A lány kedves volt, okos és jó humorú, de nem különösebben szép. Egy volt csupán a sok más, milliónyi földi leány közül. Európa egyik országában élt, és nem tűnt ki semmiben. Ta-lán csak egyvalamiben. Hiába randevúzott már jó néhány fiúval, egyikük sem nyerte el a szívét. Egyetlen fiút sem szeretett még igazán. Pedig nem volt rátarti vagy válogatós egy csöppet sem. Csupán őszinte.
Az igazi, nagy betűs, testet, lelket megborzongató Szerelemre vágyott, de hasztalan.
A Fiú még nem jött el.
Így a leány, mivel tiszta szívét még rontotta meg a világ, és tele volt szeretettel, ezt a csodálatos érzést a családjára és a természetre pazarolta. Növényekre, állatokra, a rengeteg apró és nagy csodára.
És a csillagokra.
Szerette a csillagokat. Felhőtlen, tiszta éjszakákon szívesen nézte őket házuk teraszáról, vagy épp a kertből. Szülei és barátai kedves bolondnak tartották emiatt, de őt nem érdekelte. Mindegy volt számára tél van vagy nyár; a csillagok ugyanúgy ragyogtak. Gyermeki ártatlansággal csodálta őket, és közben álmodozva várta a Fiút, akit majd elhalmozhat szeretetével. Akinek majd odaajándékozza magát. A szívét, a lelkét és… a testét.
Tudta, hogy el fog jönni. Álmodott róla. Sokszor. Nem tudta, hogyan, mikor, nem tudta azt sem, milyen lesz, de biztos volt benne, hogy így fog történni. Egy szép napon eljön hozzá, megismerik, megszeretik egymást, és akkortól együtt fürkészik majd az égbolt csodáit.
Mert abban is szilárdan hitt, hogy a csillagok hozzák majd el Őt.
A fiú jóképű volt, erős, izmos a lányok kedvence. Mindig nevetett és mindenkit megnevetett maga körül. Pedig a szíve mélyén komoly volt és ábrándos. Ami kicsit furcsa egy navigátor-tól, ezért is titkolta, csak legjobb barátai tudták róla.
Épp úgy, ahogy azt is, hogy hiába volt már túl az első szerelmek fájdalmain, csalódásain még mindig hitte, hogy van igazi, tiszta érzés. Kell, hogy legyen…
Űrhajós volt. Ismerte és szerette a csillagokat. Nem csupán a munkája miatt, hanem attól függetlenül is. Hiszen a világegyetem telis tele van szebbnél-szebb csodákkal, és ő szeretett gyönyörködni bennük, ha akadt egy kis szabadideje.
És a csillagok hálából mindig megvigasztalták. Mert néha, amikor bolygóról bolygóra járva teltek az évek, időnként elfogta a keserűség. Olyankor úgy érezte, túl idős már ahhoz, hogy megtalálja élete igazi társát. Az Egyetlent, akivel boldog lehet. És amikor szívét már-már összeszorította a fájdalom, felpillantott a csillagokra. És akkor már bolondságnak tűnt az előbbi gondolat az öregségről. Hiszen a csillagok milliárdszor vénebbek nála…
Egy különösen tiszta este, szülőbolygóján, egy gyönyörű koncert után, egyedül maradt a ter-mészetben az éjszakai égbolt alatt. A csillagok különösen sziporkázón tündököltek, mintha csak hívnák, csalogatnák őt…
És akkor különös dolog történt.
Hirtelen két, egymáshoz közeli fénypont felszikrázott, mint egy hatalmas, mélytüzű szem-pár. A fiú önkéntelenül lehunyta a szemét és akkor meglátta a lányt… Igaz, csupán a tekintetét, de ennyi is elégnek bizonyult, így is meghallotta a szívtől szívnek szóló hívást.
Öröm járta át egész lelkét. Már tudta, hogy rá fog találni, tudta hogy el fog menni hozzá.
A Végtelenben egy híd feszül. Ragyogó, sziporkázó híd. Mégsem látja senki, nem pillant-hatja meg semmilyen lény szeme, nem mérheti be semmilyen műszer. Mert két szívet köt össze, s csak ez a két szív hisz benne, hogy létezik.
A híd mentén ezüstös űrhajó száguld a Föld felé. Fedélzetén kilenc humanoid alussza álmát.
És közülük az egyiket a Földön valaki várja…