Álom

Arra ébredt, hogy nedves a párna a feje alatt. Sírt álmában. Hogy miért, arra már nem emlékezett.
Csak a nyomasztó érzés maradt meg benne. Egész nap rossz szájízzel tett-vett. Nem találta a fakanalat, az élesebbik kést, a fedő hangos csörömpöléssel esett le a konyhakőre. Lepattogzott a zománca.
– Jobb, ha ma nem csinálok semmit – állapította meg bosszankodva. Becsukta maga mögött a konyhaajtót. Bement a szobába, és beleült a cserépkályha melletti, kényelmes, nagy fotelba. Ahogy melegedtek a csempék, úgy lett úrrá rajta az álmosság. Elszunyókált.
Valami csoda folytán visszakerült az éjszakai álmába. Már tudta, hogy miért is sírt olyan keservesen.
El kellett költöznie a régi, nagyanyai házból, megválni a cserépkályhától, a régi bútoroktól, az apró virágoskerttől, közepén a hintától, amit még a nagyapja eszkábált össze neki, az unokájának.
– Jobb lesz ott neked, majd meglátod – vigasztalta az anyja. – Igaz, hogy hatodik emelet, de kényelmesebb ott élni, mint egy ilyen régi házban, ahol mindig akad valami javítani való.
Nem válaszolt. Ment föl a hatodik emeletre, nem tudni, miért gyalog. Sírni kezdett. Minél föntebb ért, annál jobban folytak a könnyei. A lakásba érve, egyenesen az erkélyre ment. Lenézett, szédülni kezdett. A lábai elgyengültek, húzta valami le, a föld felé. Úgy érezte, hogy nem tud ellenállni a mélységnek, amikor valaki megérintette a vállát.
– Ne!
Ismerős volt a hang. Megfordult, meglátta a volt férjét, fiatalon, ereje teljében. Csak az arca volt viaszfehér.
– Ne! Ne csinálj őrültséget! Gyere, megmutatom a többi szobát. Van egy gyerekszoba is, virágos tapétás.
És ő ment utána, és álmában nem csodálkozott azon, hogy a férje már öt éve meghalt. Akit ő hagyott el, mert érzéketlen és durva volt vele, miután kiderült, hogy nem lehet gyerekük.
Mikor felneszelt a jó, öreg kályha mellett, az volt az első gondolata, hogy talán mégis ez a nehéz természetű ember volt, aki a legjobban szerette őt a világon.