Családi átok
– Szóval – kezdte Brandon, kezei közt forgatva kólás poharát. – Mikor is álmodtad azt, amit lerajzoltál?
Ó, hogy az a!
– Nem emlékszem pontosan, talán a múlt hónapban – ködösítettem.
– És csak ennyi volt az álmod?
– Igen – sóhajtottam. Ez, végül is, igaz volt.
– Aham.
– Tulajdonképp miért érdekel téged ez ennyire? – szegeztem neki a kérdést.
Elvörösödött. Na, végre, nem én voltam zavarban.
– Ehm, hát, igazából… hmm…
– Rendkívül értelmes vagy – mutattam rá. Pajkos vigyort villantott fel, mire megfenyegettem a szívószálammal. – Ki vele! Az igazgat és csakis az igazat!
– Oké, megadom magam! Nagyon rémisztő vagy! – kinevetett. Bosszút kíván tette. Szúrósan villant a szemem, megadóan felsóhajtott. – Nos, tudod, a nagybátyámé ez a büfé. – Ingerülten fújtam egyet. – De azt nem tudod, hogy ki a nagybátyám. – Ezen nem volt mit tagadni, gőzöm nem volt róla. – Valójában ismered, de csak úgy, mint Mr. Talenty-t.
Na, most úgy istenigazából ledöbbentem. De nem is, hisz láttam a hasonlóságot, csak nem fogtam fel! A haja színe, a szeme formája, az alkata. Bólintottam.
– Szóval, Victor főállásban tanár – fura volt, hogy a keresztnevén szólítja az osztályfőnökömet. Főnökünket! -, másodállásban vezeti a büfét és… – megköszörülte a torkát.
– És? – hangomba annyi vészjós mellékzöngét sűrítettem, amennyit csak tudtam.
– És – akkorát nyelt, hogy attól féltem, ádámcsutkája a gyomrában marad – harmadállásban kutat. – Jól leegyszerűsítetted, öcsi!
– Kutat? – visszhangoztam. – Mégis mit? Mi van ezen takargatni való? Sok történelem tanár szenvedélye a kutatás! – Ha tudnád, amit én tudok!
– Ez nem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik. – Kezében ide-oda forgatta a poharát. Horkantottam. – Ő…
– Ő mi? Brandon – csattantam türelmetlenül – bökd már ki!
– Jól van, na! – megköszörülte a torkát. – Ő paranormális képességekkel rendelkezőket kutat. Konkrétan olyan embereket, akik az álmaikban látnak dolgokat.
– És hol itt a csattanó? Sok tudós keresi a természetfeletti dolgokra a választ! – Kérdőn felhúztam szemöldököm, közben próbáltam szenvtelen arcot vágni. Nagyon érdekelt a téma.
– Személyes indíttatás, és az álmok sokszor nagyon hétköznapiak, ezért nem is foglalkozik velük semmi. De ha például valaki a puszta akaratával elmozdít egy tárgyat, na, az már valami. De az álomlátás tudós vagy akár közemberek körében szánandó terület. És ezért kevés feljegyzés van erről a témáról. És hát tudod, mindig kinevetik azokat, akik ezen a területen nyomoznak.
– Aha, értem. És nagybátyád nem akarja a hírnevét lejáratni. Ismerős – bólogattam. Apám is valami ilyesmi miatt tartózkodik anyám emlékétől és tőlem. A karrier.
– Nem, tévedsz. Ígéret köti. Néhány évvel ezelőtt megígérte valakinek, hogy soha nem mondja el a titkát senkinek.
– Ki volt az? – mohón vártam a választ.
– Egy nő. Egy álomlátó. A nő felkereste, hogy segítsen neki kibogozni a családi legenda közül az igazságot, hogy szedjen össze minden fontos információt, ami segítheti az utódait a képesség irányításában, értelmezésében.
