyelven kiáltott valamit. Mint kiderült, egy fiút szólított.
A srác ugyanazon az ajtón át jött ki, ahol előtte a nő. Öklével a szemét dörzsölgette, állkapcsa megfeszült, ahogy megpróbált elnyomni egy ásítást. Mindössze egy pizsamanadrág volt rajta, még a lába is csupaszon csattogott a linóleum padlón. Hirtelen megtorpant, s éjfekete szemeivel kíváncsian nézett végig rajtunk, tekintete megakadt rajtam. A nő ugyanazon a nyelven beszélt hozzá, közben hevesen gesztikulált, a fiú csípőre tett kézzel hallgatta, és mikor a nő elhallgatott, megindult felém, elvette tőlem a zsákot, majd egy intéssel maga után hívva bennünket, feliramodott a lépcsőn. Bizonytalanul követtük.
Az emeletre felérve egy folyosón találtuk magunkat, a srác a vége felé sétált. Az utolsó ajtónál megállt, bevárt bennünket. Mikor odaértünk, kinyitotta a szoba ajtaját, s betessékelt rajta. Angel, Shay és Brandon tétovázás nélkül beáramlottak a szobába, elfoglaltak egy-egy ágyat, az átöltözéssel nem törődve le is feküdtek. Én még az ajtóban haboztam.
A srác körülbelül olyan magas lehetett, mint én, így könnyedén tarthattam vele a kontaktust. Szeme sarkában már észrevehető volt egy-két ránc, szempillái hosszúak és szénfeketék voltak, szemöldöke pedig vastag, ugyanakkor szépen ívelt. Szája kicsit világosabb színű volt az arcbőrénél és nagyon telt. Meztelen mellkasa szőrtelen, izmos. Láttam, ahogy megrándult rajta egy izom. Dereka és csípője keskeny volt, s zöld pizsamája alatt erős, inas lábak rejtőztek. Lábfeje nagy volt, körmei rövidek és félhold alakúak. Összességében nagyon vonzó benyomást tett rám.
A fiú viszonozta a mustrát, ő is tetőtől talpig végig nézett rajtam, tekintete forró éjszakákat ígért, amikor újra a szemembe nézett. Arcom teljesen elvörösödött a nyilvánvaló flörttől.
– Kellemes pihenést – szólalt meg váratlanul, mély, kissé rekedtes hangon. Karom libabőrzött.
– Kösz – motyogtam. Átadta a táskám, majd egy alig leplezett vigyorral az arcán elment mellettem, végig a folyosón, le a lépcsőn, én meg csak álltam ott, mint egy idióta. Brandon karórája elkezdett csipogni, jelezve az egész órát. Összeszedtem magam, megkerestem a sötét szobában az utolsó szabad ágyat, s ledőltem rá. A következő pillanatban elnyomott az álom.

Hangos kopogás vert fel álmomból, de igyekeztem róla tudomást se venni. Csak akkor néztem ki a takaróm alól, mikor újra felhangzott a kop-kop, ezúttal erősebben. A többiek meg se rezzentek a zajra, így kénytelen voltam én ajtót nyitni. Bosszúsan felhajtottam a takarót, mezítláb, a fáradságtól tántorogva mentem az ajtóhoz. Résnyire kinyitottam, fél szemmel kilestem. Az a srác állt velem szemben, aki hajnalban felkísért. Most se volt túl öltözve, mindössze egy rövidnadrágot és egy atlétát viselt, lábai újfent csupaszok. Hunyorogtam a folyosóról beszűrődő erős fényben.
– Gerard üzeni, hogy egy óra múlva az orvosnál kell lennetek – szólalt meg.
– Hm, oké, köszi – bólintottam. – Esetleg meg tudnád mondani, hogy merre található a doki?
– Ne aggódj, nem kell egyedül odatalálnotok. Én leszek a kísérőtök – húzta ki magát észrevétlenül. – Fél óra múlva legyetek készen – utasított, s a választ meg se várva, otthagyott. Vállat vonva becsuktam az ajtót, majd körbe néztem a félhomályba burkolózott szobán. Felfedeztem egy újabb ajtót, reménykedve léptem be rajta. Megkönnyebbültem, mikor a fürdőszobában találtam magam.

