Álmodj! (6. Fejezet – 16-os korhatár)

Elrabolva

Az ajtó fülsiketítő reccsenéssel tört ketté. Egy újabb dobbanással leszakadt a zsaluról a csonk is. Két óriási férfi állt a nyílásban. Vagy csak a folyosó volt a kicsi?
Megkövülten ültem a kanapén, egyik kezemben egy megsárgult levéllel, a másikban egy pohár konyakkal.
A monstrumok bedöngettek a lakásba, egy kicsit eltávolodtak egymástól, de csupán annyira, hogy a közöttük megjelenő magas, vékony férfit megvédhessék, ha arra lenne szükség.
Feloldódott bennem a görcs, ajkamon gúnyos mosoly játszott.
– A szörnyeidet igazán jó modorra taníthatnád! – vetettem oda könnyed hangon.
– Nem azért tartom őket. – Megfontolt léptekkel közelebb jött hozzám, gorillái szorosan a nyomában. Kivette kezemből az italom, beleszagolt és elfintorodott. – Ezt még nem lett volna szabad kinyitnod.
– De én pont így szeretem – válaszoltam. Letette a poharat, majd levágta magát mellém a kanapéra. Kezeit összekulcsolta a tarkója mögött. Egy ideig a plafont bámulta, aztán a bejárati ajtóm romjait, végül rám nézett.
– Meg se kérdezed, miért jöttem? – felhúzta az egyik szemöldökét.
– Minek, ha egyszer úgyis tudom, hogy a bizonyítékokért és az életemért. – Igyekeztem a lehető legnyugodtabb hangon válaszolni, de gyomromat összeszorította a félelem.
Nem a haláltól féltem, arra már évek óta fel voltam készülve, sőt mi több, vágytam is rá! Nem, én az élettől féltem.
Féltem, hogy Ivan csak jól megveret az őrző-védőivel, de meghagyja életem. Ez lenne a legrosszabb büntetés.
De féltem attól is, hogy ha a gyilkosság mellett dönt, akkor nem a gyors véget választja. Ivan szadista volt. Imádta a rettegés és a vér ízét. Tartott tőle mindenki, korrupt, vagy becsületes zsaru, politikus, bűnöző.
Ivan testesítette meg magát a kínt, a szenvedést.
– Mindig meglepsz, milyen lazán veszed a halál-témát. – Elgondolkodóan megvakarta borostától kéklő állát. – Érdekelne, hogy miért nem könyörögsz az életedért?
Nem kellett elgondolkodnom a válaszon. És közel a vége-főcímhez, nem esett nehezemre kimondani a szavakat, melyek évek óta nyomták lelkem.
– Minden, ami az életet megszínesítette, beragyogta, régen eltűnt. Már az emléke is megkopott. De gyáva vagyok továbblépni. Visszahúz az emléke, ami meg is sebez. Így hát, tedd meg azt, amiért idejöttél. Tedd meg azt, amihez én ismét túl gyáva voltam. Ölj meg! – egyenesen a szemébe néztem. Láttam benne valamit, ami talán a megértés lehetett, de nem tudtam pontosan megállapítani. Elkapta a tekintetét, előre görnyedt, a térdeire támaszkodott. Halkan beszélni kezdett.
– Egy hónappal a lányom születése után lelépett a feleségem. Nem mentem utána, megkönnyebbültem, hogy vele már nem kell foglalkoznom. És ott volt nekem az én gyönyörű gyermekem, Lisbeth. Tizenöt évet élt – megtörten sóhajtott. – A barátnőjéhez ment, ott-alvós bulira, mikor két perverz elkapta. Megkínozták, megerőszakolták, elvágták a torkát, majd végignézték a haláltusáját. Meg akartam én is halni. De a halála utáni harmadik reggelen bosszúszomjjal ébredtem.
A rendőrségen is voltak és vannak kapcsolataim, így elhatározásom estéjén már a két patkány fölött álltam. Egy utcalány volt velük, mikor betoppantam. A nő épp menni készült, adtam neki pár százast a felejtésért. A fickók aludtak, szóval zavartalanul kikötöztem a végtagjaikat az ágyhoz, amin elterültek, majd felébresztettem őket.
Először fel se fogták, mi történik velük, azt hitték, a csaj újabb menetet akar. A nagyobb pofájú feje mellé álltam. A kezemben egy borotvaéles bozótvágót tartottam. Ekkor esett le nekik, hogy nem kéjutazásban fognak részesülni.
Elmondtam nekik, hogy ki vagyok, miért jöttem, és hogy mit fogok tenni. Ordítani kezdtek, hagytam, hadd tegyék. Egy fél óra múlva, mikor még mindig nem törte ránk senki az ajtót, abbahagyták a kiabálást. Ez alatt az idő alatt módosítottam a tervemen.
Úgy véltem, hogy jobb, ha az egyik mocsok életben marad, és hírül viszi a városban, hogy a nemi erőszakot mostantól a maffia is üldözi. Nem kívántam más családoknak az ilyen tragédiát, és tudom, hogy a lányom helyeselte volna a döntésem.
Levágtam a fickók nemiszervét, és az egyiket hagytam elvérezni, míg a társának megkegyelmeztem, hívtam egy orvos barátomat. Azóta az én dolgom a büntetés-végrehajtás.

Keserűen felnevetett, de a kacaj abban a pillanatban a torkára forrt, amint berobbant az ablak. Fegyveresek ömlöttek a lakásomba, megszámolni se volt időm. Az utolsó, amit láttam, a felugató géppisztolyok torkolattüze volt.

A kanapén találtam magam, fölöttem Brandon állt, kezében egy nedves ronggyal. A homlokomhoz kaptam, egy kicsit vizes volt, biztos a borogatástól. Lejjebb csúsztattam a tenyerem, kitöröltem szememből a felgyűlt könnyeket. Brandon az arcomra hajtotta az arcát. Éreztem a mellkasa gyors mozgásából, hogy nagyon megijedt. Megsimogattam az állát, nyugtató szavakat duruzsoltam a fülébe. Sötéten felnevetett, mire kérdően ránéztem.
– Ezek után te vigasztalsz engem? – magyarázta. – Fordítva kellene. – Lágyan elmosolyodott. Ülő helyzetbe tornáztam magam, ráfintorogtam, majd körbe néztem a nappaliban.