– Miért nem ő kutatott? – halvány gyanú pislákolt agyam egy rejtett zugában.
– Mert egy hónappal az egyezség után meghalt. Ezért is kérte fel a nagybátyám. Előre látta a halálát, és azt akarta, hogy legyen valaki, aki tovább adhatja a tudást a gyermekének.
Elállt a lélegzetem, majdnem leszédültem a székemről. Halkan, remegő hanggal tettem fel a következő kérdést.
– Hogyan halt meg?
– Jó ég, Ren, tiszta sápadt vagy. Minden oké? – aggodalmasan hajolt felém.
– Csak mond meg, hogy hogyan… halt… meg! – suttogásom magam is alig értettem meg. Brandon rémülten figyelte arcom, de végül kibökte.
– Autóbaleset. – Kiesett a pohár a kezem közül és ezer apró darabra tört szét a fényes padlón. Önkívületben álltam fel és indultam a kijárat felé. Éreztem, hogy Brandon megfogta a kezem, de nem érdekelt. Minél előbb a friss levegőn akartam lenni.
Amint kiléptem az ajtón, iszonyú robajjal tört elő tüdőmből az eddig visszafojtott levegő. Felidéztem, hogy merről jöttünk és elindultam visszafele. Brandon még mindig fogta a kezem és értetlenül jött mellettem. Hálás voltam azért, hogy ott van, és nem kérdez semmit.
A háztömbünk elé érve megtorpantam egy pillanatra. Vajon otthon vannak már apámék? Vetettem egy futó pillantást az órámra, aztán Brandonra. Nem akartam, hogy elmenjen. Némán könyörögve néztem a szemébe. Megértve non-verbális kérdésem bólintott. A bejárat felé húztam. Nem a lift felé vettem az irányt, hisz megfogadtam, hogy nem fogom használni. És jelen állapotomban nem érdekelt az se, hogy a mögöttem lépkedő srácnak vannak-e kifogásai ötemeletnyi lépcsőzés ellen. Szükségem volt erre a fajta megerőltetésre.
Mire felértünk az ötödikre, már hangosan ziháltam. Brandonnak persze meg se kottyant a kis túra. Biztos sportol valamit. Szórakozottan dugdostam a kulcsokat a zárba, mire rátaláltam végre a beleillőre. Szélesre tártam az ajtót, és bemasíroztam. Amint Brandon is a lakáson belül volt, bezártam a bejárati ajtót.
Megnyugodva néztem körül az üres, tiszta lakásban. Apámék már megint túlóráznak.
A szobám felé indultam, Brandon mint egy hűséges pincsi, követett. A gardrób-gardróbomba vezettem. Tátott szájjal nézett körül a birodalmamba.
Míg kicsodálkozta magát, a ruhásszekrényem aljáról előkotortam azt a dobozt, amit nagyapa hagyott rám. A földön odacsúsztattam Brandonhoz. A lába állította meg. Leguggolt, lepöccintette a fedelet. Fényképekkel nézett farkasszemet. Hozzávágtam egy puha párnát, intettem, hogy üljön rá. Miután elhelyezkedett, az ölébe vette a dobozt, és a fényképek után nyúlt. A falnak vetettem hátamat, lehunyt szemekkel emlékeztem vissza arra az éjjelre, mikor nagyapa a sikoltásomra berontott hozzám.
Nyár vége volt. Nagyon rosszul aludtam. Vad villanásokban képek tolultak fejembe. Vér ömlött, gyermek sikongatott fájdalommal telve, egy férfi durva hangon felröhögött. Arra riadtam, hogy nagyapa a vállamat rázza. Ömlött a könnyem, ő pedig reszketeg kezeivel a hajamat simogatta, hogy megnyugtasson. Az ölébe másztam, fejem a horpadt mellkasához nyomtam. Hüppögve elmeséltem álmom. Éreztem, amint egy pillanatig nem vett levegőt. Majd beszélni kezdett.
