Álmok

A lány egy szegényes, szürke világba született, ahol az emberek nem figyeltek rá, észre se vették, hogy minden pillantásában remények fénye villan fel. Egy idő után annyi minden gyűlt össze benne, hogy nem fért már meg kicsi szívében, ki kellett adnia magából.

Egy tavaszi reggelen belerajzolta álmait a felhők fodraiba, de azok messze szálltak, elhagyták őt, s a gyermeki krikszkrakszokat eső formájában rázták ki magukból.

A lány elszomorodott, de nem adta föl. Tovább álmodott. Pár év múlva, mikor már tudott írni, szavakat karcolt a Nap fényébe, minden féltve őrzött vágyát, de hamar este lett, s az álmok belevesztek a sötétbe, s másnap a betűk már nem voltak sehol.

Újabb évek suhantak el mellette, amikor a lány mesélni kezdett a szélnek, elmondta neki minden titkos álmát, de a szél útja a messzi ismeretlenbe vezetett, s magával vitte egy szív szavait.

A lány csalódott a hiú reményekben, amelyek oly' konokul mindig magára hagyták őt. Lassan rájött, hogy eddig csak álmodott, nem élt, pedig bármilyen undok világba is csöppent, mégiscsak ezért van itt. Nehezen, de behódolt a súlyos emberi akaratnak, feledte álmait és csak a rideg világra koncentrált. Megpróbált boldogulni.

Kislányból lassan nő lett, felelősségteljes állással, majd saját házzal. Aztán nőből asszony, mert férjhez ment egy rendes emberhez és gyerekeik születtek…

Az idő végül őt is utolérte, mély nyomokat hagyva az arcán. Egy csendes délután kiült a teraszra egy csésze teával és az életéről kezdett merengeni. Mindene megvolt, valami mégis hiányzott. Egy apró kis szúrást érzett a mellkasában, de nem tudott rájönni az okára. Már majdnem feladta, amikor a felhőket nézve érdekes formákon akadt meg a szeme. Egy gyermeki kéz által rajzolt házat pillantott meg, az ő házát, amely szabaddá tette, amelybe bármikor szívesen tért haza.

Elmosolyodott. Milyen rég is volt már, hogy ezt a házat megrajzolta, már szinte el is felejtette!

A felhők messze szálltak, de a Nap aranyló fényében valami megcsillant: betűk, szavak és mondatok várták, hogy elolvassa őket. S ő olvasott, közben a szíve megtelt boldogsággal, mert rég írt álma egy szerető, gondos férfiról és pár rosszcsont gyerekről szólt.

A Nap lassan eltűnt a dimbes-dombos erdő mögött, s ő már készült volna bemenni a házba, amikor a szél suttogva mesélni kezdett. A történet egy hosszú, boldog és békés életről szólt, pont olyanról, amilyen adatott neki.

Könnybelábadt szemekkel nézett fel az égre, s köszönetet mondott az épp érkező, halvány csillagoknak. Mindent megköszönt. Főleg azt, hogy az álmai mindig elhagyták őt gyermekkorában, hiszen jól tudta, hogyha egész életében álmok közt él, nem maradt volna ideje és ereje arra, hogy a való életét építse… hogy megvalósuljanak.

Mert sok vágyunk valóra válhat, de ehhez az álmodásnál több szükséges…