– Victor felvitte Annát – vágott a kérdésem elé. – Mindenki megijedt, mikor összeestél, de a nagybátyám reagálta le leghamarabb a szitut. Ő rakott a kanapéra, rám bízta a homlokod borogatását, ő meg felvitte a kiscsajt, gondolom beadott neki valami olyasmit, hogy ma nagyon keveset ettél, sok izgalom ért, leesett a cukrod és ezért ájultál el.
– Tévedsz, Bran – szólt közbe egy mély hang. Olyan hévvel kaptam felé a fejem, hogy belereccsent a nyakam. Sziszegve masszíroztam, miközben figyeltem, ahogy Mr. Talenty leereszkedik a velem szemközti fotelba. – Anna nagyon okos és befogadó gyerek. És mielőtt megérkeztetek volna, felkészítettem az ilyen esetekre is. Nagyon kíváncsi a részletekre és most legszívesebben kifaggatna téged, Ren – kacsintott derűsen -, de meggyőztem, hogy majd akkor tegye fel a kérdéseit, ha jobban vagy.
– Köszönöm – suttogtam.
– Elmondod, mit láttál? – kérdezte Brandon óvatosan. Megfontoltan bólintottam, majd belevágtam a vízió felületes felvázolásába. Nem akartam minden fájdalmas részletet megosztani velük, láttam az arcukon, hogy ennyi is elég a régi sebek feltépéséhez.
– Szóval, ez a férfi, akinek a halálát láttam, a maguk rokona? – fordultam a beszámoló végeztével Mr. Talenty felé.
– Egészen pontosan a feleségem iker-öccse.
– Már volt vele vízióm – böktem ki. – Egy egészen másfajta. Akkor az anyámmal láttam, azt hiszem, az volt az első találkozásuk – sóhajtottam. És akkor már tudtam, miért volt olyannyira ismerős az arca. Anya medalionjában ennek a férfinak a képe van, ő volt anya igaz szerelme. – Mikor… halt meg? – kérdeztem rekedten.
– Néhány éve… ühm, Anna egy éves volt akkor, tehát 4 éve volt ez.
– Kiderült, hogy kik voltak a fegyveresek?
– FBI – köpte a szavakat a tanárom. – Követték Ivánt, és Michael lakásán csaptak le rá. Véletlenül kapott ő is golyót.
– Michaelnek hívták? – suttogtam.
– Igen. A feleségemnek, Viviennek, két ikerfivére volt. Vivien meghalt Anna születésekor, Michael halálát most láttad, és már csak Steven van életben. Az övé az étterem, amit említettem neked. Illetve, Michael nyitotta, de Steven vette át a vezetést az eset után.
– De Michael nem családfa-kutatással foglalkozott? – csodálkoztam.
– Nem csak azzal – halványan elmosolyodott. – Michael nagyon tehetséges üzletember volt, befektetett részvényekbe, ingatlanokba, egy sikeres bróker-irodát vezetett. De igazából, ízig-vérig rendőr volt.
Miután édesanyáddal egymásba szerettek, megvette az egyik régi, elhagyatott tűzoltóságot, és megvalósította Eve legnagyobb álmát, egy nemzetközi éttermet. A Leamel’s Dream nevet kapta, anyukád vezeték nevéből, a Lealah-ból és a Michaelből rakták össze.
– Ez még az előtt volt, hogy anya az apámhoz ment feleségül?
– Igen, édesapáddal úgy öt évvel később találkozott, illetve a szülei ismertették össze őket. Egy hónappal ezután mondták el neki, hogy férjhez kell mennie Duncanhez, mert a családjának tetemes adósságai voltak, és csak a Duncannel kötettett házassága húzhatta ki őket a csávából. Akkoriban apádnak még nem volt olyan jó híre és annyi pénze, mint most, de már az is megfelelt a nagyapádnak.
– Michael nem tudott volna… hagyta, hogy anya csak úgy… ? – egyik kérdést se tudtam végig mondani. Valami kaparta a torkom, egy kicsit csalódott voltam. Michael is lehetett volna az apám.
– Michael Indiában volt, egy nagyon fontos kiküldetésen. Eve-nek nem volt más választása. Aztán mikor a sógorom hazajött, hiába kereste Eve-t a szüleinél. Anyád apja szóba se állt Michaellel, és a nagyanyádnak is megtiltotta, hogy bármit is mondjon neki, de persze Brianna sose fogadott szót Albertnek, megtalálta a módját, hogy beszéljen vele. Azt hazudta a nagyapádnak, hogy meglátogatja a régi barátnőit, de igazából Michaellel találkozott egy parkban. Elmondta neki, hogy Eve-nek férjhez kellett mennie, hogy próbálták őt értesíteni, de kudarcot vallottak. Rengetegszer bocsánatot kért, de ezzel nem tudta meg nem történtté tenni az esküvőt.
Egy évvel később futott össze újra Michael és Eve, véletlenül, az utcán. Az egymás iránt érzett szerelem és vonzódás még erősebben lángolt fel köztük, és édesanyád olyat tett, amit álmában se hitt volna soha, hogy megtörténhet. Bár én nem csodálkozom rajta. – tette hozzá széles vigyorral Mr. Talenty. Éreztem, hogy mi lesz a történet vége. Előre dőltem ültömben, és pislogás nélkül figyeltem a tanárom.
– Igen, megcsalta az apád. – bólintott, igazolva megérzésem. – Ő erről csak a te születésed után szerzett tudomást. Egyáltalán nem hasonlítasz rá, nem tűnt még fel?
A döbbenettől csak hápogni tudtam. Nem Duncan Brant az apám! Vadul megráztam a fejem. Éreztem, hogy Brandon leül mellém és átkarol. Jelenléte nyugtatólag hatott felbolydult érzéseimre. Kétségekkel eltelve pillantottam újra Mr. Talenty-ra.
– Lehetetlen! – tagadtam, de ő csak mosolygott rám elnézően.
– Tudod jól, hogy nem az. Anyádnak majd megszakadt a szíve, két okból is. Egy: megcsalta a férjét. Kettő: nem válhat el Duncantől, mert katolikusok; nem lehet soha együtt élete szerelmével.
– Honnan tudod mindezt? – kérdezett közbe Brandon.
