Alzheimer

Kimegyek a parkba egy kis friss levegőt szívni. A Duna illatát hozza a szél, enyhet adó, friss fuvallat, jólesik, ebben a rekkenő hőségben. A lépcsőház sötét, és mindig hűvös. A lépcső aljában egy pár csókolózik. A lány szorosan a fiúra simul, és ritmusosan hullámzó testével próbál vágyat kelteni a fiúban, nem eredménytelenül. Elmegyek mellettük, de ügyet sem vetnek rám. Kellemes, jó érzés fog el. Megrohannak az emlékek, amikor még én is ennek a lépcsőháznak a sötétjében kerestem a boldogságot.

A park szemmel láthatólag gondozott. Szeretek idejárni, mindig van üres pad, ahol megpihenhetek kicsit, olvashatok, vagy egyszerűen csak nézem a Duna hűs hullámzását, hallgatom az állandósult gyerekzsivajt. Ilyenkor, délután, különösen sok a gyerek. Minden korosztályból vannak itt. A közeli óvoda is szívesen települ ki, de az iskola is gyakran tart itt délutáni testnevelést, vagy egy kis sziesztát, a nagyobb gyerekeknek. Leülök az egyik padra, és figyelek. Minden olyan harmonikus, rendezett, szinte, díszletnek hat. A víz hullámzása erősödik, ahogy egy hatalmas hajó elhalad előtte, terhét cipelve, uszályokat. A horizont eltűnik egy pillanatra, érzem, távolodik minden, mintha egy csőbe préselődne a táj, a szemem előtt. Aztán, sötét lesz.

Minden pillanatban számítok a megmásíthatatlanra, az utolsó levegővétel nehézségére. Azért könyörögtem Istenhez, hogy gyors legyen, és fájdalommentes. De a szorítás nem szűnik, és egyre erősödik. Aztán, minden elcsendesedik, eltávolodik tőlem. Te is távol kerültél, de már jóval korábban. A lépcsőházban ölelkező pár juttatott eszembe. Már majdnem sikerült elérnem, hogy legfeljebb egyszer gondoltam rád. Lefekvéskor, amikor hanyatt fekve bámultam a mennyezetet, és arra az estére gondoltam, amikor vágyaink tetőfokán egymásba égettük magunkat. Te siettél, nem maradhattál éjszakára, mert a gyerek belázasodott. Feszült voltál, és én is remegtem az izgalomtól.

– Nem infarktus – mondta az orvos, amikor magamhoz tértem. – A vérnyomása ment fel, a vércukor szintje pedig, alaposan leesett. Szerencséje van. Egy fiatal pár azonnal értesítette a mentőket.
– És a szorítás?
– Azt hitte, infarktusa van? Nem. Az EKG-ja remek. De kómába eshetett volna.
Az orvos kiment a kórteremből. Egy fiatal nő jelent meg az ajtóban. Ismerős volt, de csak később jöttem rá, hol láttam. A nő nyomában egy fiatalember igyekezett befelé, és maga után becsukta az ajtót.
– Jó estét! – köszönt a nő.
– Jó estét! Emlékszik rám? – kérdezte a férfi. – Ott lakom a házban, a hetediken. A maga lakása alatt.
– Persze, hogy emlékszem. Minek köszönhetem a látogatásukat?
– Mi találtunk magára a padon – mondta a lány, és mosolygott.
– Akkor, megmentették az életemet. Hálás vagyok maguknak. Köszönöm.
– Amikor elment mellettünk, nemsokára mi is indultunk. Gondoltuk, a parkon megyünk keresztül, és közben megláttuk a padon. Mire odaértünk, már nem volt öntudatánál.
– Maguk nagyon rendesek, és nagyon örülök, hogy éppen arra jártak.
– A sors, ugye? – mondta a nő, mintegy magának.
– Lehet egy kérdésem?
– Természetesen – mondta a fiatalember.
– Ha van lakása, akkor miért a lépcső alján töltik az idejüket? Nem akarok indiszkrét lenni, de kíváncsi vagyok.
– Annak nagyon egyszerű oka van. Mindketten a szüleinkkel lakunk. Évához nem mehetünk a mostoha apja miatt. Nálunk, meg anyám tiltotta meg, hogy bárkit felvigyek.
– Ezek szerint, az édesanyja nem is ismeri Évát? – néztem a lányra.
– Nem.
– És a tiltás ellenére, nem vitte fel a lányt? Hiszen, a huzatos lépcsőház nem a legalkalmasabb hely, szerelmeseknek sem – mondtam.
– Hát, nem – nevetett velem Éva.
– Anyám nehéz eset. Tolókocsiban él, egész nap ki se mozdul otthonról. Így már érthető? –kérdezte a fiatalember.
– Ó, nagyon is – mondtam, és részvétet éreztem.

