Álomkeringő 6/4

Szombaton ismét bálba készült nagymama és unoka, ezúttal zokszó nélkül. Hm, megértette, hogy szüksége lesz valakire, ha én már nem leszek. Okos gyerek… hiszen én neveltem, gondolta magában Nagymama. Bíborka viszont imigyen gondolkodott: legyen meg az öröme Nagymamának. Ha ez boldoggá teszi, nem mondok ellent.
Amíg Bíborka öltözködött, nagyanyja a verandán üldögélt. Gondolatai össze-vissza cikáztak. Nagyon nyugtalannak, zaklatottnak érezte magát. Nem akart, soha nem kívánt senkinek ilyen sorsot, mint amilyen az övé volt, az unokájának pláne nem, most mégis úgy gondolta, hogy neki igenis boldog élete volt. Felnevelhette a két fiát, meg a lányát… igaz, elveszítette őket, de az Úr gondoskodott róla, hogy ne maradjon egyedül. Az az egy megadatott neki, hogy sosem volt egyedül. Baj az volt elég, de volt kivel megosztania. Eltemette a gyerekeit, mind a hármat, de lám, felnevelte az unokáját. Nem szeretné egyedül hagyni, azt nem szeretné…

Békés nyári alkony volt, a levegő telítve virágillattal. A hatalmas tujákon, apró cinkék készültek nyugovóra térni. Még játszadoztak kicsit, csipogtak, kergetőztek, ahogyan a gyerekek szoktak, csakhogy húzzák az időt, ne kelljen még aludni menniük.
Éppen ilyenek voltak a fiúk, Tomi meg Dani, éppen így incselkedtek, rohangáltak, visongtak, hogy minél tovább fennmaradhassanak. Aztán, amikor megszületett Flóra, akkor meg állandóan nyafogtak, hogy nem tudnak aludni, mert egész éjjel ordít a baba. Nagyon sírós gyerek volt Flóra baba korában… talán az volt a legnehezebb időszaka az életének. Három gyerek, meg ő egymaga, nem volt segítsége, senki a világon. Igaz, Tomi már eljárt napszámba tíz évesen… Segített, keresett némi pénzecskét, de a baba körül nem tudtak a fiúk a segítségére lenni.

Aztán elmentek ők is… előbb Tomi, aztán Dani is… Akkor azt hitte összeomlik a világ… bizony, az is nagyon nehéz időszak volt… Maradt Flóra, hogy ne legyen egyedül. Azt nevelte, kényeztette, férjhez adta, hogy aztán őt is elveszítse… Mennyi mindent kell átélnie egy embernek élete során… küzd, kínlódik, aztán kifut a lába alól a talaj… Miért büntette őt az Úr annyiszor… hányszor, de hányszor rimánkodott az ég felé… hányszor hitte, hogy ezt nem éli túl… de mindig maradt valami, valaki, akiért küzdenie kellett, akiért maradnia kellett, nem adhatta fel… pedig oly sokszor, annyira közel volt már hozzá… mégis, élnie kellett…
Abba is nehéz volt beletörődnie, hogy az idő fátylat borít a múltra… nem akarta, semmit sem akart elfelejteni, a fájdalmakat sem… de az idő balzsammal kenegeti a lélek repedéseit, észre sem veszi az ember, hogy már alig gondol azokra, akik egykor a mindent jelentették számára.
Most Bíborka az. Ő az, aki a mindent jelenti neki, az unokája, akit magának kellett felnevelnie, s most már közel az idő, hogy neki magának kell elhagynia azt, akit a legjobban szeret. Neki is meg kell ismernie azt a fájdalmat, amit szerettünk elvesztése okoz. Szegénykém, szegény kis bogaram. Segíts Uram, hogy legyen mellette valaki, aki enyhítheti a fájdalmát. Csak ne legyen egyedül, mert egyedül nem bírná el, még nem… Ámen.

Telihold volt. Majdnem nappali világosság, amikor éjféltájban hazafelé mentek. Az éjszaka illatokkal, halk neszekkel, sustorgásokkal volt tele, no meg az égbolt csillagokkal.
Bíborka még soha nem látott ilyen mérhetetlenül sok csillagot, még soha. Már a nyaka is belefájdult, amint felfelé nézett az égre, de nem bánta, nem tudott elszakadni tőle. Kereste a maga csillagát, amit kiválasztott, de ennyi közül nem tudta felismerni.