– Kölyök – mindig így hívott, ha komoly témáról esett szó –, most elmondok egy olyan dolgot, amit édesanyádnak kellett volna, ha nem hal meg. – Elharapta mondatát, kipréselt magából egy sóhajt. – Két héttel a baleset előtt elhozott hozzám, mondva, hogy most egy darabig nem jön érted. Sürgős dolga akadt, de megmagyaráz mindent, amikor visszajön. Három napig oda volt. A negyedik napon sápadtabban jött vissza, mint ahogy elment. Egyre kérdezgettem, hogy mi baja, de jó darabig nem volt hajlandó megszólalni. Téged babusgatott, játszott Veled és egyfolytában a füledbe suttogta, hogy szeret.
Aztán, aznap este, miután lefektetett Téged, kiült mellém a verandára. Lassan, halkan beszélni kezdett:
„Tudod, Fred, az unokád rendkívüli gyermek”
„Tudom, hogyne tudnám, Eve” feleltem Neki, mire ő megrázta a fejét.
„Nem, nem érted. Renata különleges. Olyan adomány birtokosa, amiről sokan álmodni se mernek.”
Értetlenül néztem rá, mire ő sóhajtott és lágy hangon újra beszélni kezdett.
„Az ük-ük anyámmal kezdődött minden. Szegény parasztcsalád lánya volt. És ahogy az lenni szokott, beleszeretett egy férfiba. Csakhogy az a férfi nős volt. Egy csúf, gonosz nő volt a felesége. Éppen ezért a férfi kapva kapott az ősöm szerelme után. De egy napon a feleség fülébe jutott a csalfaság. Átkot szórt ősanyámra. Feloldhatatlan átkot. Kínok közti halálra ítélte őt, és lány utódait. Ez még semmi. Az átok része volt az is, hogy közelgő halálát megálmodja. És nemcsak a sajátját, a környezetében élőkét is.
Akkoriban igen magas volt a halálozási arány, a háborúk, a nem megfelelő higiénés viszonyok miatt. Így az ük-ük anyám szinte minden éjjel megálmodta valaki halálát. A tudat, hogy nem tud segíteni senkin, és hogy nincs menekvés a rémálmok elől lassan megőrjítette. De született egy gyermeke. Talán a sors fintoraként, attól a férfitól, akinek a felesége megátkozta. Egy lányt. Daphne lett a neve. A szülés közben meghalt az ősanyám, így nem tudta átadni a szörnyű átok történetét.
Daphne már tíz éves korától álmodta meg a falu lakóinak halálát. Elmondta nevelőszüleinek, akik megrettentek tőle, és attól, hogy igazat beszél. Átadták a Falu-tanácsnak, akik kihallgatták Daphnét, majd boszorkánynak kiáltották ki. Ekkor tizenhat éves volt. Halála előtt egy évig távol a falujától kellett élnie. Jártak hozzá ördögűzők, vajákosok, sámánok. De ő továbbra is álmodott.
A rá felügyelőőr beleszeretett a csillogó szemű lányba. Megrendezte a halálát és megszöktette. Hazájuktól távol telepedtek le, egy poros faluban. Daphne továbbra is álmodott, de titokban tartotta, és igyekezett megelőzni azokat a haláleseteket, amelyek nem természetes útiak voltak. Ő lett a falu védőasszonya.
Gyermekét, aki két évvel az után született, hogy letelepedtek a faluban, Isten ajándékaként szerették. Ismét egy lány. Vanessának nevezték el. Született fiúgyermekük is, de azok még pár hónapos korukban meghaltak. Gyermekágyi-halál.
Vanessa tizenhárom éves volt az első álmánál. Onnantól kezdve az anyja mindig megbeszélte lányával az álmaikat, próbálták megfejteni őket, átsegítette a nehézségeken.