A délután jelentős részét az orvosnál töltöttük. Átestünk mindenféle vizsgálaton, végül megkaptuk a szükséges védőoltásokat. Gerard és a fekete fiú, aki utóbb bemutatkozott, Phillip, a folyosón várakoztak egy-egy fehér műanyag széken. Amint végeztünk Gerard elkapta Brandont és Shayt, távolabb ráncigálta tőlünk, s feszülten sutyorogni kezdtek. Angel a procedúrától fáradtan dőlt a váró csempézett falához.
– A fiúkkal el kell intéznünk pár dolgot – lépett elénk Gerard, mögötte az említettek toporogtak. – Menjetek vissza a panzióba, pihenjetek még egy keveset, aztán ahogy besötétedett, indulunk. – Azzal megfordult és társainkkal karöltve elviharzott. Összeráncolt homlokkal néztem Angelre, aki ugyanolyan tanácstalan volt, mint én.
– Akár mehetnénk is – vetette fel Phillip.
– Én még szívesen sétálnék egyet a városban – kezdtem, Phillipről Angelre pillantva. – De ti menjetek csak vissza.
– Biztos? – húzta fel a szemöldökét Angel.
– Persze – bólogattam. Szükségem volt egy kis magányra. Phillip komoran nézett végig rajtam, majd karon fogta Angelt és elhagyták a rendelőt. Kicsivel később én is kiléptem Paarl rendelőjének ajtaján.

Pokoli hőség volt ugyan, de egyáltalán nem bántam. Bámész tekintettel, lassan sétáltam az utcákon, bekukucskáltam néhány lakás nyitott ablakán, elkapva egy-egy szeletet az ott lakók életéből. Betértem az egyik vegyeskereskedésbe, vettem egy üveg ásványvizet, majd folytattam céltalan kóborlásom. Muszáj volt kicsit elszakadnom a többiektől. Az utóbbi napokat szinte folyamatosan velük töltöttem, és ez lassan kezdett az agyamra menni. Ráadásul olyan sok dolog volt, ami megoldásra várt, olyan sok feszültség érződött társaságon, hogy az már elviselhetetlen volt.
Bekanyarodtam egy csendesebb utcára, meg-megálltam a kirakatok előtt. Az utca felénél járhattam, mikor sietős léptek ütötték meg a fülem. Megmagyarázhatatlanul ideges lettem a hangtól, pedig nem is volt rá különösebb okom. Még világos volt, hisz ezen a kontinensen tovább tart a nappal, ráadásul az utca, ahol lődörögtem, nem volt kihalt, bár azt se mondhatnánk, hogy mozdulni se lehet a tömegben. Na jó, összesen három ember volta a látóteremen belül, plusz az, aki mögöttem jött, gyorsan. Szívem a torkomban dübörgött, izzadt tenyeremet a farmeromba töröltem, s közben szaporább iramot vettem fel. Némán szidtam magam az ilyen fokú paranoiámért, de csak nem lett normális a szívverésem. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy igenis engem követ az a valaki. És egyre közelebb ért hozzám.
Lefordultam egy sötét sikátorba, a házak annyira közel voltak egymáshoz, hogy csak kevés fény tudott beszűrődni. Futottam pár métert, mire tudatosult bennem, hogy zsákutcába jutottam. Sarkon pördültem és nekiütköztem egy széles mellkasnak, az ásványvizes üveg kiesett a kezemből és elgurult. Deja vum támadt, felrémlett előttem a bál estéje, mikor az embereken átfurakodva szintén neki mentem valakinek. Abban a pillanatban el is úszott a halvány emlék. Az idegen, aki követett egy kirívóan öltözött férfi. Kirívó volt, mert hosszú fekete szövetkabátot, alatta fekete magas nyakú pulóvert, fekete nadrágot és acélbetétes bakancsot viselt, ez az öltözet pedig egy olyan forró kontinensen, mint Afrika, értelmetlen és megint csak iszonyú kirívó.