– Eve a halála előtt soron kívül meglátogatott. Akkor beavatott mindenbe. – Összezavarodva néztem rá. Látva tekintetemet, elmagyarázta. – Ismertem az anyádat. Felkérte Michaelt, hogy derítse ki az ősanyáitok történetét…
– Igen, ezt tudom. Láttam…mármint álmomban. – vágtam közbe. – Michael három nap gondolkodási időt kért.
– Végül visszautasította.
– Miért?
– A sógorom csak mellékállásban foglalkozik családfakutatással, az én segítségemet igénybe véve. Úgymond társak voltunk. Nem fogadhatta el Eve ajánlatát, mert akkoriban egy gyilkossági ügyön dolgozott. Elég összetett dolog volt, vagy egy évig dolgozott rajta. Ezért engem kért meg, hogy segítsek neki. Megbeszéltünk egy találkozót.
– Szóval azok a papírok, feljegyzések, amiket megörököltem, a Te segédleteddel kerültek hozzám?
– Nem, azt édesanyád szerezte. Én mind a mai napig dolgozom rajta. Minden, amit az elmúlt évek alatt felhalmoztam, a dolgozószobám széfjében van. Majd egy másik alkalommal megmutatom őket, jó? Most elég annyi is, amit elmondok. – Fásultan bólintottam. – Szóval akkor tudtam meg, hogy Michaelnek van egy lánya.
– És elmondta Michaelnek?
– Nem – Mr. Talenty szomorúan lehajtotta a fejét. – Ha tudta volna, magához vesz, bármi áron. És engem titoktartási szerződés kötelezett. Ez alól pedig csakis Te vagy a kivétel.
– És apám? Mármint Duncan tudta, hogy… érti? – szipogtam. Éreztem, ahogy minden egyes szóval egyre nagyobb lesz a gombóc a torkomban.
– Igen, ő tudta – bólintott.
– Szóval nem is azért viselkedett velem tizenhat éven keresztül olyan undokul, mert én is olyan vagyok, mint anya, hanem mert tudta, hogy nem vagyok a lánya. – Brandon szorosabbra vonta ölelését. Muszáj volt egy kis távolságot tartanom tőle, így is a sírás szélén álltam. Felemelkedtem a kanapéról, a kandallóhoz léptem. Valaki visszatette a fényképet a három testvérről. Vivien, Steve és Michael. Michael…
– Anyád miután megtudta, hogy terhes, elmondta Duncannek. Duncant kötötte a vallása és a szerződés, amit a nagyszüleid kényszerítettek ki.
Elhomályosult a látásom, de most csak azért, mert a könnyeim megállíthatatlanul törtek fel.
– Továbbra is segítesz a kutatásban? – kérdeztem szipogva.
– Természetesen. – Hozzám lépett, szorosan átkarolt, s a hajamba suttogva megismételte. – Természetesen.

Néma csendben autóztunk haza. Én a délután hallottakat próbáltam megemészteni, Brandon meg a saját gondolataival volt elfoglalva. Talán ő is az új információkat elemezte.
Mr. Talenty-vel megegyeztünk, hogy iskolán kívül tegezzük egymást. Könnyebb így, pláne azok után, amiket elmesélt.
A számat rágtam, a hallottak teljesen lekötöttek. Egyre csak egy mondat vibrált agyam egy jól elrejtett zugában. Nem akartam azzal foglalkozni, ezért más irányba tereltem figyelmem. Kevésbé veszélyes dolgokat vizsgáltam meg.
Már hogy, ki mit ítél kevésbé veszélyesnek. Például az álom-látás, mint Michael és Victor kutatásaiból kiderült, eléggé káros az egészségemre, konkrétan az életemre nézvést. Victor – és én is – tart attól, hogy az, hogy én nemcsak a jövőt álmodom meg, hanem a jelent és a múltat, és nemcsak a halált vagyok képes meglátni, súlyosbítja az átkot, amit az a megcsalt nő rakott az ősanyámra.
Nagyon kevés iratot talált a családomról – azok most a táskámban lapulnak – és még kevesebbet annak az asszonyéról. Kemény munka elébe nézünk. Ó, igen, én is részt akarok venni a keresésben.

Megérkeztünk a lakásunk elé, Brandon leállította a motort és felém fordult.
– Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan.
– Persze, semmi bajom – préseltem ki egy mosolyt. Naná, hogy nem győztem meg.
– Ha gondolod, elhalaszthatjuk ezt a bemutatkozó vacsorát. – Megrémültem.
– Inkább ne! Még a végén meggondolatlanul kikotyognék valamit. – Gyomrom összeszorult. Brandon megsimogatta a hajam, majd kiszállt az autóból, megkerülte és kinyitotta a felőlem lévő ajtót. Remegő lábakkal léptem a járdára. Ahogy átkarolta a derekam, melegség áradt szét bennem. Egyszerre magabiztosabb lettem. Megindultunk a bejárat felé.
A lakásajtó előtt kicsit megingott a frissen szerzett önbizalmam, de egy Brandon-féle cinkos kacsintás elég volt, hogy újra erős legyek. Lendületesen benyitottam.
Már vártak ránk. Bigou a kanapén olvasott egy könyvet – „Hogyan legyünk a legkiemelkedőbb háziasszonyok” – apám a híreket nézte a tévében. Egyikük se tűnt túl elmélyültnek; amint beléptünk, felénk kapták a fejüket, és hihetetlen gyorsasággal már elénk is álltak.
– Öhm…- kezdtem – apa, Bigou, hadd mutassam be Brandon Salwain-t. – Brandon felé intettem, aki erre előrébb lépett, kezét apám felé nyújtva, halkan elismételve a nevét. Apám megrázta, majd abban a pillanatban, ahogy elengedték egymás ujjait, Bigou keze már rá is tapadt Brandonéra.
– Örülök, hogy végre hivatalosan is be lettünk mutatva egymásnak – hangja, mint a méz. – Nagy boldog vagyok, hogy Renata végre talált magának egy ilyen helyes fiatalembert. – Azt hittem, hogy elhányom magam.
– Én is örülök, hogy engem talált meg – vigyorgott Bran. Apám röviden megköszörülte a torkát, mire Bigou végre eleresztette áldozatát, és az étkező felé terelt.
Csendesen helyet foglaltunk az ünnepiesen megterített asztalnál. Tudtam, hogy hosszú este elé nézünk. Hideg verejték csorgott le a nyakamon. Tartottam attól, hogy Bigou mit forgathat a fejében. Hideg, számító mosolya alapján, semmi jót.