Már az unokái is megszülettek, mikor egy éjjelen azt álmodta, hogy egy farkas megtámadja és széttépi. Megrémült, de családjának nem mondta el, hogy mit látott. Az álom után egy hónappal egyedül ment a közeli erdőbe gyógynövényekért. Észrevétlenül lepte meg az éjjel. Félúton volt hazafelé, amikor egy nagy, szürke farkas nekirontott. Órákig sikoltozott, míg végül elvérzett. A farkas nem éhségből ölte meg, a kicsinyeit védte.
Vanessának három lánya volt, de csak az elsőszülötte álmodott. Átadta neki a tudást. Negyven éves lehetett, mikor meghalt. Megmérgezte a második lányának a férje.
Az álomlátó lány, Rebecca, a nagyanyám, elköltözött a faluból. Egy gazdag férfihoz ment feleségül. Egy fiút és egy lányt szült, az anyámat, Briannát. Rebecca az én születésem előtt hunyt el, legurult a lépcsőn, nyakát szegte.
Az anyám is gazdag családba házasodott. Ő maga se volt épp szegény, hisz a nagyi tekintélyes összegű vagyont hagyott rá. Egy gyermeke született, én. Anyám nem volt álomlátó, így nem mondott nekem semmit a képességemről. Amit tudok, azt nagyanyám régi papírjai között talált naplóból tudom.
Három héttel ezelőtt megálmodtam a halálom. El fog ütni egy kamion. Elmentem egy történészhez, aki főképp a hiedelmek, babonák, átkok területére szakosodott. Megkértem, hogy segítsen a lányomnak. Nemcsak abban, hogy majd kezelni tudja az álmait, hanem keressen egy oldást az átokra. Nem akarom, hogy a lányom is megálmodja a halálát!”
Ekkor anyád felzokogott. Kevesebb, mint egy hetet maradt még nálam. Aznap, mikorra elutazását tervezte hosszan búcsúzkodott Tőled. Nekem pedig egy dobozt adott, tele fényképekkel, papírokkal és az ősanyáid emlékirataival. Az a doboz Rád vár, kincsem.
Azóta tisztában voltam azzal, hogy miért vannak furcsa, rémisztő álmaim. Az apám is tudott róluk, de sose beszélt velem erről. Csak azt nem értem, hogy az én „tehetségem” miért terjedt ki? Talán az átok, amit annak idején az ősanyámra mondott ki a banya, fejlődött? Vagy ez valami egyensúlyra törekvő folyamat? Hogy már eleget bűnhődött családom nőága a régi vétkekért, és ezért én már többet álmodok a halálnál?
Brandon hangosan sóhajtozva olvasta a régi, megsárgult és töredezett lapokat. Négykézláb közelebb másztam hozzá, elvettem mellőle a fotókat.
A legelsőn anyám volt. Nagyapánál készült a kép, két éves lehettem akkor. Anya fehér vászonruhát viselt, ami kihangsúlyozta barna bőrét. Hollófekete haja egyenes volt. Lágyan hullott vállaira. Gondtalanul, hófehér fogait kivillantva nevetett a kamerába. Barna szemei életszeretettől csillogtak. Elmorzsoltam egy kósza könnycseppet a szemem sarkában. Félretettem a képet. A következőn én voltam, anyu halála előtt pár héttel talán. Zöld békás póló, kék kantáros farmer szoknya volt rajtam. A parton bukdácsoltam nagyapa kitárt karjai felé.
A többi kép jóval régebbi. Mindegyik hátoldalán fel volt tüntetve, hogy ki van megörökítve rajta. Sorban, Brianna, a nagyanyám, aki nem álmodott, az újszülött gyermekével a karján. Rebecca, a dédanyám, férjével az oldalán, Vanessa az ősöreg családi kunyhó mellett állva, három lányával. A legidősebb lány – Rebecca – akár az ikertestvére is lehetett volna, annyira hasonlítottak. És végül Daphne. Férjével és megmentőjével, az őrrel.