Csodálatosan szép volt az ég, a fülében még mindig a Virágkeringő dallama csengett, még most is érezte fejében azt a kis szédülést, azt a boldog szédülést. Nem is tudta mi történt vele, nem is tudta, hogyan történt, de amikor felcsendült a Virágkeringő, megint nyílt az ajtó, és megjelent Ő, táncra kérte és csak forogtak, forogtak… olyan könnyedén vezette az a fiú, hogy ő észre sem vette, hogy táncol… talán nem is táncolt, hanem Ő felemelte, tartotta a karjaiban és forgott vele… bizonyára így lehetett… hogyan is tudna ő a két bal lábával olyan könnyedén forogni… csak vele, csakis vele lehet így táncolni… maga sem érti miért.
Tele volt a lelke, szeretettel, hálával, azt sem tudta mivel. A legszívesebben Nagymama nyakába borulna, és megköszönné neki, hogy elvitte a bálba. Igen, csakis neki köszönheti, hogy ennyi csodálatos dolog történt vele. Olyan, de olyan boldog…
– Nagymama, én olyan, de olyan boldog vagyok! – kiáltotta el magát hirtelen, szinte önkéntelenül.
– Ennek örülök, gyermekem. No és, hogy hívják azt a fiút? – kérdezte, szinte összerezzenve erre a kitárulkozásra.
Bíborka el is szégyellte magát nyomban. Nem akarta ő ezt így hangosan… csak úgy kibukott belőle, pedig nem akarta…
– Nem tudom a nevét, Nagymama. Nem beszélgettünk, csak táncoltunk…
– Még soha nem láttam a faluban ezt a fiatalembert. Vajon honnan való, és ki lehet ő?
– Mindegy Nagymama, hogy kicsoda, és honnan való, nem számít… csak az számít, hogy jó vele táncolni, mintha nem is táncolnék, hanem repülnék… csak repülnék…
Nagymama elfojtott egy néma sóhajtást.
– Milyen volt az anyám? Mondd, Nagymama, szép volt? Azt mondtad tizenhat évesen ment férjhez.
– Igen, kicsim. Tizenhat évesen, de akkor más idők voltak…
– Mesélj róla, milyen volt? És milyen volt az apám?
– Szép volt az édesanyád, de nem volt ilyen szép, mint te. Te kaptál az apádtól is. Neki volt ilyen hosszúkás arca, ilyen szép sötét barna haja, de a szemed az édesanyádé, neki fekete haja és fekete szeme volt, meg az orra is ilyen pisze volt, mint a tiéd.
– Mondd Nagymama, akartak engem, vártak engem a szüleim?
– Ó, igen gyermekem! Édesanyád fodrásztanonc volt, az apád meg a szomszédos üzletben volt borbély, férfifodrász, ahogy ma mondják, de akkor még borbélynak nevezték őket, mert borotváltak is még. Ma már mindenkinek van borotvája, mindenki maga borotválkozik, de akkor még nem így volt, legalábbis itt a faluban.
– Apád az üzletből leste anyádat, mikor indul haza, s aztán együtt jöttek, meg együtt mentek a bálba, aztán apád, egyszer csak megkérte anyád kezét. Boldogok voltak, én meg áldásom adtam rájuk.
– Itt laktak nálam. Csak akkor még nem így nézett ki ez a ház. Csak egy szoba volt, meg a konyha. Övék lett a szoba, én meg a konyhában aludtam. Egy évre rá születtél meg. Dolgoztak mindketten, takarékoskodtak, saját házat szerettek volna… hát aztán, amikor megszülettél, tudod, hogy mi történt…
– Nem hibáztattam apádat, sohasem hibáztattam. Összezavarodott, megijedt a rászakadt felelősségtől, hiszen még olyan fiatal volt ő is. Az, hogy anyádat elveszítette, felfoghatatlan volt számára, nem tudta feldolgozni, veled sem tudott mit kezdeni… érthető…
– … sohasem keresett? Később sem volt rám kíváncsi?…
– Sohasem hallottam felőle többé. Ő egy másik faluból való volt… talán haza költözött… nem tudom… rám szakadt minden teher, gondodat kellett viselnem, és meg is kellett élnünk valamiből. Dolgoznom kellett, ha nem lett volna Rozi nénéd, a szomszédban, jaj, nem is tudom mit kezdtem volna nélküle. Neki, tudod, nem kellett dolgoznia. Jani bácsi kovács mester volt, jól keresett, Rozi csak háziasszony volt, meg a kis kertet művelte, a lányaik már mind férjhez mentek, szanaszét szóródtak az országban, nem volt már gondjuk rájuk, csak magukra, de nekem sokat segített, mindketten sokat segítettek.
– Nagymama, lehet, hogy az apám még él valahol?
– Talán él. A halálhíre sem jutott el hozzám. Olyan negyven év körüli lehet, ha él még…

Némán ballagtak a kertek tövében. Az illatos falusi éjszakát néha egy-egy kutyaugatás zavarta meg. Volt, hogy akadt rá válasz, de többnyire válasz nélkül maradt, és maradtak a fura éjjeli neszek és a néma csend. Nagymama és unokája most már szótlanul ballagtak a telihold fényében, otthonuk felé.

folyt. köv.