Kimegyek a parkba egy kis friss levegőt szívni. A Duna illatát hozza a szél, enyhet adó, friss fuvallat, jólesik, ebben a rekkenő hőségben. A lépcsőház sötét, és mindig hűvös. A lépcső aljában egy pár csókolózik. A lány szorosan a fiúra simul, és ritmusosan hullámzó testével próbál vágyat kelteni a fiúban, nem eredménytelenül. Elmegyek mellettük, de ügyet sem vetnek rám. Kellemes, jó érzés fog el. Megrohannak az emlékek, amikor még én is ennek a lépcsőháznak a sötétjében kerestem a boldogságot.
A park szemmel láthatólag gondozott. Szeretek idejárni, mindig van üres pad, ahol megpihenhetek kicsit, olvashatok, vagy egyszerűen csak nézem a Duna hűs hullámzását, hallgatom az állandósult gyerekzsivajt. Ilyenkor, délután, különösen sok a gyerek. Minden korosztályból vannak itt. A közeli óvoda is szívesen települ ki, de az iskola is gyakran tart itt délutáni testnevelést, vagy egy kis sziesztát, a nagyobb gyerekeknek. Leülök az egyik padra, és figyelek. Minden olyan harmonikus, rendezett, szinte, díszletnek hat. A víz hullámzása erősödik, ahogy egy hatalmas hajó elhalad előtte, terhét cipelve, uszályokat. A horizont eltűnik egy pillanatra, érzem, távolodik minden, mintha egy csőbe préselődne a táj, a szemem előtt. Aztán, sötét lesz.
Minden pillanatban számítok a megmásíthatatlanra, az utolsó levegővétel nehézségére. Azért könyörögtem Istenhez, hogy gyors legyen, és fájdalommentes. De a szorítás nem szűnik, és egyre erősödik. Aztán, minden elcsendesedik, eltávolodik tőlem. Te is távol kerültél, de már jóval korábban. A lépcsőházban ölelkező pár juttatott eszembe. Már majdnem sikerült elérnem, hogy legfeljebb egyszer gondoltam rád. Lefekvéskor, amikor hanyatt fekve bámultam a mennyezetet, és arra az estére gondoltam, amikor vágyaink tetőfokán egymásba égettük magunkat. Te siettél, nem maradhattál éjszakára, mert a gyerek belázasodott. Feszült voltál, és én is remegtem az izgalomtól.
– Nem infarktus – mondta az orvos, amikor magamhoz tértem. – A vérnyomása ment fel, a vércukor szintje pedig, alaposan leesett. Szerencséje van. Egy fiatal pár azonnal értesítette a mentőket.
– És a szorítás?
– Azt hitte, infarktusa van? Nem. Az EKG-ja remek. De kómába eshetett volna.
Az orvos kiment a kórteremből. Egy fiatal nő jelent meg az ajtóban. Ismerős volt, de csak később jöttem rá, hol láttam. A nő nyomában egy fiatalember igyekezett befelé, és maga után becsukta az ajtót.
– Jó estét! – köszönt a nő.
– Jó estét! Emlékszik rám? – kérdezte a férfi. – Ott lakom a házban, a hetediken. A maga lakása alatt.
– Persze, hogy emlékszem. Minek köszönhetem a látogatásukat?
– Mi találtunk magára a padon – mondta a lány, és mosolygott.
– Akkor, megmentették az életemet. Hálás vagyok maguknak. Köszönöm.
– Amikor elment mellettünk, nemsokára mi is indultunk. Gondoltuk, a parkon megyünk keresztül, és közben megláttuk a padon. Mire odaértünk, már nem volt öntudatánál.
– Maguk nagyon rendesek, és nagyon örülök, hogy éppen arra jártak.
– A sors, ugye? – mondta a nő, mintegy magának.
– Lehet egy kérdésem?
– Természetesen – mondta a fiatalember.
– Ha van lakása, akkor miért a lépcső alján töltik az idejüket? Nem akarok indiszkrét lenni, de kíváncsi vagyok.
– Annak nagyon egyszerű oka van. Mindketten a szüleinkkel lakunk. Évához nem mehetünk a mostoha apja miatt. Nálunk, meg anyám tiltotta meg, hogy bárkit felvigyek.
– Ezek szerint, az édesanyja nem is ismeri Évát? – néztem a lányra.
– Nem.
– És a tiltás ellenére, nem vitte fel a lányt? Hiszen, a huzatos lépcsőház nem a legalkalmasabb hely, szerelmeseknek sem – mondtam.