Mindegyik felmenőmnek fekete haja és sötétbarna szeme volt.
Letettem a képeket a padlóra, és a dobozba bámultam. Brandon még mindig a napló-féleségeket olvasta. Nagyban hümmögött, szinte láttam magam előtt, ahogy forognak a fogaskerekek.
Az ereklye-dobozom üres volt, leszámítva azt az egy kicsi, csillogó csomagolású valamit. Azt addig észre se vettem. Óvatosan kiemeltem, a tenyeremre fektettem. Jobb mutatóujjammal kibontogattam. Egy ékszeres dobozka pottyant ki. Kinyitottam a fedelet. Arany nyaklánc lapult benne, szív alakú medállal. Két ujjam közé csippentettem és abban a pillanatban fejem a padlóra koppant. Álomba zuhantam.
– Drágám, bemehetek? – hallottam egy ismeretlen-ismerős hangot. Hevesen dobogó szívvel néztem bele a velem szemben álló tükörbe. Amint felismertem magamban anyut, különvált testem az emléktől. Immár kívülállóként figyeltem az eseményeket. Vékony ujjait a nyakánál ökölbe szorította. Megcsillant egy kis vékony aranylánc.
Reszkető hangon szólt ki.
– Gyere, anya! – újra a tükör felé fordult. Csak ekkor vettem észre, hogy hófehér menyasszonyi ruha van rajta. Mikor az anyja, az én nagyanyám a szobába lépett, elakadt a lélegzete. Láttam az arcán a meghatottságot, a mérhetetlen anyai szeretetet, és a félelmet. Lendületesen lányához lépett és szorosan karjaiba zárta. Röviden tartotta, kicsit ringatta is, majd szinte szégyenkezve elengedte.
– Eljött a nagy nap! – suttogta erőltetett vidámsággal.
Anyu csak bólintott. Nagyi válla fölött ismét végignézett magán. Szemében lemondás és elszántság tükrözött. Hirtelen széles mosolyt varázsolt az arcára. Nagyi szomorúan megsimogatta az arcát.
– Kívánom Neked, gyermekem, hogy a lehetőségekhez mérten boldog életed legyen emellett a Duncan Brant mellett. – suttogta könnybe fúlt hangon.
– Ne aggódj, anyu. Majd mikor elkap a szomorúság, megérintem a medált, és újra erős leszek a nevetéshez.
Vidám férfihang harsant az ajtón túlról. Anya és lánya összerezzentek. Megszorították egymás kezét, majd némán kiléptek az ajtón.
A következő pillanatban, egy templomban voltam, pontosan a pap mellett. Rengetegen eljöttek az esküvőre. Tekintettemmel megkerestem anyut, aki épp belépett az ajtón, apja oldalán. Mereven nézett előre, a vőlegényre. Elkaptam róla pillantásom, és rábámultam apámra. Kellemes vonásai voltak, sűrű szőke hajjal. Talán huszonöt éves lehetett. Látszott rajta az elégedettség. Tehetős családba nősül. De mintha valami keserűség is vegyült volna az arcán trónoló érzelmek közé. Közben anyu odaért mellé. Búcsút vett édesapjától, majd jövendőbeli férjéhez fordult. Nyakában az aranylánc a szív alakú medállal.
Arra eszméltem, hogy valaki hideg vizes ruhával simít végig arcomon. Kezem még mindig ökölbe szorulva, ujjaim közt a lánc. Lassan nyitottam ki a szemeim. Brandon hajolt fölém, szemeiből aggodalom és megkönnyebbülés sütött.
Felültem, ellazítottam kezem. Meglepve tapasztaltam, hogy odakinn a nap már lenyugvóban volt. Nem is sejtettem, hogy ez a látomás ilyen hosszú volt. Hamar elfeledkeztem az időről, mikor újra a láncra néztem. Kinyitottam a medált és közelebb emeltem szememhez. Egy kép volt benne anyuról és egy ismeretlen férfiről. Szóval ezért volt anyu olyan szomorú. Nem volt szerelmes apába. Igazi szerelmének képét a medálba rejtette. Hüm, újabb rejtély.
