Amiből kevés van 2. (Türelemből)

Belvárosi áruház. Az ünnepek előtti lázas vásárlótömeg úgy hömpölyög az áruházban, mint a megáradt folyó, s csillapulni csak akkor fog, ha már mindenki elköltötte az ajándékokra szánt pénzét.
Egy harminc éves barna hajú fiatalasszony vonszolja hét-nyolc éves kisfiát a mozgólépcső felé.
A gyereknek tetszik a forgalom. Okos, kék szemével élénken figyeli az embereket, és az árukat. Látszik rajta, hogy ritkán jön el ilyen bevásárlásokra, mert minden dolgot kíváncsian, és hosszasan megszemlél.
Az anyja nem győzi ráncigálni a kezét.
– Mondtam már, hogy ne nézelődj olyan sokat, sietnünk kell! Estére finom vacsorát akarok főzni.
– Mondd, anyu, merre vannak a játékok?
– Ott fönn az emeleten, a jobb oldalon.
– Fölmegyünk?
– Igen, de nem a játékosztályra, hanem a cipőkhöz. Nincs egy normális cipőm se már.
– Na, anya, nézzünk be a játékokhoz is!
– Jól van, de csak egy percre – mondja az asszony, és rálép a fiával a mozgólépcsőre.
Az emeleten talán még nagyobb a tömeg. Egymást lökdösve, letaposva igyekeznek előrébb jutni.
A kisfiú kérlelni kezdi anyukáját:
– Anyu, menjünk előbb a játékokhoz! Nézd, ott sokkal kevesebben vannak!
– Jól van, de csak egy percre, mert a cipőt meg akarom venni.
A kisfiú csodálattal nézi a sok új játékot. Legszívesebben mindegyiket a kezébe venné, hogy kipróbálhassa.
– Nézd anya! Ez ilyen tolólapos lánctalpas! De jól néz ki! Látod, az meg versenyautó, az meg ott egy forgópisztoly. Anya! Figyelj csak, ez micsoda? – kérdi a kisgyerek, és rámutat egy villanyvasútra.
– Nem tudom, kisfiam, de nem is érdekes. Gyere, menjünk át a cipőkhöz.
– Na, anya, maradjunk még egy kicsit! Még körbe se néztem.
– Nem érünk rá! Értsd már meg, hogy sietnem kell.
– Csak még egy kicsit! Nézd, ott a sarokban biciklik is vannak. Hadd nézzem meg közelebbről.
– Na most már elég! Az én türelmemnek is van határa. Azt hittem, már elég nagy vagy ahhoz, hogy elhozhassalak egy áruházba, de úgy látom, tévedtem. Add ide a kezed, megyünk a cipőkhöz!
– Anyucikám, kérlek szépen, hadd nézelődjek még egy kicsit!
– Lacika ne idegesíts, mert megpofozlak! Add a kezed, menjünk!
A kisfiú duzzogni kezd:
– Persze, sohasem hozol el ide! És most az egyszer, amikor itt vagyok, még körül se nézhetek!
– Hát ide figyelj, fiam! Nem fogom órák hosszat hallgatni a nyavalygásodat. Add ide a kezed, és örülj, hogy nem váglak képen!
A gyerek megint könyörgésre fogja:
– Anyucikám, hadd maradjak itt! Nem nyúlok semmihez se! Te menjél át a cipőkhöz, én meg majd itt megvárlak.
Az asszonynak tetszik a kompromisszum.
– Jól van, de a játékosztályról ne gyere ki! Ide visszajövök érted. Ne nyúlj semmihez se, még a végén összetörsz valami drága játékot!
– Oké, csak nézelődök. Ne félj, itt megvárlak.
A kisfiú, ahogy egyedül marad, a pult felé sétál. Egy ősz hajú bácsi áll a pultnál, az eladótól egy játék mozdonyt kér.
– Tudja, a kis unokámnak venném, de olyan legyen, amelyik csenget is.
– Tessék – mondja az eladónő – négy ceruzaelem kell bele, és itt kell bekapcsolni.
– És tessék mondani, csönget is?
– Persze… Várjon csak! Rakok bele elemeket, és akkor kipróbálhatja!
Az eladó felhelyezi a mozdonyt a pultra, és bekapcsolja.
– Jaj, de klassz! – szalad ki a kisfiú száján a csodálkozás.
– Na nézd csak – mondja az ősz hajú bácsi – épp ekkora az én unokám is. Mondd csak kisfiam, hogy hívnak?
– Botos Lacinak.
– És hol vannak a szüleid? Vagy egyedül jöttél ide?
– Nem! Az anyukámmal vagyok, csak Ő átment a cipőosztályra, mert cipőt akar venni.
– És téged itt hagyott?
– Nem! Én kértem, hogy maradhassak, mert meg akarom nézni a játékokat.
– Kérem, kell a mozdony? – szól bele a beszélgetésbe az eladónő.
– Ja, igen! Megveszem. – mondja a bácsi, és visszafordul a gyerekhez:
– Na és te mit kapsz az anyukádtól?
– Én semmit se, csak nézelődök.
– Na, akkor gyere kisfiam, kifizetem ezt a mozdonyt, és nézelődjünk együtt.
A kisfiú a legegyszerűbb természetességgel fogja meg a bácsi kezét. Ő pedig végigvezeti a sorok között. Minden egyes játéknál megállnak, a bácsi elmagyarázza, hogy az milyen játék, és hogyan kell használni. Az egyik háromkerekű biciklire még fel is ülteti.
Lacika boldogan ”feszít” a biciklin, és hálás szemmel, fülig érő szájjal néz az ősz hajú bácsira.
Ekkor ér vissza az anyukája.
– Nem megmondtam neked, hogy ne nyúlj semmihez se? Még a végén összetörsz valamit!
– Ugyan, asszonyom – próbálja menteni a helyzetet az öregúr – én ültettem rá a fiát. Nagyon okos kisgyerek, nem nyúl semmihez se.
– Na ebből elég! – mondja az anya – Már épp elég időt elvesztegettem így is miattad. Add a kezed, sietünk haza!
Lacika leugrik a bicikliről, megfogja az anyja kezét, és szó nélkül követi. Ám a mozgólépcső előtt azért visszafordul, és mosolyogva integet a bácsinak.