– Brandon, remélem, szereted a spanyolos ételeket! – villantotta ki mostohám hófehér fogait.
– Igen, nagyon. A családommal minden nyáron egy hónapot Sevillában töltünk, és hát eléggé beleékelődött az étkezési szokásainkba a spanyol gasztronómia.
– Ó, igazán? Ez nagyon érdekesen hangzik! Mesélj még a családodról! – közben Greta letette elénk az előételt. Ínycsiklandó gyümölcsökből álló salátás tálak kerültek az asztalra. Mivel ma még nem igazán ettem – Victornál elmaradt az ebéd, sokkal fontosabb dolgok merültek fel – így két embernek való mennyiséget halmoztam a tányéromra. Brandon csúfolkodó vigyort villantott felém, majd Bigou felé fordult, hogy beavassa a családja történetébe. Én is élénken figyeltem, de a szemem sarkából észre vettem, hogy apámat hidegen hagyja a társalgás. Mereven bámulta az őszibarackos tálat.
– Nos, az én családom nagyon egyszerű. Az édesanyám titkárnő egy építkezési vállalatnál, és ennél a cégnél dolgozik apám is, aki mérnök. Tulajdonképpen a munkahelyükön ismerték meg egymást. A házasságuk után két évvel született meg a bátyám, Harry, majd rá négy évvel én. Mindig ebben a városban éltünk, de az iskolai szünetekben gyakran elutaztunk, úgymond világot látni.
– És a szüleid még együtt vannak? – szúrta közbe Bigou.
– Ez udvariatlan kérdés volt, drágám – morgott apám az asztal túlsó végéről. Brandon rám nézett, majd apámra, és halk hangon válaszolt.
– Ugyan, Mr. Brant, semmi gond. Igen – fordult vissza mostohámhoz –, együtt. Tudja, ők szerelemből házasodtak, és ez az a fajta szerelem, ami egy idő után átfordul mély szeretetté, és ez egyben tartja a házasságokat.
– Ritka az ilyen – sóhajtott Bigou. – Természetesen Duncannel valahogy így vagyunk mi is – villantott egy csábos-fenyegető mosolyt apám felé. – És mondd csak, Brandon, neked mik a terveid a jövőre nézvést?
– Hmpf… – egy pillanatra a plafonra emelte tekintetét, onnan rám pillantott, majd apámra, végül Bigou-ra. Elvigyorodtam arra a gondolatra, hogy ezzel a mozdulatsorral talán segítségért könyörgött. Hagytam, hadd szenvedjen. Az élet nem mindig habos torta. – Hát, érettségi után a nyárra egy világ körüli utat tervezünk a nagybátyámmal – itt egy másodperc erejéig ismét rám nézett –, majd szeptemberben egyetemre megyek.
– És milyen szakot választottál? – buzdult fel Bigou.
– Biológia – vörösödött el. Közben Greta felszolgálta a gazpacho-t . Hálásan rámosolyogtam, mire ő kedvesen megsimogatta az arcom. Természetesen Bigou észrevette ezt, és küldött egy figyelmeztető fintort felénk. Újra Brandonhoz fordult.
– Biológia? – visszhangozta. – Azt hittem a mai fiatalság leginkább a kommunikáció szakot választja. – Apámra nézett megerősítésért, de ő csak a vacsorájával foglalkozott.
– Igen, így van, de engem ez a terület nem vonz. Mindig is a kihívásokat kerestem, és azt hiszem, hogy itt van bőven belőle – nevetett röviden Brandon. Időközben Greta újabb fordulatot tett. A kedvencemet, a paella-t, rakta elénk.
– És a családalapítással hogy állsz? Vagy még túl fiatalnak érzed magad, hogy ilyen kérdéseken gondolkozz? – kérdezte alattomosan Bigou. Bosszúsan fújtam, és már nyitottam a számat, hogy letorkoljam, de apám közbe vágott.
– Úgy vélem, ezt a kérdéskört hanyagolhatjuk, Bigou – hangja a kelleténél kicsit reszelősebb volt. – Ugorj át, kedves, a családja anyagi helyzetére.
Bigou sértődötten meredt rá.
– Én csupán társalgok. Neked is igyekezned kellene, különben a vendégünk – hangsúlyozta ki a vendégünk szót – még udvariatlannak gondol.
Apám megvetően horkantott, beleszúrta villáját az előtte lévő húsba, szemeit pedig Brandonra irányította.
– Mik a terveid a lányommal?
– Apa! – kiáltottam fel. – Mégis mit képzelsz? – fuldokoltam a dühtől. Egyből letámadja az első fiút, akit bemutatok neki. Miért lett hirtelen ilyen óvó-apa, mikor eddig sose érdekelte, hogy hol vagyok, mit csinálok és főként, hogy kivel teszem azt. Addig volt boldog, míg nem kellett velem foglalkoznia.
Éreztem, hogy Brandon keze rácsúszik az enyémre, ami görcsösen szorította a kést. Mély levegőt vettem, felálltam az asztaltól.
– Köszönjük a vacsorát, Bigou – szóltam még mindig apámat fixírozva, aki összehúzott szemekkel meredt rám. – Gyere, Brandon! – húztam magammal. A szobám felé indultam, de Brandon nem mozdult. Megálltam, hátra néztem, és tátva maradt a szám. Apámmal nézett farkas szemet.
– Mr. Brant, kérem, nyugodjon meg. Nem fogom bántani Renatat. Nagyon kedvelem őt. – Szívem vad ritmusban kezdett lüktetni szavaira. Kedvel! Ráadásul nagyon! – Higgye el, semmi hátsó szándékom nincs vele! – próbálkozott, de láttam, hogy hiába. Apám feje egyre vörösebb lett.
– Persze, hogy nincsenek hátsó szándékaid, mikor mindegyik egyértelmű – förmedt rá. Bigou csak kapkodta a tekintetét egyikről a másikra. – Magadba bolondítod, hogy megtegyen neked mindent, aztán elveszed a pénzét! – acsarkodott.
– Apa! – szóltam rá – Hogy mondhatsz ilyet, amikor nem is ismered! – Élesen, hidegen felnevetett.
– Miért, te – bökött rám mutatóujjával –, te talán jobban ismered? Hány napja is találkoztatok először? Három?