Egy hétig élveztem a kórház vendégszeretetét. Gyakran gondoltam a fiatalokra, vajon, most éppen, merre járnak, mit csinálnak. Zoltán, így hívták a fiatalembert, elmondta, hogy Csak őszig kell kibírni, mert Éva kollégiumba megy, és ő is tervezi, hogy odaköltözik Szarvasra, kivesznek egy szobát, és ott együtt lehetnek a főiskola végéig. Szűkösen, de megélnek valahogy.
Egy két napja lehettem otthon, amikor támadt egy ötletem. Lementem az alattunk lakóhoz, és becsöngettem. Egy tolókocsival közlekedő idős nő nyitott ajtót.
– Jó napot kívánok! – köszöntem, és bemutatkoztam, amikor az ajtó kitárult. – Zoltánt keresem.
– Zolikám, gyere! Vendéged van – kiáltotta az öregasszony.
A bejárattal szemben lévő szoba ajtaja kinyílt. Zoli jelent meg az ajtófélfába kapaszkodva.
– Jó napot! – köszön a fiú, megelőzve engem.
– Jó napot! Beszélhetnék magával?
– Igen, tessék, fáradjon be. Bocsánat, de nem vártam látogatót, kicsit rendetlenség van. Éppen aludtam.
– Nem akartam zavarni –mondom.
– Foglaljon helyet – kínál hellyel a fiatalember, és a székre mutat.
– Támadt egy ötletem, de csak ha nem bántom meg vele. Mivel önök megmentették az életemet, úgy érzem, meg kell hálálnom valamivel.
– Ugyan! Csak nem gondolja, hogy hálával tartozik? Mi csak véletlenül arra jártunk, és szerencséje volt, ennyi az egész.
– Rendben, értem. De mégis szeretnék valamit adni maguknak.
Elővettem a nyaralóm kulcsát, és átadtam neki. Zoltán elvette a kulcstartómat.
– Mi ez? – kérdezte meglepetten.
– Ez a nyaralóm kulcsa. Az idén nyáron nem tudok lemenni, a ház, csak üresen áll. Ha van kedvük, ellakhatnak ott, szeptemberig.
– Ez nagyon kedves magától, de nem fogadhatjuk el.
– Dehogynem. Nem jó ilyenkor hűvös lépcsőházak sötétjében ölelkezni. Nem gondolja? – kérdeztem a fiatalembertől.
– Nem is tudom.
– Éva biztosan örülne neki. Na, ébredjen már fel! – mondtam, és haragot tettetem.
– Köszönöm. Éva nevében is.
– Én tartozom hálával maguknak – mondtam, és a kezemet nyújtottam a fiatalembernek.

Azon a nyáron sok dolgom volt. El is felejtettem a nyaralót. Máskor is csak napokra szoktam lemenni. Amióta elmentél, nem találom a helyem. Úgy volt, együtt maradunk. Tervezgettük a jövőt.
Csengetnek. Zoltán áll az ajtóban, mellette Éva, a karjába kapaszkodik.
– Elhoztam a kulcsot – mosolyog, és átöleli a lányt. – Összeházasodunk – mondja, és fülig ér a szája az örömtől. Tanúnak szeretnénk felkérni.
– Gyertek beljebb! Fontos mondanivalóm van számotokra.
A fiatal jegyespár helyet foglalt a kanapén. Elővettem egy iratcsomót, és letettem az asztalra.
– Ezek a dokumentumok arról szólnak, hogy a lakást, és a nyaralót nektek ajándékozom.
Éva hirtelen elengedte Zoltán karját, és felém fordult.
– Jól hallottam? Nekünk akarja adni a lakását? – csodálkozott a lány.
– Igen. Én már nem veszem hasznát. A gyerekek önállóak, saját életük van. Messze laknak, külföldön élnek, mind a ketten. Nekem pedig be kell mennem egy otthonba, gondozásra szorulok. Hamarosan, teljesen leépülök. Alzheimer-kór, így hívják ezt a ma még gyógyíthatatlannak tűnő betegséget.
– Nem is tudom, mit mondjak. Nagyon sajnálom – szólalt meg egy kis idő múlva Zoltán. – Semmi remény a gyógyulásra?
– Nem, nincs. De ott jó kezekben leszek. Van ott egy ismerősöm, ő gondoskodik rólam.
– Nem lesz könnyű neki sem – mondta Éva, és eleredtek a könnyei.
– Térjünk vissza az ingatlanra. A dokumentumok készen vannak. Elviszitek, átnézitek, és kitöltitek az adataitokkal. Aztán, irány a közjegyző, és a Földhivatal. Ennyi az egész. Minden költséget vállalok. Három-négy hét alatt bejegyeznek benneteket tulajdonosnak. Én három hónap múlva jutok be az intézetbe. Már minden elő van készítve. Arra kérlek benneteket, ne látogassatok, nem szeretném, ha végignéznétek a leépülésemet.
A pár perces csendet Éva törte meg.
– Pedig nagyon megszerettük, és…
– Nem, nem kell sajnálni. Nekem ez jutott. És, látjátok, ti pedig egymásnak. De most már nem vagyok egyedül. Mintha a gyerekeim lennétek.

Fekszem az ágyon, a falakat bámulom. Csupasz, fehér falak. Kiábrándító egyhangúság. Ági nővér lépteit hallom. Ő jó hozzám. Rendesen cseréli a pelenkámat, és mindig elcsen a konyhából pár finom falatot az ebédjükből. Unom a diétát is. Tegnap bejött egy fiatal pár. Valahonnan ismertem őket, de már nem emlékszem rájuk. A lány azt mondta, gyereket vár. Ha fiú lesz, az én nevemet kapja.