– Hát, nem – nevetett velem Éva.
– Anyám nehéz eset. Tolókocsiban él, egész nap ki se mozdul otthonról. Így már érthető? –kérdezte a fiatalember.
– Ó, nagyon is – mondtam, és részvétet éreztem.
Egy hétig élveztem a kórház vendégszeretetét. Gyakran gondoltam a fiatalokra, vajon, most éppen, merre járnak, mit csinálnak. Zoltán, így hívták a fiatalembert, elmondta, hogy Csak őszig kell kibírni, mert Éva kollégiumba megy, és ő is tervezi, hogy odaköltözik Szarvasra, kivesznek egy szobát, és ott együtt lehetnek a főiskola végéig. Szűkösen, de megélnek valahogy.
Egy két napja lehettem otthon, amikor támadt egy ötletem. Lementem az alattunk lakóhoz, és becsöngettem. Egy tolókocsival közlekedő idős nő nyitott ajtót.
– Jó napot kívánok! – köszöntem, és bemutatkoztam, amikor az ajtó kitárult. – Zoltánt keresem.
– Zolikám, gyere! Vendéged van – kiáltotta az öregasszony.
A bejárattal szemben lévő szoba ajtaja kinyílt. Zoli jelent meg az ajtófélfába kapaszkodva.
– Jó napot! – köszön a fiú, megelőzve engem.
– Jó napot! Beszélhetnék magával?
– Igen, tessék, fáradjon be. Bocsánat, de nem vártam látogatót, kicsit rendetlenség van. Éppen aludtam.
– Nem akartam zavarni –mondom.
– Foglaljon helyet – kínál hellyel a fiatalember, és a székre mutat.
– Támadt egy ötletem, de csak ha nem bántom meg vele. Mivel önök megmentették az életemet, úgy érzem, meg kell hálálnom valamivel.
– Ugyan! Csak nem gondolja, hogy hálával tartozik? Mi csak véletlenül arra jártunk, és szerencséje volt, ennyi az egész.
– Rendben, értem. De mégis szeretnék valamit adni maguknak.
Elővettem a nyaralóm kulcsát, és átadtam neki. Zoltán elvette a kulcstartómat.
– Mi ez? – kérdezte meglepetten.
– Ez a nyaralóm kulcsa. Az idén nyáron nem tudok lemenni, a ház, csak üresen áll. Ha van kedvük, ellakhatnak ott, szeptemberig.
– Ez nagyon kedves magától, de nem fogadhatjuk el.
– Dehogynem. Nem jó ilyenkor hűvös lépcsőházak sötétjében ölelkezni. Nem gondolja? – kérdeztem a fiatalembertől.
– Nem is tudom.
– Éva biztosan örülne neki. Na, ébredjen már fel! – mondtam, és haragot tettetem.
– Köszönöm. Éva nevében is.
– Én tartozom hálával maguknak – mondtam, és a kezemet nyújtottam a fiatalembernek.
Azon a nyáron sok dolgom volt. El is felejtettem a nyaralót. Máskor is csak napokra szoktam lemenni. Amióta elmentél, nem találom a helyem. Úgy volt, együtt maradunk. Tervezgettük a jövőt.
Csengetnek. Zoltán áll az ajtóban, mellette Éva, a karjába kapaszkodik.
– Elhoztam a kulcsot – mosolyog, és átöleli a lányt. – Összeházasodunk – mondja, és fülig ér a szája az örömtől. Tanúnak szeretnénk felkérni.
– Gyertek beljebb! Fontos mondanivalóm van számotokra.
A fiatal jegyespár helyet foglalt a kanapén. Elővettem egy iratcsomót, és letettem az asztalra.
– Ezek a dokumentumok arról szólnak, hogy a lakást, és a nyaralót nektek ajándékozom.
Éva hirtelen elengedte Zoltán karját, és felém fordult.
– Jól hallottam? Nekünk akarja adni a lakását? – csodálkozott a lány.
– Igen. Én már nem veszem hasznát. A gyerekek önállóak, saját életük van. Messze laknak, külföldön élnek, mind a ketten. Nekem pedig be kell mennem egy otthonba, gondozásra szorulok. Hamarosan, teljesen leépülök. Alzheimer-kór, így hívják ezt a ma még gyógyíthatatlannak tűnő betegséget.
– Nem is tudom, mit mondjak. Nagyon sajnálom – szólalt meg egy kis idő múlva Zoltán. – Semmi remény a gyógyulásra?