Rátapintott. Elvörösödtem. Ennyire igaza még sosem volt. Haboztam pár pillanatig. Mi van, ha helytálló a gyanúja? Mi van, ha tényleg csak ki akar használni? Érdekes képességem van, és ez bárkit felvillanyozna, akinek valamelyik rokona ilyenben utazna. Mi van, ha csak azért mondta, hogy kedvel (nagyon), mert izgalmasnak tartja a furcsaságomat, és egyszer majd hasznot akarna belőle húzni? Nem tetszett ez az elmélet. Megráztam a fejem, vetettem egy utolsó dühös pillantást apámra, majd újra a szobám felé indultam. Brandon most végre követett.

Miután becsapódott mögöttünk az ajtó, elengedtem a kezét. Az ablakhoz sétáltam, fejemet az üvegnek támasztottam. Pár másodperc múlva, éreztem, hogy Brandon karja a vállamra csúszik.
– Igaza van apádnak. – Elszorult a torkom. – Nem ismerjük egymást eléggé. Pótolnunk kellene a hiányosságokat!
Félénken, a szemem sarkából ránéztem. Hihetetlen, de vigyorgott! Nem tudtam nem viszonozni.
Egy darabig néztük egymást, majd eszembe jutott a kép, amit reggel rajzoltam. Milyen régen is volt az, mintha egy másik életben történt volna.
– Mutatni szeretnék valami. – suttogtam. Brandon bólintott, én pedig a gardóbba siettem. Óvatosan kiszedtem a tartó alól a papírt, és visszamentem a szobámba. Brandon az ágyam szélén ült, kezében a könyvvel, amit Martha-tól kaptam. A Misztikus gyermek. Leültem mellé, kezemben remegett a rajzlap. Brandon félretette a könyvet, és elvette tőlem a papírt. Tátott szájjal meredt az arcra.
– Ez…- fordult felém – ez Michael. – Ténymegállapítás volt. Bólintottam. Visszavettem tőle a rajzott, pár másodpercig mustráltam, összevetettem azzal a fényképpel, amit Victor lakásán láttam, csupán néhány eltérés volt. Az általam rajzolt képen Michael idősebb, és komorabb volt, ellentétben azzal a képpel, amin a testvéreivel volt megörökítve. Akkor még gondtalan és optimista volt.
Éreztem, hogy Brandon figyelmesen fürkész, de még nem volt bátorságom rá nézni. Sóhajtottam párat, mutatóujjam hegyével végigsimítottam a rajzolt arcon. Egy szó villogott a fejemben, színesen, harsányan, hatalmas betűmérettel: APA

Miután Brandon hazament, lefeküdtem az ágyamra. Alvásról szó sem lehetett, az agyam túlpörgött. Végigfuttattam mindent, ami a mai nap felvetődött. Nevek, szavak forogtak a fejemben. Újra lejátszódott lehunyt szemeim előtt a Michael halála előtti percek. Végül eljutottam ahhoz a ponthoz, amikor elővehettem tudatom egy sötét zugából azt, amitől a legjobban rettegtem és egyben, amire a leginkább vágyakoztam. Az apám kiléte.
Régebben célzottan figyeltem a tükörben az arcomat lesve, keresve azokat az eltéréseket, amikkel később igazolhatom Duncan Brant előtt, hogy ő nem a vér szerinti apám. De ugyanakkor féltem is attól a felfedezéstől, ezért szemeim vakok voltak megláttatni velem a nyilvánvalót. És a génjeim is rátettek erre egy jókora lapáttal. Leginkább anyámra hasonlítottam. Hollófekete hajam, mélybarna szemeim szinte kikiáltották, hogy Eve Lealah az anyám. Ajkaim teltek és pirosak voltak, ezt Albert nagyapától örököltem. Az ő felmenőinek is mind húsos szája volt. Orrom fitos, szabályos, kész tünemény. Ilyen orrú rokonnal eddig még nem találkoztam, de bízom benne, hogy rátalálok az emberemre. Arcom szív alakú, a nagyiéra hajaz. Nem találtam magamból semmit, ami Duncanre emlékeztetne. Ezt magyarázhatnánk azzal, hogy anyám domináns génjei kiütötték az övéit, vagy pedig a számomra tetszetősebbel, hogy nem ő a biológiai apám. És mint utóbb Victortól kiderült, ez a helyes válasz.
És ezzel egyetemben megértettem Duncan irántam tanúsított magatartását. Tudta ő is az igazságot. Megértettem és megsajnáltam. Mennyi fájdalmat okozhatok neki a létezésemmel? Azt hiszem, szerethette anyámat és az ő árulása összetörte. Megtehette volna, hogy a nagyszüleimre bízza a neveltetésemet, vagy bead egy árvaházba, de nem tette. Értettem, sajnáltam és becsültem apámat. És szégyelltem magamat. Sejtésem se volt, hogy azzal, hogy magánál tartott, mekkora áldozatot hozott, és én azt hittem, a karrierjét félti a furcsaságom miatt. És most egy még nagyobb sebet vagyok kénytelen neki okozni. Fel kell elevenítenie az emlékeit, el kell mesélnie mindent anyámról, magáról, a családunkról, Michael-ről.
Éreztem, hogy a testem elfáradt, de az elmém egy pillanatra sem akart megállni. Eddigi álmaim anyámról és Michael-ről villanásokban fel-felbukkantak. Rendezetlen katyvasz az egész. Próbáltam nem figyelni rájuk, hagytam, hogy csak áthussanjanak rajtam, és ez bevált. Úgy egy fél óra múlva, bekómáztam.

Irtózatos ricsajra riadtam fel. A szobában áthatolhatatlan volt a sötétség. Tehát még jócskán az éjszakában jártunk. Az éjjeliszekrényemen lévő digitális óra számlapjára néztem, hajnali fél három. Mozdulatlanul feküdtem az ágyban, füleltem a ház csendjét. Nem hallottam újabb zajt. Már-már újra visszaaludtam, amikor suttogás ütötte meg a fülem. Az ajtóm előtt álltak. Talán ketten lehettek, de nem tudtam pontosan megállapítani. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, hogy megértsem, miről beszélnek a betolakodók.
– Ha bárki felébredt a hangoskodásodra, szétcsapom a fejed! – jött a rekedt suttogás. Férfihang volt.