A férfi nem hagyott túl sok időt a bámészkodásra. Éppenhogy rádöbbentem, halálos bajban vagyok, mikor megragadott a torkomnál és a falhoz nyomott. Kezeim rátapadtak fojtó szorítására, de totálisan haszontalan volt minden próbálkozásom. Miután a pasi ráunt a karmolászásomra, szabad kezével összefogta csuklóimat és a fejem fölé emelve, azokat is a falnak szegezte. Lazult a fogása a nyakamon, helyette izmos testével préselt oda, s keze felkúszott az arcomra. Durván megragadta az állam, egy helyben tartva a fejem. A következő pillanatban szája rátapadt az enyémre, fogaival felsértette az alsó ajkam, és a kibuggyanó vért rögtön le is nyalta. Mozdítani próbáltam a kezem, a lábam, a fejem, de annyira erős volt és nehéz, hogy még csak egy millimétert se tudtam megtenni.
Mélyebb sebet ejtett a számon, s szívni kezdte a vérem. Elkeseredetten nyögtem, könnyek csorogtak arcomon. Utáltam tehetetlenségemet, utáltam, hogy csak egy gyenge lány vagyok. Szerettem volna, ha az őseimtől nem az álmokat örököltem volna, hanem valami fizikálisabb erőt.
A fickó abba hagyta ajkam szívását. Véremtől piros szája torz vigyorba húzódott, mikor még jobban belepréselt a falba. Hasamon éreztem gerjedelmét. Hányinger tört rám.
– Nem öllek meg, csak a véred kell – nyugtatott, bár hangja száz és száz kegyetlenséget ígért. – Az Uralkodó életére fáj a fogam.
– Ki maga? – préseltem ki a kérdést. Sötéten elnevette magát.
– Kereső vagyok – felelte röviden, majd fokozta a testével a nyomást. Kiszorult a tüdőmből a levegő, éreztem, ahogy a pánik egyre-inkább a hatalmába kerít. Szemeim előtt fekete pontok táncoltak. Ekkor teljesen ellentmondva az afrikai hőségnek, hűvös fuvallat cirógatta meg az arcomat, egy csapásra kitisztult a fejem. Nem akartam, hogy ez az őrült perverz megerőszakoljon. Villámcsapásként ért a felismerés, hogy a szabadulásom a férfi halálán keresztül vezet.
A fickó elengedte az eddig markolt csuklómat, szabaddá vált kezével a pólóm alá nyújt, megmarkolta a mellemet. Sikítani akartam, de egy hangot se tudtam kipréselni. Az nem lehet, hogy csak így, ilyen egyszerűen a magáévá tegyen!
Végre életbe léptek túlélő ösztöneim. Szemem ide-oda cikázott a sikátorban. A férfi háta mögött, a szemközti falból egyméteres vasrúd állt ki, nem messze tőle a párja, közöttük madzagok feszültek. Valószínűleg ruhaszárítóként funkcionált.
Sebesen pörgött az agyam. Mégis hogyan tudnám neki lökni? Túl erős! Felvillant néhány álmom, amikben a halál kapott főszerepet, és hogy hány alkalommal sikerült megakadályoznom a véget, s arra gondolta, hogy mi lenne, ha most nem állnék a halál útjába? Ha segítenék neki, hogy egy újabb lelket kapjon, már ha egyáltalán ennek a fickónak van lelke. De eddig mindig csak álmokban jött elő a Halál. Hogy lehetne éber állapotban megkísérteni?
Miközben ezen agyaltam, a férfi felgyűrte egészen a pólóm, s már a szájával tapadt a mellemre. Undor és félelem keveredett bennem, majd valami más is, halványan. Rákoncentráltam arra a fura érzésre, ami bizseregve, melegen kúszott végig minden izmomon, ízületemen. Adrenalin! – jöttem rá. Talán ez a megoldás, az adrenalin és a Halál!
Megfeszültem, mikor a pasas a farmerom gombjain matatott. Elég volt!