– Nem, nincs. De ott jó kezekben leszek. Van ott egy ismerősöm, ő gondoskodik rólam.
– Nem lesz könnyű neki sem – mondta Éva, és eleredtek a könnyei.
– Térjünk vissza az ingatlanra. A dokumentumok készen vannak. Elviszitek, átnézitek, és kitöltitek az adataitokkal. Aztán, irány a közjegyző, és a Földhivatal. Ennyi az egész. Minden költséget vállalok. Három-négy hét alatt bejegyeznek benneteket tulajdonosnak. Én három hónap múlva jutok be az intézetbe. Már minden elő van készítve. Arra kérlek benneteket, ne látogassatok, nem szeretném, ha végignéznétek a leépülésemet.
A pár perces csendet Éva törte meg.
– Pedig nagyon megszerettük, és…
– Nem, nem kell sajnálni. Nekem ez jutott. És, látjátok, ti pedig egymásnak. De most már nem vagyok egyedül. Mintha a gyerekeim lennétek.
Fekszem az ágyon, a falakat bámulom. Csupasz, fehér falak. Kiábrándító egyhangúság. Ági nővér lépteit hallom. Ő jó hozzám. Rendesen cseréli a pelenkámat, és mindig elcsen a konyhából pár finom falatot az ebédjükből. Unom a diétát is. Tegnap bejött egy fiatal pár. Valahonnan ismertem őket, de már nem emlékszem rájuk. A lány azt mondta, gyereket vár. Ha fiú lesz, az én nevemet kapja.
10 hozzászólás
Kedves Horvaja!
Nekem ez a történet kusza.Az Az Alzheimer-kór az időskori elbutulás (demencia) csúnya betegség, de van ennél rosszabb is.Kórházban dolgoztam ápolóként, most, hogy elolvastam eszembe jutott mennyire jó, hogy már nem csinálom.A pelenkacsere a legkisebb rossz.Még eszembe jutott, hogy a dohányosoknál kevesebb az esély a fent említett betegségre.Legalább vénségemre nem lesz ilyen bajom, ha megérem 🙂 Érdekes volt.
Ági
Kedves Ágnes!
Köszönöm a véleményedet. Én egy élethelyzetet írtam le, nem az Alzheimer kórról írtam tanulmányt. Azt tudom, hogy időben fel lehet fedezni, de a lefolyását megállítani nem lehet, és nem csak öregeket érint a betegség, és fel lehet rá készülni. Persze, vannak ennél sokkal rosszabb dolgok is a világon, amelyekre ebben a novellámban, nem volt módom kitérni. 🙂
Janó
szerintem Áginak igaza lehet.
/túlparti
Kedves túlparti!
Miben?
Janó
Kedves Janó!
Találkoztam legújabb novelláddal, elolvastam. Szeretem olvasni, mivel nagyon szépen és hibátlanul
tárod elénk, ami jobbá teszi.
Igyekszem minden feladott anyagodat elolvasni.
Novellád különös, érdekes és azt hiszem, hogy megtörtént eseményt tárt elém.
Örömmel olvastam, bár szomorú, az életből merítetted.
Szeretettel olvastam:
Kata
Kedves Kata!
Hálás vagyok a figyelmedért, köszönöm szépen. Igen, nagyjából, a valóságban is így történt, de nem velem, szerencsére. Nálam az egyesszám első személy tudatosan használt, mert személyesebb, sokszor hitelesebb, amit el akarok mesélni.
Szeretettel,
Janó
Kedves Horvaja!
Nagyon jó olvsani írásaidat!
´
Egyezek Katával: ´az életböl merítetted´
Gratulálok:sailor
Kedves sailor!
Köszönöm a hozzászólásodat. Az élet, és a képzelet szerintem, nem különböznek egymástól.
Tisztelettel,
Janó
Kedves Janó!
Nekem is volt egy ismerősöm, aki előre felkészült a betegségére, mindent elrendezett mielőtt bement az otthonba. Szerintem jól döntött,mert nem volt hozzátartozója.
Szívesen okvasom a történeteidet!
Üdvözlettel
Ica
Kedves Ica!
Köszönöm, hogy olvastad. Örülök a hozzászólásodnak! Vannak kételkedők, akik szerintem, erről a kórról nem sokat tudnak. Nem is annyira a betegeknek a legnehezebb, hanem a környezetnek nagyon megterhelő ez a betegség.
Szeretettel,
Janó