Álom-világ

A férfi már nem volt éppen fiatal, de még öreg sem annyira. Sem okos nem volt, sem buta, sem szép, sem csúnya, sem bátor, sem gyáva. Olyan sem-sem ember volt.
Egy átlagos panelház teljesen átlagos, sokadik emeletén lakott. Egyedül élt, mint sokan mások. Nem ő akart elválni, a felesége unta meg mellette a életet. Egyébként nem voltak boldogtalanok, de boldogok sem különösebben. A férfi egy sokemeletes irodaház szintén sokadik emeletén dolgozott mint adatrögzítő. A munkáját szerette is meg nem is. Jó volt látni a monitoron a növekvő számoszlopokat, de néha meg végtelenül unalmasnak és értelmetlennek találta az egészet.
Igazából aludni szeretett a legjobban. Otthon este, ahogy lefeküdt, szinte azonnal mély, álomtalan alvásba zuhant. És aludt, aludt, és még aludt volna, ha reggel az ébresztőóra fel nem kelti. Ez aztán így folytatódott volna a világ végeztéig vagy legalábbis addig, míg ez a sem-sem ember él, vagy meg nem hal.
De egy éjjel történt valami. Először fel sem fogta, hogy mi is van, hol is van, meg hogy is van, amikor az éjszaka kellős közepén arra ébredt, hogy egy nőféle áll az ágya mellett. S bár sötét volt a szobában, mint egy kormos kályhakürtőben, a kései látogatót egészen jól szemügyre tudta venni. Mintha belülről világította volna meg valami a csodálatos idomokat. A férfi ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse a gyönyörű fekete hajzuhatagot, a szép fehér, szinte áttetsző arcot, a formás kis kebleket és így tovább, le egészen a lába ujja hegyéig.
De nem volt bátorsága hozzá. Aztán meg akarta szólítani a különös teremtést, de az a szájához emelte az ujját, így adva értésére, hogy nem kíván vele eszmecserét folytatni. Ehelyett megfogta a kezét, és kilibegett vele az ablakon át a sötét éjszakába.
A férfi első gondolata az volt, hogy mekkorát fognak majd fröccsenni a flaszteron, ha a kilencedikről lebucskáznak. Titokban azért belecsípett a karjába, hogy ébren van-e egyáltalán vagy csak álom az egész. A csípés fájt is meg nem is. S mivel nem tudott dönteni, rábízta magát titokzatos látogatójára.
– Lesz, ami lesz – morogta, – csak legalább a fürdőköpenyemet felvettem volna. Így pizsamában garantált egy jó kis meghűlés.
A szemben lévő ház ablakai előtt suhantak el, úgy a hatodik emelet magasságában. Benn látásból ismert emberek voltak. A férj hanyatt fekve aludt az ágyon, horkolt is emberesen. A fiatal nő egy síró csecsemőt csitítgatott, aki valószínűleg a hangos horkantásokra riadt fel.
Valamivel arrébb egy nőszemély állt az ablaknál. Majdnem beleütköztek, ahogy hosszú, gúnár-nyakát előrenyújtva vágyteli sóhajokat hallatott. A férfi már-már megállt, hogy köszönjön neki, de eszébe jutott, hogy pizsamában mégsem illendő egy hölgy előtt mutatkozni az éjszaka kellős közepén. Meg a vezetője is sietésre ösztökélte egy erőteljes rántással.
Most kissé feljebb emelkedtek, és éppen csak be tudott pislantani a vén, részeges Buncsek ablakán. Az öreg feje az asztalra bukva pihent, nagy, vörös sebhely éktelenkedett rajta. Elesett a minap, a bejárati lépcsőkön ütötte meg magát. A legfelső emelet egyik erkélyén egy búsképű férfi állt, cigarettázott. A zakója hajtókáján gyászszalagot viselt. Ő volt az egyetlen, aki mintha felfigyelt volna rájuk. Nyugtalanul nézegetett körbe, amikor elrepültek mellette. Aztán csak legyintett a kezével.
– Eh -mondta lemondóan. és bement a szobába.
Lassan elhagyták a lakótelepet, már a közeli erdő fái felett szálltak. Olyan alacsonyan, hogy a felfelé meredező ágak megkarcolták emberünk lábát.
– Vajon hova megyünk? – morfondírozott magában, mert megszólalni nem mert. Nemsokára egy tisztást vett észre, ahol mindenféle alakok mozogtak, leginkább nőkre hasonlítottak. Emlékezett, hogy itt egy illegális szemétlerakó volt, már többen is tettek feljelentést miatta. Úgy tűnt, itt szállnak majd le, de ekkor rettenetes csörömpölésbe kezdett valami. Az ébresztőóra volt. Ahogy kinyitotta a szemét, elálmélkodott:
– Jé! Álmodtam!
Ilyen még nem történt meg vele. Pattant volna ki az ágyból, mint reggelenként általában, de úgy érezte, nem engedelmeskednek a tagjai. Mindene fájt, és kegyetlen fáradtságot érzett. Megtapogatta a lábaszárát, ahol a fák az éjjel megkarcolták. Mintha érezte volna az apró kis hegeket, de nem volt biztos benne, hogy azokat az ágak okozták. Közben a nap is eltátotta már a száját odakinn, s ahogy az ablakon végigpásztázott, láthatóvá vált a függönyön a hatalmas szakadás, amelyen akár egy ember is kifért.
– Igaz lett volna? – kérdezte hitetlenkedve, ahogy a reggeli kávéját iszogatta.
– Ha igaz, ha nem, csodálatos volt… Ha csak még egyszer az életemben így repülhetnék!
De nem volt idő az álmodozásra, sietnie kellett, hogy a megszokott busszal a megszokott útvonalon haladva a szokásos időben odaérjen az átlagos irodaház sokadik emeletén lévő irodájába.
A munkájával hamar végzett. Az irodában kellemes meleg volt, az őszi nap utolsó sugarai besütöttek a nyitott ablakon. A számítógép halk duruzsolása meg kifejezetten álmosítóan hatott rá. Eleinte megpróbálta nyitva tartani a szemét, de aztán feladta.
– Csak egy kicsit…-motyogta, mielőtt álomba merült.
És csodák csodája! Az ablakban megjelent a tegnap esti leányzó. Most sem szólt semmit, csak intett a férfinak, az pedig engedelmesen követte. Egy ugrás az ablakpárkányra, egy másik ki és le. Le, a szokványos, sokemeletes irodaház sokadik emeletéről.
Az utcán megtorpantak a járókelők, egy autó megállt, a többi dudálni kezdett. Torlódás támadt, rendőri beavatkozásra lett szükség. Az irodában az asztalon közben megcsörrent a telefon. Sokáig szólt, nagyon sokáig, de senki sem vette föl.