Álom vagy valóság?

– Ugye, nem álmodtam? – ült fel hirtelen az ágyán Mirella. – Hiszen még most is érzem Georgie parfümjének illatát – tűnődött magában.
„A férfi fiatalkorában nagyon adott magára, úgy tűnt, hogy ez ma sincs másképp. Negyven évvel ezelőtt, az Apolló mozi félreeső beugrójában, amikor először átölelt, elvarázsolt örökre a testéből áradó fanyar parfümillat. Elbódította a lelkem, nem akartam elfutni előle, inkább mélységesen elmerülni szerettem volna benne. Talán, ha pár hónap múlva nem kerít hatalmába az alsóbbrendűség érzése, akkor nem így alakult volna a sorsom” – elmélkedett magában Mirella, aztán újra belemerült gondolataiba.
„Szegény munkáscsaládból származom. Szüleim örültek, ha valami ruhaneműt rám tudtak adni, és nem meztelen jártam. Georgie felmenői viszont jómódú gazdálkodó embereknek számítottak. Földjeiken megtermelték az állatoknak való takarmányt, majd a felnevelt jószágokat értékesítették, és tisztes bevételhez jutottak. Tellett abból a fiuknak irhabundára és hozzá illő prémes kucsmára is. „
Egy hideg téli napon éppen e csinos öltözék miatt szakított a szerelmespár. A fiú új téli ruháiban feszített és minduntalan a kirakatüvegben nézte magát, miközben hosszasan taglalta, hogy milyen sokba került az új kabátja és a kucsmája. Mirella nagynénjétől megörökölt kopott kabátkáját viselte, ebben érkezett a randevúra. Ekkor döntötte el, hogy ez lesz az utolsó találkozása a fiúval, hiszen őneki sohasem telik majd „királyi” öltözékre és ezért nem való a fiúhoz. Milyen szánalmasan is nézne ki egyszerű szövetkabátjában a módos ifjú mellett.
Mirella strandkendőbe bugyolálta testét, érzékeny bőrét védte a tűző naptól. Elindult a tengerpartra sétálni, közvetlenül a víz melletti sávban, ahová a hullámok kisodorták a kagylókat. Otthoni „tengeri kincseit” szerette volna gyarapítani. Fehér színű horgolt kosárkájában gyűltek a szebbnél szebb kagylók. Pár lépéssel odébb megpillantott egy különleges példányt. Lehajolt érte és már majdnem megérintette, amikor egy izmos férfikéz megelőzte és felvette előle az értékes gyöngyszemet. Felegyenesedett és farkasszemet nézett a kiszemelt kagyló elbitorlójával. Meglepetésében elengedte a kosárka fülét és szanaszét gurult annak tartalma. Ugyanazok a csillogó, szürkéskék szemek tekintettek rá, mint annak idején ott a mozi beugrójában. Talán picit veszítettek már a fényükből, de a pajkos cinkosság még mindig ott pislákolt bennük. A férfi gyorsan elnézést kért, amiért el akarta orozni a lány által is kinézett darabot, majd összeszedte a szétgurult kagylókat és a tetejére helyezte az áhított „csodát”.
– Remélem, nem tévedek, ugye te vagy az, Georgie? – szegezte kérdését Mirella a férfihez.
– Így hívnak, igen. Mirella, te lennél az? Felismerlek a göndör fürtjeidről – mosolygott a lányra Georgie.
– Eltaláltad. De hogy kerülsz ide? Negyven éve nem láttalak és itt ezen az olasz üdülőhelyen kell összefutnunk?
– Ingatlanügynökként dolgozom, külföldi befektetésekkel foglalkozom. Most éppen tengerparti villákat adok-veszek.
– Ez jó, és közben nyaralsz is. Én a szabadságom töltöm itt még két teljes napig.
Miközben sétáltak a napágyukhoz kedélyesen eldiskuráltak egymással. Mindketten egyedül élvezték az augusztusi nyár örömeit. Georgie pár éve vált el a feleségétől. Mirella egyedül nevelte fel lányát, aki már élte saját önálló életét..
Egyikük sem hitt a véletlenben, ezért talán az sem lehetett véletlen, hogy egymás mellett béreltek napágyat. A nő leült az ágy szélére és fényvédő krémmel kente be a testét, azonban mindenhová nem ért el a keze.
– Segíthetek? Szívesen teszem, ne égesse fel a bőröd a perzselő napsugár – ajánlotta fel szolgálatát a férfi.
– Óh, köszönöm! – felelte Mirella, már majdnem hozzátette, hogy „Kedves”, de hirtelen visszaszívta a még ki nem mondott szót.
A nap lassan ereszkedett lefelé, készült alámerülni a hullámzó kék vízbe. Georgie félénken tette fel kérdését:
– Mirella! A közeli bárban este megihatnál egy koktélt velem. Mit szólnál hozzá?
– Hát, nem is tudom – kérette magát a lány.
– A legjobb koktélokat készítik ott. Méltó megkoronázása lenne ennek a forró nyári napnak.
– Rendben, legyen így! – mondta most már határozottabban a lány.
– Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást! Akkor este hétkor találkozzunk a „Holdfény” bár előtt. Addig is jó pihenést kívánok! – indult el andalogva a hotelszobája felé Georgie.
Izgatottan várták mindketten a találkozást. Mirella fehér lenvászon ruhát vett fel, napbarnított bőre jól mutatott alatta. Karcsú derekát még jobban kihangsúlyozta a ruha derékban szabott vonala. Alakján és arcán sem látszottak az elmúlt évtizedek viszontagságai. Georgie zöld sortban és fehér ingben várta a bár előtt. Az ismerős, kissé fanyar, de kellemes parfümillat körbelengte a férfit. A legbelső boxban kaptak helyet, amely csendesebb volt a többinél, és nem zavarta őket a vendégek sustorgása. A hely specialitásának számító koktélt kértek és jóízűen kortyolgatták, miközben nyelvük is egyre jobban megeredt. Nosztalgiáztak, visszatértek a régi emlékek. Olykor egy hangosabb kacaj is elhagyta ajkukat. Beszélgetésüket egy hangos mennydörgés szakította félbe.
– Nem akarok felébredni. Még nem! Most akartam elmondani, hogy a lányod mennyire szerette volna tudni, hogy ki az apukája, és én a mai napig nem árultam el neki – aztán lassan visszacsukódtak Mirella szemei és tovább álmodta a „sohasemvolt” találkozást.