– Nyugi már! – csattant a másik. Fiatal volt, és szintén férfi. – Még ha fel is ébredtek rá, akkor is hamarabb tűnünk el, minthogy ők felfoghatnák, mi történt.
Az idősebb morgott még egy keveset, majd újra csend borult a lakásra, amit csak egy nagyon halk, kaparászás szerű zaj tört meg.
Lassan, némán nyílt ki a szobaajtóm. A szemem már hozzá szokott a sötéthez, de még így se láttam mindent. Mindazonáltal ki tudtam venni éjjeli látogatóim alakját.
Félig lehunyt szemem alól mértem fel őket, ügyelve közben, hogy alvó ember látszatát keltsem. Egymás mellett álltak, még a szobán kívül. Haboztak belépni, biztos meg akartak győződni arról, hogy nem riasztottak e fel.
Továbbra is mélyen lélegeztem, tettetve az alvást. Óvatosan nagyobbra nyitottam a szemem, hogy jobban lássam őket. Az egyik, talán a fiatalabbik, belépett. Magas volt, izmos alkatú. Vagy kövér. A másik még mindig az ajtóban állt. Nem volt sokkal alacsonyabb a társánál, talán egyforma magasak is lehettek, hiszen kicsit meggörnyedve várakozott. Alkatilag mintha Stant és Pant látnám. A görnyedt nagyon vékonynak tűnt.
Pan kényelmesen, hangtalan léptekkel közelített felém. Lejjebb eresztettem szemhéjamat. Mikor az ágyhoz ért, lehajolt hozzám. Éreztem mentolos lélegzetét. Nem értem hogyan, de nem estem pánikba. Légvételeim nyugodtak, testem ellazult volt. Pan úgy döntött, hogy mélyen alszok. Kiegyenesedett, megfordult és Stan felé intett, aki erre fürgén társa mellé lépett. Egy zsák, vagy táska volt a kezében, amit az ágyam mellé, a földre tett le. Lehajolt, kotorászott benne egy keveset, majd egy hosszú valamit húzott ki belőle. Kötél? Éreztem, amint az adrenalin elárasztja testem, szívem felgyorsult, de erőnek erejével tartottam magam az alvó pozícióhoz.
Pan elvette a kötelet, levágott belőle egy darabot, majd a lábam fölé hajolt. Abban a pillanatban megfeszítettem izmaimat és orrba rúgtam. Társa megmerevedett. Mielőtt még magához térhetett volna, megragadtam a szekrényen lévő órát és halántékon vágtam. Felordított, de nem ájult el. Pan az orrát fogva ült a szőnyegen, még ő se tért magához. Kihasználva sokkjukat, sikítozva kiugrottam az ágyból, felkattintottam a villanyt, majd megragadtam az első dolgot, ami a kezembe került. A porszívó fémcsöve volt. Eszembe jutott, hogy nagytakarítani akartam a szobámat, mivel Elizabeth-nek soha nem engedtem, hogy az én szobám is rendbe rakja.
A két betörő-emberrabló a fényre feleszmélt. Hunyorogva vettek szemügyre, felmérve, mennyire lehetek veszélyes a kezemben szorongatott csővel. Hallottam, hogy kivágódik apámék szobájának ajtaja. És persze kedves vendégeim is hallották. Hihetetlen gyorsan cselekedtek. Stan egy pisztolyt nyomott Pan kezébe, aki megcélzott. Elkerekedett szemmel, elnyílt szájjal, megdermedve vártam a lövést. Láttam, amint Pan keze megfeszül a fegyveren, hogy meghúzza a ravaszt. Vártam, hogy mikor dördül el a pisztoly, hogy mikor látom meg a torkolattüzet. Számoltam életem utolsó másodperceit. Ötnél tartottam, mikor felemelt kezembe valami beleszúrt, én pedig a következő pillanatban összeestem.

Nem tudom, mi ébreszthetett fel, talán a fejfájásom, vagy az autók zaja, vagy pedig az a nedves dolog, ami a homlokomat, arcomat simogatta. Nehezen kinyitottam a szemem, és alaposan megbámultam a plafont. Figyeltem, ahogy egy pók a hálóját szövögeti, majd tekintetem egy porszemre esett, amit megvilágított egy fénynyaláb. Lehunytam a szemem, vártam kicsit, majd újra felnéztem. Megláttam egy csupasz villanykörtét, nem égett. Tehát nappal van.
Kattanást hallottam, mire ijedten összerezzentem. Eszembe jutott a fegyver, hogy megfeszülve vártam a becsapódást, az életem végét. Felmerült bennem, hogy akkor most talán meghaltam, de mivel fájdalmat éreztem a fejemben és a karomban, el is vetettem a halál lehetőségét.
Elfordítottam a fejem. Kopár fal volt mellettem. Felemeltem a jobb kezemet, sziszegve a kíntól, és megdörzsöltem a szemem, majd a halántékom. Mivel a fájdalom nem enyhült, visszaejtettem magam mellé. Éreztem, hogy alattam ágy van, de biztos voltam benne, hogy nem a sajátom. Becsuktam a szemem, nagy levegőt vettem, összeszedve minden erőm, és nyögve feltornáztam magam ülő helyzetbe. Éreztem, amint egy kar segíti a mozdulatom. Szemem továbbra is csukva tartottam, odázva a pillanatot, mikor szembe kell néznem a világgal. Végül összeszedtem magam, felpillantottam. Az erőfeszítés miatt, amit a felülés jelentett, nem láttam semmit. Szédültem, szemem előtt csillagok, színes pöttyök, karikák száguldoztak. Majd lassan feltisztult a látásom. Egy világos szoba képe bontakozott ki előttem. Az ágyam szélén, vizes ruhával a kezében, egy indián nő ült. Szelíden, barátságosan mosolygott. Vártam, hogy mikor mondja azt, hogy ’uff’, de nem történt ilyen. Gyanakvó tekintetem láttán még szélesebben mosolygott, majd végre megszólalt.