Az adrenalin haraggal, félelemmel és egy idegen erővel párosult. Kiszabadult kezeimmel a férfi vállának támaszkodtam, aki azt hitte, felizgultam rá és benne vagyok a szexben. Ádázul rámosolyogtam, s mikor lazult a tartása, mintha bomba robbant volna bennem, kitörtem. Lefejeltem, mire megtántorodott engem elengedve. Egy másodperce se volt felocsúdni, egyenesen a mellkasába csapódtam. Repülését a falból kiálló vasrúd állította meg, ami átdöfte a szívét.
Mindketten döbbenten meredtünk a rúdra, ami körül átnedvesedett az ing. A férfi remegő kezekkel szétszakította a seb mellett az anyagot. Láttam, ahogy sötét vére végigcsorog csupasz mellén, le a hasáig. Nem bírtam elszakadni a látványtól. A férfi sóhajtott egy utolsót, majd minden elcsendesült, csupán saját zakatoló szívverésemet hallottam.
Továbbra is átdöfött mellkasát bámulva, felemelt kézzel közelebb léptem hozzá. A sötétvörös vérbe valami világosabb színű folyadék vegyült. Kinyújtottam felé karomat, s három ujjamat belenyomtam a világos részbe. Amint hozzáértem, tudtam, hogy az az én vérem.
Rátapadt az ujjamra, s mintha élőlény lenne felfelé kúszott a karomon, egészen a könyökömig. Elrántottam a kezemet, rázogattam, hátha lecsepeg rólam. Már épp bele akartam törölni a ruhámba, amikor elkezdett felszívódni, pont úgy, mint a testápoló. Pórusaimon keresztül beszivárgott a bőröm alá, belekerült az ereimbe, míg végül teljesen eltűnt a karomról, nyoma se maradt. Amit a férfi az ajkamon keresztül kiszívott belőlem, most újra bennem volt. Képtelennek tűnt a gondolat, de tudtam, éreztem, hogy így van.
Újfent a pasira esett a pillantásom. Ösztönöktől vezérelve megint belemártottam ujjaimat, ezúttal az ő vérébe. Erőszakosan, fájdalmasan folyt végig rajtam kiontott nedve. Kapkodva szedtem a levegőt, szúrt a szívem. El akartam húzni a kezemet, de mintha pillanatragasztóba nyúltam volna, meg se moccant. Biztos voltam benne, hogy ha nem szakadok el a vérétől, nekem annyi. Összeszedtem maradék józanságomat és energiámat, mélyeket lélegeztem, közben folyamatosan küldtem a karomnak az utasítást, hogy mozduljon, távolodjon. És akkor, nagy sokára sikerült kihúznom a kezem a véréből, de ami meztelen karomra tapadt, attól ugyanúgy nem tudtam szabadulni, mint az előbb a sajátomtól. Ez a vér is elkezdett beleivódni a bőrömbe, éreztem maró hatását. Ordítani akartam a fájdalomtól, de levegőt venni is alig tudtam. Hirtelen abba maradt minden, tüdőmbe nagy mennyiségű levegő áramlott, lábaim összecsuklottak. Ott térdeltem a földön, ziláltan, kimerülten, s akkor megéreztem a vér illatát. Keserű volt, fémes és gonosz. Hátrahőköltem ettől az intenzív szagtól, de döbbenetem csak nőtt, mikor élesedett a látásom is. Bár tíz méter is volt köztem és a halott férfi között, és félhomály uralkodott a kis utcában, mégis tisztán kivettem belőle minden részletet. Láttam a rúdra tapadt anyagokat, az ing szövetét, a vért, még a rozsdát is. Kezemet a számra szorítva tápászkodtam fel, majd egész addig hátráltam, míg neki nem mentem annak a falnak, ahova nem is olyan rég még oda voltam kenve. Az ütközés detonációként hatott a fülemben. Nem tudtam elhinni, ami történt. De végül is mi történt? Felerősödtek az érzékeim! De miért?
– A vére! – suttogtam, majd szemem a férfi feketéllő mellkasára rebbent. Hihetetlen!