Brandon még mindig aggódva figyelt. Úgy éreztem, meg kellene nyugtatnom valamivel. Kinyögtem az első mondatot, ami eszembe jutott.
– Most igazán jól esne valami hideg üccsi. – Hangom, mint a smirgli. Brandon fintorgott, majd készségesen a konyhába trappolt innivalóért. Eközben igyekeztem összeszedni magam.
Az ablakhoz léptem és kinyitottam azt. Hűvös, tavaszi levegő áramlott be a zugomba. Menten kitisztult a fejem.
Mire Brandon visszatért, már egész jól voltam. Hálás mosollyal elvettem tőle a kisüveg kólát, és hatalmas kortyokkal nyeltem le a felét. A kezemben lévő láncot Brandon felé nyújtottam. Elvette tőlem, komor arccal vizsgálni kezdte. Nem talált megoldást. Megrázta a fejét és letette az ékszert a munkaasztalomra. És persze, észrevette a rajzaim. Kérdőn rám pillantott. Beleegyezően bólintottam. Elfordultam és kinéztem az ablakon. Hallottam, hogy mint zörög a lapjaimmal. Néha fel-felsóhajtott. Reméltem, hogy ez nem jelent semmi rosszat. Kis idő múltával mögém lépett, jobb kezét a bal vállamra tette. Nem néztem rá.
– Nem bánod, ha bevonom a nagybátyám? – kérdezte. Megráztam a fejem. – Elvihetem neki a bejegyzéseket? – bólintottam. – Elmenjek? – végre ránéztem. Megláthatott rajtam valamit, ami miatt magához vont egy vigasztaló ölelésre. Nagyon jól esett. Beszívtam illatát, szinte elbódultam. Percekig csak álltunk némán.
Kulcs zördült a zárban, szétrebbentünk. Rekedt hangon szólaltam meg.
– Köszönöm! – fájdalmas mosollyal simogatta meg arcom. Rendeztem arcvonásaim és kitereltem a szobából. Az ereklye-dobozt a levelekkel és a képekkel a táskájába süllyesztette.
A nappaliba kilépve Bigouba botlottunk. Meglepve nézett Brandonra. Hadarva magyarázkodni kezdtem.
– Brandon az osztálytársam. Átjött segíteni történelemből, kicsit le vagyok maradva. Remélem nem baj! – villant a szemem, ami azt üzente mostohámnak, hogy ha probléma lenne, akkor se érdekelne. Vette az üzenetet, nyájasan elmosolyodott. Rosszat sejtettem.
– Dehogy is! Tudod, hogy mindig örülök, ha a barátaiddal vagy. Remélem, Brandon, maradsz vacsorára. Bizonyára apád is szeretne megismerkedni az új hódolóddal – gúnyosan rám fintorgott. Brandon észrevette ezt, és valamilyen oknál fogva, átkarolta a vállaimat.
– Ami azt illeti – kezdte bársonyos hangon –, szívesen maradnék, de otthon már várnak. Viszont holnap szívesen bemutatkoznék Ren édesapjának! – csábos mosolyt villantott rám. Hökkenten meredtem vissza. Egy kicsit meglökött, észbe kaptam.
– Öö, igen, majd holnap. Kikísérlek Brandon! – éreztem, ahogy Bigou a hátunkba fúrja vasvilla szemeit. Az ajtóban Brandon még egy villám-színjátékot rendezett. Bizalmasan a fülemhez hajolt, mintha csókot akarna adni az arcomra, és belesuttogott:
– Holnap reggel hétkor várlak lent, rendben? – majd választ sem várva, gyors puszit nyomott a számra és már ott se volt.