– Nem vagy szomjas? – kérdezte lágy, mély hangon. Azt akartam mondani, hogy nem, de mire megfogalmazódott bennem a válasz, rájöttem, hogy tapló száraz a szám, és igenis szomjas vagyok. Féltem, hogy nem tudok kiejtetni egy szót se, csak bólintottam. A nő előrehajolt, s a mellettem lévő szekrényen lévő tálba dobta a rongyot, majd elvett onnan egy poharat és egy porcelán kancsót. Miután telitöltötte, visszatette a kancsót, s a pohárral a szám felé közelített. Felemeltem a kezem, közben haragosan néztem rá, mire megint csak mosolygott. Elvettem tőle a poharat, a számhoz emeltem, s lassan elkortyolgattam belőle a vizet.
A pohár pereme felett figyeltem. Rézszínű bőrét, hosszú, fekete haját, érdekes, szürkés-barna szemét. Testtartása bizalmatlanságot keltett bennem. Olyan volt, mintha támadásra várna, vagy mintha ő akarna támadni. Összeráncoltam szemöldököm, kihörpöltem az utolsó korty vizet, majd letettem a poharat. Kezemet ölembe ejtettem és várakozó arccal néztem tovább a nőt. Utánozta mozdulatomat, összekulcsolta kezeit az ölében, kérdő tekintetekkel ostromolt. Eltelt vagy tíz perc, némán, mozdulatlanul. Egyikőnk se akarta elsőként megtörni a csöndet. Mindketten összerezzentünk, mikor kivágódott az ajtó és egy magas, széles ember nyomult be a szobába. Ő is indián volt. Fekete farmer feszült izmos lábára, fehér ingét mellkasig kigombolta, talán azért, hogy mellizmaiban vagy a törzsi motívumokkal teletetovált nyakában, szegycsontjában gyönyörködhessünk. Karjait hátul kulcsolta össze, lábaival enyhe terpeszben állt meg az ajtóban. Rövid haját zselével lőtte be. Fekete szeme áthatóan tekintett előbb rám, majd a nőre. Arca szögletes, szigorúságra utaló, orra nagy és horgas. Felső ajka pengevékony, az alsó pont az ellentettje, lágy és telt. Apró mosoly bújt meg ajkai szegletében.
– Átveszem – szólt. Hangja halk, mély, érdes. Felállt tőle a szőr a hátamon, a jó értelemben véve. Moccanatlanul várta, míg társa felemelkedik mellőlem és hozzá lép. Akkor a nő lábujjhegyre állt, a füléhez hajolt és valamit suttogott neki. Hallottam a szavakat, de nem értettem. Valami idegen nyelven beszélhetett. A férfi bólintott egy aprót, majd félreállt, hogy kiengedhesse társát. Mikor a nő távozott, beljebb lépett a szobába, halkan becsukta maga mögött az ajtót, majd lassú léptekkel közeledett felém. Mikor mellém ért, kihúzott egy hokedlit az ágy alól és ráült. Térdére könyökölve megtámasztotta fejét, majd merőn rám nézett. Egykedvűen viszonoztam pillantását. Nem éreztem iránta félelmet, pusztán kíváncsi voltam. Kíváncsi a szándékai iránt, kíváncsi a sorsomra. Ugyanazt a játékot játszottuk, mint az előbb a nővel. Csöndkirály. Nem tudhatták, hogy ebben profi vagyok, akár egy teljes hónapig is szótlan maradok.
Figyeltem az arcjátékát, teste apróbb rezdüléseit, és megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy egyelőre nincs benne semmi agresszió. Elunva a tétlenséget, kibámultam az ablakon, ami pont velem szemben volt, de nem láttam semmit, csak a szemközti épület téglafalát. Kényelmesen elfészkelődtem a párnán, becsuktam a szemem, és a kinti zajokra koncentráltam. Autók. Rengeteg autó. Motorosok is. A város valamelyik forgalmasabb részén lehetünk. Elfintorodtam, átkoztam magam, amiért eddig még nem térképeztem fel az új lakhelyemet. Akkor talán most be tudnám határolni magam, és esetleg szökésre is gondolhatnék. De így én vagyok hátrányos helyzetben. Mondjuk, ha odamehetnék az ablakhoz, körbenézhetnék, és talán felfedezném valamelyik magas épületet, amit az otthoni szobámból is látnék, akkor lenne fogalmam, hogy merre induljak. Megkockáztassam?
Visszafordultam az indiánhoz, aki még mindig mereven bámult rám. Felvontam szemöldököm, mire halvány mosoly jelent meg száján. Testtartásán nem változtatott, ugyanolyan semlegesnek tűnt, mint az első percben. Úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát. Végül is, mi bajom lehet? A legrosszabb, hogy rám támad. Akkor viszont védekezem. Ennyi.
Felemeltem a takarót, közben figyeltem a reakcióját. Nem mozdult, csak a szeme rebbent oda. Bátran kicsúsztam vele átellenben az ágy szélére, lábamat letettem a padlóra. Végignéztem magamon, és megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy van rajtam ruha. Elmosolyodtam picit, végigsimítottam a pizsamaként használt Miki egeres pólómon és a csibesárga rövidnadrágon, majd határozott mozdulattal felkeltem az ágyról. Pár pillanatig egy helyben álltam, legyőzni próbálva a rám törő szédülést. Mikor sikerült, felszegtem fejemet, és az ablakhoz masíroztam. Odaérve megkapaszkodtam a párkányban, fejemet neki döntöttem az üvegnek és kibámultam az utcára. Lassan pásztáztam végig a házakat, a gyárépületeket, de nem tűnt egyik se ismerősnek. A közelben egy vörös téglás iskola tűnt fel, udvarán rengeteg, különböző korú gyerekkel. Nem az én iskolám volt. Hunyorogva próbáltam kibogarászni a homlokzatra vésett írást. Szent Bernárd Általános Iskola. Olvastam róla egy cikket. Nagyon jó hírű iskola. A gyerekeknek az általános ismereteken kívül hittant is tanítottak. Az oktatás magas színvonalú. Különböző fakultációs foglalkozásokat tartanak, úgymint festészet, szolfézs, kézművesség. Nagy hangsúlyt fektetnek diákjaik testi egészségére, fejlődésére is. Számtalan sportfoglalkozásra nyílik lehetőségük. Az iskola a kontinens másik végében van.
Szívem kihagyott egy ütemet, mikor ráébredtem, hogy hol vagyok. Több száz kilométerre újdonat otthonomtól. Kezemmel a mellkasomhoz kaptam, görcsösen, gyorsan, felületesen vettem a levegőt. Összegörnyedtem a rám törő pániktól. Mielőtt még a padlón kötöttem volna ki, két kar nyúlt a hónom alá, megtartva testem. Éreztem az indián testéből áradó meleget, és testének illatát. Olyan szorosan vont a mellkasához, hogy éreztem szíve lüktetését a hátamon. Lassan megnyugodtam. Újra normálisan vettem a levegőt, már nem akartam összerogyni, de szememből hatalmas, sós cseppek gurultak ki. Hangtalan zokogás rázott. Nem tudtam, miért vagyok itt, hogy mit akarnak tőlem, kik azok, akik elraboltak, és mi lesz velem, ha már nincs rám szükség. Eszembe jutott Duncan, aki felnevelt, tudva, hogy nem ő az apám, a nagyapám, aki annyi bölcs dolgot mondott az életről, és mindannyiszor megvigasztalt, megnevetett, mikor kétségek gyötörtek. Anyám, kit soha nem ismerhettem, s akit meg akartam ismerni, Brandon, akiről nem tudtam többet, minthogy elsőre, feltételek nélkül kiállt mellettem, támogatva, bátorítva, csipkelődve. Akivel olyan gyorsan szerelembe estem, hogy azt senki nem hinné. Victor, aki legendák felkutatására szenteli ideje nagy részét, ki felajánlotta segítségét. Michael, az apám.
A könnyek megállíthatatlanul folytak végig arcomon. Nem is tudom, mennyi idő telt el, mire megnyugodtam, csak azt vettem észre, hogy a szobába már nem süt be olyan intenzíven a nap, és hogy megint az ágyon fekszem. Hajamat, karomat egy ismeretlen, érdes, meleg kéz cirógatta. Szégyenkezve töröltem meg nedves szemem, majd az indiánra emeltem, aki még mindig vigasztalni próbált a maga suta, gyengéd módján. Aggódást láttam a szemeiben. Megköszörültem a torkom, mire elvette a fejemről a kezét. Felültem, szembefordultam vele. Nem volt erőm tovább játszani a rendíthetetlen, néma foglyot.
– Ki maga? – brekegtem. Hangom rekedt volt a sok sírástól.
– Andrew – halkan, kedvesen csúsztak ki a szavak ajkai közül.
– Andrew micsoda? – lendültem támadásba.
– O’Scare. Andrew O’Scare.
– Miért vagyok itt? – szúrósan figyeltem mozdulatait. Próbáltam a testbeszédéből olvasni, de csak nyugalmat láttam rajta és enyhe derültséget.
– A segítségedre van szükségünk.– Eltátottam a számat a válasz hallatán, de nyomban be is csuktam. Éreztem, amint elhatalmasodik rajtam a düh első hulláma.
– Milyen kedves! – fintorogtam. – Nem lett volna egyszerűbb, ha csak simán bekopognak nappal a bejárati ajtónkon?
– Sajnos nem – fintorgott vissza.
– És miért nem? – hajoltam közelebb hozzá. Szégyellősen lehajtotta a fejét. – Nézzen rám! – követeltem. Belenézett a szemembe. Mint az örvény, úgy szippantott magába.

Egy erdőben álltam. Mellettem, a két oldalamon egy-egy szürke farkas. Megérintettem a jobb oldali fejét, magamban mondtam ki az utasítást: fuss! A farkas habozás nélkül megtette, amit parancsoltam. Követtem alakját, míg el nem tűnt a sűrűben.
Halk morgást hallottam a másik farkas felől.
– Igen – suttogtam neki –, itt az idő!
Kezeimet a magas felé tárva, fejemet hátraszegve néztem az égre. Hangosan ismételgettem valamit egy nyelven, melyet nem ismertem és mégis tudtam a szavak jelentését.

Az ég egyre jobban besötétült, a szél felélénkült, a távolból mennydörgés visszhangzott. Egyre csak ismételgettem ezt a négy mondatot, egészen addig, míg egy villám le nem csapott rám, s akkor farkassá változtam.

– Ki maga? – ismételtem meg nyüszítő hangon.
– Shayenne, Kicsi Patak – hajtotta meg a fejét. Értetlenül néztem rá, mire elnevette magát. Kacaja olyan volt, mint amikor egy patak csobog le a köveken. – Farkas vagyok – folytatta, miután elhalt nevetése utolsó szólamai.
– Farkas? – kérdeztem félig hitetlenül.
– Igen. Az a szürke, amelyiket a boszorkány elküldött a látomásodban. – Mosolya mögött kivillant szabályos, fehér fogsora.
– Hmm – reagáltam.
– Nem léphettem kapcsolatba Veled a hagyományos úton, hisz hogy magyarázhattam volna meg a családodnak, a barátaidnak, az iskoládnak, hogy sürgősen velem kell jönnöd? A rövidebb utat választottam. Sajnálom, ha megrémisztettünk – nézett szégyenkezve az arcomra. Nagylelkűen legyintettem.
– Kibírom. – Kinéztem az ablakon, a nap épp lenyugvóban volt. Felrémlett, hogy ma mentem volna el Brandonék próbájára. Újra fellángolt bennem a harag. – Nem segíthetek, vigyenek haza! – parancsoltam élesen, de az indián csak rázta a fejét.
– Te vagy az egyetlen! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Eltátottam a számat.
– Maga bolond? – suttogtam, mire szélesen elvigyorodott, kivillantva éles fogait.
– Pihend ki magad – simított végig az arcomon -, ha itt az idő, mindenbe beavatunk.
Durcásan összecsücsörítettem a számat, mire megint csak nevetett. Valahogy nem tudtam haragudni rá, a helyzetemre, és egy cseppnyi félelmet sem éreztem már. Helyette valami más mardosta a gyomrom. Az éhség.
– Kaphatok valamit enni? – kérdeztem beletörődően.
– Hát persze, rögtön szólok Angelnek.
– Köszönöm.
Könnyedén lepattant az ágyról és az ajtó felé indult. Félúton visszafordult, s félszegen rám nézett.
– Félsz tőlünk? – firtatta rekedt hangon.
– Nem – haboztam, majd kiböktem -, de lehet, hogy kellene – hunyorogtam vidáman, mire Shayenne megkönnyebbülten felsóhajtott, majd elhagyta a szobám.
Hátravetettem magam az ágyon, s a plafon bámulása közben összeraktam az eddigieket. Elraboltak, a segítségemre van szükségük. Mibe keveredtem?